- Külföldön tervezi az életét a hamarosan kétdiplomás nő, látássérültként ugyanis Magyarországon nincs sok esélye a munkaerőpiacon

„Nagyon száll a hajam, megigazítom előbb" – készül a fotózásra Kardon Annamari. ,,Fontos a külsőm. Mindig úgy neveltek, hogy attól, hogy nem látok másokat, mások látnak engem. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy rendetlen legyek, lepizzázott ruhában rohangáljak. Sokáig voltak mindenféle problémáim a testemmel meg a saját nőiségemmel, nem nagyon tudtam magam felvállalni úgy, ahogy voltam, minden bajom volt a külsőmmel, miközben soha nem láttam magamat. Ez 18-19 éves korom körül rendeződött, most már békében vagyok önmagammal.”

A fiatal nő termetre apró, küzdeni tudásban azonban óriási.

„A szüleim arra koncentráltak, hogy ugyanolyan életem és ugyanolyan esélyeim legyenek, mint egy látó gyereknek. Apukám kutatóorvosként meghívást kapott Belgiumba, így a családunk három évet kint töltött 2005-08 között. Az általános iskola 2-4. osztályát ott végeztem el. Belgiumban nagyon nyitottan nevelik a gyerekeket. Egészen kicsi kortól már érintenek olyan témákat, amiket Magyarországon még kamaszként sem. Ott már akkor szóba került, hogy mi van akkor, ha egy gyereknek két anyukája vagy két apukája van, milyen jogai vannak egy gyereknek, mi számít bántalmazásnak, mit kell megengednünk egy felnőttnek és mit nem. Az akadálymentesség is sokkal előrébb járt már akkor náluk, mint akár most Magyarországon.” Annamari igazi multikulturális közegbe csöppent, az osztályukban francia és belga gyerek alig volt, mindenféle vallás, nemzetiség képviseltette magát, így ő is nagyon korán magába szívhatta az elfogadást, a sokszínűség tiszteletét. Természetesen franciául kiválóan megtanult, az első diplomáját is francia szakon szerezte az ELTE-n, és hamarosan kézhez kapja a másodikat pszichológiából.

„Két dolog érdekel nagyon, az egyik a zenészek mentális egészségének a védelme, hogyan lehet úgy mellettük állni, ahogy mellettem nem állt senki kamaszkoromban, sem a versenyzés folyamatában, sem abban, hogy hogyan lehet megtartani a zenét az életemben anélkül, hogy nyomás lenne rajtam. Emellett nagyon érdekel a zeneterápia is, főleg az epilepsziás gyerekek kapcsán, de azt is szívesen kipróbálnám, hogy mentálisan és fizikálisan teljesen egészséges embereknek mit lehet adni egy zeneterápiás önismereti folyamat által.”

Hétéves korában kezdett szolfézsra járni, évekig kórusban énekelt, a felső tagozatot zenei iskolában végezte. Harmonikázni vagy hárfázni szeretett volna, de az iskolában nem volt tangóharmonika-tanár, a hárfát pedig nem ajánlották neki, mondván, attól megkeményednek az ujjai, és nem fogja tudni olvasni a Braille-írást. Végül a zongora mellett kötött ki, amit nagyon megszeretett. „Felmerült, hogy zenei pályára menjek, de az az igazság, hogy tizenévesen nem álltam készen arra, hogy napi sok-sok órát gyakoroljak, hogy kevés szabadidőm legyen, hogy ne tudjak a barátnőimmel lenni. Ráadásul érdekelt a könnyűzene, a filmzene, a dzsessz, mindenféle műfaj, és nem szerettem volna csak klasszikus vonalon maradni. Ezt a vágyamat viszont a zeneiskolában nem tudtam beteljesíteni. Úgyhogy 16 évesen egy hirtelen döntéstől vezérelve abba is hagytam, majd 19 évesen kezdtem újra a zongorázást. És most már nem is szeretném abbahagyni, mert a zene abszolút be tudja tölteni az életemben azt a szerepet, amire vágyom:

12 éves korom óta epilepsziás vagyok, és a zene mindig nagyon sokat jelentett, akkor is bele tudtam kapaszkodni, amikor sok rohamom volt. Ezzel együtt kell élnem, az én esetemben nem lehet meggyógyítani, csak karbantartani gyógyszeres kezeléssel.”

A fiatal nő nagyon sok külföldi zongoristát követ a YouTube-on, rendszeresen beszélgetnek is, sőt a covid első hullámában nagyon sok zongorás kihívást szerveztek a zenész csoportokban, felkérték egymást mindenféle feladatokra. „Náluk láttam azt, hogy sokszor játszanak közösségi zongorákon, és először elszomorodtam, amiért Magyarországon nincsenek ilyenek. Gyakran álmodoztam arról, hogy ha sok pénzem lesz, elmegyek egy világ körüli útra, és az összes köztéri zongorán felveszek egy műsort. Amikor beindult a BudapestPiano projekt, azonnal ráugrottam. Ennek az a varázsa, hogy leülsz, eljátszod, amit akarsz, miközben senki nem paráztat, nem kell szoronganod, mint egy versenyen, ahol pisszenés nélkül mindenki csak azt figyeli, hogy mit rontasz el. Rendkívül felszabadító érzés, hogy csak egy névtelen emberke vagyok, aki leül egy kicsit zongorázni, aztán megy tovább. Ennek az egésznek egy csodálatos közösségépítő hangulata van.”

A közösségi zongorázás egyben felkészülés is az április 21-i koncertre, amelyen Kövecs Ágnes zongoraművésszel közösen lép fel Annamari. „Én kicsit könnyedebb zenéket fogok játszani, tangót, keringőt is, de egy Chopin-noktürnt is. Amit pedig Ági fog előadni, az brutális és nagyon szép lesz. Nagyon várom, hogyan fog összeérni ez az egész, mert nehezen tudtuk megszervezni, hogy mik azok a darabok, amelyek elférnek egymás mellett, de közben mind a ketten azt tudjuk megmutatni, amiben jók vagyunk.” A koncert bevételét a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutyaiskola Alapítványnak ajánlják fel, nem véletlenül, hiszen Annamari mindennapi életét is egy jól képzett vakvezető kutya, Szikra segíti, ő már a második négylábú társa. „Kialakult bennem egy szégyenérzet annak kapcsán, hogy kopácsolok a fehér botommal, meg felbuknak bennem mások. De nem lehet az embernek egész életében látó kísérője, ezért akartam kutyás lenni. Azóta teljesen megszűnt a szégyenérzetem. A kutyusaim nagyon sokat adtak ahhoz, hogy meg tudtam békélni magammal.”

„Nekem mindig nagyon fontos volt, hogy ne a szüleim pénzén élősködjek, jelenleg félállásban dolgozom a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél, de amikor másfél évig nem volt munkám, inkább csak alkalmi megbízásokat kaptam. Ezért a legnagyobb kérdés számomra, hogy fogok-e tudni a végzettségemnek megfelelő munkakörben dolgozni, és amire a képességeim szerint alkalmas lennék. Van egy álmom: egy zenetagozatos iskolában vagy egy zeneművészeti szakközépiskolában szeretnék elhelyezkedni. Nagyon szeretnék sokféle relaxációs módszert kitanulni, mint például az autogén tréning, mindfulness, mindenféle olyasmit, amivel az emberek kapcsolódni tudnak önmagukhoz, a testi-szellemi érzeteikhez. Emellett érdekel a sportpszichológia is, mert sok minden, amit a sportolók kapcsán emlegetünk - mint a teljesítményszorongás, megfelelési kényszer, a versenyhelyzetekre adott reakciók - mindezek megvannak a zenészvilágban is, csak a zenészeknél nem nagyon szoktak erről beszélni. De ha ez nem sikerül Magyarországon, akkor még mindig mehetek Belgiumba, Franciaországba, Svájcba, úgyhogy annyira nem vagyok kétségbe esve. Hosszú távon szeretnék külföldön élni, jelenleg is élnek a világ különböző tájain barátaim, ismerőseim, úgyhogy majd meglátogatom őket, és megnézem, hogy most milyen a hangulat Magyarországon kívül. A csirkepaprikás azért hiányozni fog kint.”