Új könyvének „főszereplője” voltaképpen maga Selmecbánya. Milyen viszony fűzi a városhoz? Miért és mikor kezdett el a város történetével behatóbban foglalkozni?
Egy évig voltam diák a nagy múltú iskolavárosban a múlt század nyolcvanas éveinek derekán. Az oktatási intézmény, ahova jártam, igazi szocialista találmány volt: a gimnázium negyedik évében ugyanis összeterelték Szlovákia minden részéből azokat a diákokat, akik külföldön (természetesen kizárólag a szocialista táboron belül) szerettek volna továbbtanulni. Mivel nagy álmom volt, hogy Budapesten járjak egyetemre, én is jelentkeztem a selmecbányai „külföldi gimnáziumnak” becézett iskolába. A felkészítés része volt az intenzív nyelvtanítás és a még intenzívebb ideológiai kiképzés. Abszurd helyzet volt: én korábban – 11 évig – magyar tanítási nyelvű iskolákat jártam, s hirtelen szlovák nyelvi közegben találtam magam. Bár mind az általánosban, mind a gimnáziumban tanultam szlovákul, az első hónapokban bizony nagyon rá kellett dolgoznom – főleg a szaknyelv használatával küzdöttem. A magyart gyakorlatilag idegen nyelvként tanultam, nem kötelező, hanem választott tantárgyam volt az érettségin. Még nehezebb volt azonban kibírni a napi ideológiai adagot – tanáraink törekedtek arra (persze inkább kevesebb, mint több sikerrel), hogy a regnáló hatalom eszmerendszere mélyen belénk ivódjon.
Még nehezebb volt azonban kibírni a napi ideológiai adagot – tanáraink törekedtek arra (persze inkább kevesebb, mint több sikerrel), hogy a regnáló hatalom eszmerendszere mélyen belénk ivódjon.
Kicsit börtönnek éltem meg tehát a kilenc hónapot. Kizuhanás volt a gyerekkorból. Ehhez az is hozzájárult, hogy havonta egyszer engedtek csak haza, ráadásul a város abban az időben rendkívül lepukkant volt. Amint leérettségiztem, megfogadtam, hogy többé be nem teszem a lábam Selmecre. Ezt a fogadalmat egy darabig tartottam, de aztán eleget téve magyarországi barátaim kérésének visszatértem egy kirándulás, városnézés erejéig. Ez már a rendszerváltozás után volt, rácsodálkoztam az ébredező vagy inkább újjászülető városra, és szembesültem azzal is, hogy gyakorlatilag mindent kitöröltem a fejemből a traumatikus élmények miatt. Ez a látogatás azonban mindent megváltoztatott. Valahogy dolgom lett a várossal. Egyre gyakrabban kerekedtünk fel a férjemmel, majd a lányunkkal, túrákon fedeztük fel a varázslatos tájat (Selmec egy szupervulkán kráterében épült, bányatárók fölé), és számos művészeti eseményen vettünk részt a városban. 2019-ben Selmecbánya Szlovákia kulturális fővárosa volt rendkívül gazdag programkínálattal, ez szintén sok impulzust adott. Ehhez kapcsolódott egy irodalmi ösztöndíjfelhívás is, melynek nyomán regényírásra adtam a fejem. Kalandos három év következett, nagy barangolások időben és térben. A városhoz való viszonyom jelentős változáson ment át: irtózásból szerelem lett. Ha több hónapig nem tudok odautazni, bizony honvágyam van.
Az alcím legendáriumként utal a gyűjteményre, és valóban különböző szövegekből épül fel a kötet. A nagy átfogó várostörténeti regény koncepcióját eleve elvetette?
Amikor szembesültem az elhatározással, hogy Selmec-regényt fogok írni, megrettentem. Roppant gazdag anyag: honnan megfogni, mit emelni ki, jócskán el is bizonytalanodtam. Aztán nekifogtam az anyaggyűjtésnek: olvastam várostörténeti összefoglalót, útikönyvet, bányaműveléstani szakszótárt, művészettörténeti monográfiát, életrajzokat, líceumi értesítőt, táncrendet, receptes könyvet, leveleket, regényeket és számos izgalmas visszaemlékezést, dokumentumfilmeket néztem, podcastokat hallgattam. A karantén miatt virtuális könyvtárakban jártam, ami megsokszorozta az asszociációs lehetőségeket: a linkek újabb és újabb linkekhez csábítottak, más-más enteriőrökbe nyitottam be. A rendszeres selmeci sétákon is mindig megakadt valamin a szemem, elcsíptem egy-egy mondatfoszlányt, így a sok kiásott-kibányászott dirib-darab, törmelék forgott, mint valami roppant kaleidoszkóp hengerében. Egyszeriben ez lett a „technika”: kiforgatni az apró színes kövekből, tükrökből egy-egy képet, alaposan megvizsgálni, aztán újabbat és újabbat forgatni.
Egyébként ki az a rejtélyes „selmeci különös hölgy”, akire az alcím utal?
Van Selmecen egy kávéház, amelyet a különös vagy inkább fura hölgyhöz címeztek. Bizarr a berendezése: mindenféle korból származó ütött-kopott bútorok, képek, dísztárgyak torlódnak egymásra, valójában a kacat esztétikája ragadja meg a vendéget a finom kávé és sütemények fölött. Hogy ki lehet(ett) a fura hölgy? Lehetett akár a tizenhatodik századi dúsgazdag bányapolgár, Erasmus Rössel unokája, Rössel Borbála, akinek a nevéhez fűződik Selmec egyik ikonikus építménye, a Leányvár (valójában török kori őrtorony), s aki a legendák és pletykák szerint tivornyákon, orgiákon tékozolta el a családi mesés kincset. A selmeci különös hölgy számomra olyan nő, aki a városban évszázadokon át felgyülemlett tudás birtokosa, aki időnként hajlandó erről a tudásról fellebbenteni a fátylat.
De mondhatom másképp is: az én különös hölgyem egy kollektív hang metaforája: a kórusból mindig kiemelkedik egy-egy szólista, aki szabadon engedi az évszázadokon át hordozott és titkolt érzések, vágyak, felismerések dallamait.
A harminckét írás mind egy-egy női alak személyes életét meséli el. Mi volt előbb: Selmecbánya, vagy a nők történetei?
A város volt előbb, természetesen, ráadásul ez egy férfias város: a nehéz bányamunkát férfiak végezték, férfiak voltak a bányamunka megkönnyítését szolgáló feltalálók, az ércfeldolgozás módjait kutató tudósok, a műveltséget közvetítő tanárok, a városképért felelős építészek, a mindennapi tárgyakat előállító kézműves mesteremberek, a lét végső kérdésein töprengő írók és képzőművészek, és miután lenyűgöztek a nagyszerű találmányok, vívmányok, műalkotások, azon tűnődtem, hogy a csodálatos férfiak mögött, mellett vajon milyen nők állhattak. Találtam jó néhányat, leginkább neveket (síremléken, biográfiai mellékadatként, tanulmányban), esetleg egy-egy utalást, élettörténeti fragmentumot, és éppen a nőket körülvevő csend vagy némaság (illetve az az elhatározás, hogy nem történelmi vagy tényregényt írok) szabadított fel: olyan hangot adok nekik, amilyenen megszólalnak a fejemben, vagy ha úgy tetszik, a képzeletemben. Nem én válogattam: ők szólítottak meg, s kérték, áhították vagy éppen parancsolták, hogy hangosítsam ki őket.
Szent Katalin szobra nemcsak a borítón, hanem több szövegben is megelevenedik, akár szó szerint is. Az ő alakja hogyan kapcsolódik Selmecbányához?
Szent Katalin Szent Borbálával együtt a bányászok védőszentje, kultuszuk a tizenharmadik század második felétől jelen van mind az alsó-magyarországi, mind a szepességi bányavárosokban, Szent Katalinnak számos templomot dedikáltak, így Selmecbányán a város szívében álló késő gótikus templomot is. Ebben a templomba készült M. S. mester híres szárnyas oltára, melynek része volt a Mária és Erzsébet találkozását rögzítő táblakép is (ma a Magyar Nemzeti Galériában látható), valamint egy Szent Katalin-szobor is. Ennek a fotója került rá a regényem borítójára; alkotója kivételes mesterségbeli tudásáról tanúskodik a szobor minden részlete: finom vonásai, légiessége magával ragadja a szemlélőt. Modellje bizonyára a mester múzsája lehetett, egyike a selmeci különös hölgyeknek.
Számos utalást találunk a festészetre, a zenére, a fényképészetre, de több figura is felbukkan Selmecbánya történelméből (például Csontváry, Gwerk Ödön vagy a polihisztor térképész, Mikoviny Sámuel). A festészet és a térképészét, vagy konkrétan az említett alkotók munkássága mennyire hatottak önre a koncepció során?
A térkép Hamvas Béla szerint megkísérli a teret és a helyet egzaktul egy nevezőre hozni, olyan egyezményes jelekkel, ahogy a hangjegy leírja a zenét. A regénybe helyezett térképek egyúttal az idődimenziót is megnyitják már pusztán azzal, ahogy az egyezményes jelek módosultak, vagy éppen tájékozódni segítenek azzal, hogy az utcanevek az impériumváltásokkal gyakorta változtak: a Kisvásártér, a Kossuth Lajos tér, a Masaryk tér, a Szlovák Nemzeti Felkelés tere, a Városháza tér – ugyanannak a helynek különböző elnevezései – téridő-összefüggésként működnek. A kartográfus Mikovíny Sámuel egyébként az egyik legkedvesebb selmeci „pasim”, a térképek beillesztése egyfajta tisztelgés is e nagyszerű elme életműve előtt. Gwerket Selmecnek köszönhetem, korábban nem ismertem, tájképei és portréi különleges világokat tárnak fel, de érdekes és tanulságos volt számomra az identitásának folytonos változása, összetettsége is. És hát a fotósok! Az utóbbi időben vált közismertté, hogy a Beatles és más könnyűzenei hírességek, filmcsillagok fotósa, Hoffmann Dezső is selmeci születésű. S mivel Selmec igencsak fotogén város, remek képek készülnek róla profik és műkedvelők jóvoltából. Én azonban nem a legismertebb és szimbolikus épületeket illesztettem be a regénybe, hiszen nem útikönyvet írtam, hanem ablakokat, ajtókat, kapukat, melyek hol kinyílnak, s beengednek a legtitkosabb szobákba, hol pedig bezárulnak – az a kérdés, az olvasó mögött-e vagy előtte.
N. Tóth Anikó
(1967) prózaíró, irodalomtörténész. Selmecbányán érettségizett, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar–könyvtár szakos diplomát. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének oktatója. 1985 óta publikál novellákat, meséket, recenziókat, esszéket, tanulmányokat, interjúkat különféle szlovákiai magyar és magyarországi lapokban. Korábbi szépirodalmi művei: Tamarindusz (mesék, 1994); Alacindruska (mesék, 1999); Dülle és Kandika (színpadi játékok, 2003); Fényszilánkok (regény, 2005); Tükörkönyv (meseregény, 2008); Az eszemet tudom (mesék, 2012); Szabad ez a hely? (prózák, 2017).