„Magyarország viszonya Ukrajnához különleges …. Magyarország számára Ukrajna kiemelt partner. Magyarországnak hét szomszédja van, és a többi hat együttvéve sincs akkora, mint Ukrajna. Ez önmagában is indokolja, hogy a magyar állam a külpolitikájának alakításakor mindig saját helyet jelöljön meg az Ukrajnával való kapcsolatokra. Hiszek abban, hogy a világ olyan irányban fejlődik, amely világban az államközi kapcsolatok arra valók, hogy regionális szinten is erősítsék az együttműködést.”
Ki nem találnák, kitől származik a fenti idézet. Ezt a máig érvényes igazságot bizony Orbán Viktor miniszterelnök fogalmazta meg 2000 februárjában, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség beregszászi közgyűlésén elmondott beszédében.
A lényeg azóta sem változott: Ukrajna ma is Magyarország legnagyobb szomszédja, egyben Európa második legnagyobb területű állama Oroszország után. Csakhogy ez a nagy szomszéd egyre dühösebb Magyarországra, lakossági szinten pedig minden felmérés azt mutatja, hogy az utóbbi években, de főképp a háború kitörése óta az orosz után a magyar a leginkább elutasított, azaz legutáltabb nemzet. Az okok ismertek, az előzmények kevésbé.
Magyarország minden túlzás nélkül Ukrajna talán legjobb szomszédjának bizonyult a kilencvenes években.
A független Ukrajnát az elsők között ismerte el hazánk, mintegy versengve Lengyelországgal, jóval a mai legnagyobb támogató, az Egyesült Államok előtt. De sok tekintetben abszolút elsők voltunk. Magyarország volt az első olyan állam, amelyik nagykövetséget nyitott Kijevben és ugyancsak hazánk kötötte meg az első nemzetközi szerződést Ukrajnával. Az Antall-kormány 1991. december 6-án Kijevben írta alá a jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló magyar–ukrán alapszerződést, amely lefektette az államközi kapcsolatok alapintézményeit is. Antall József kormányát ezért hevesen támadták és nemzetárulózták az akkori „nemzetiek”, többek között azért, mert a szerződés 2. cikkelye szerint a két állam közötti határt mindkét fél megváltoztathatatlannak tekinti. Ugyanezen alapszerződés 17. cikkelye viszont azt is leszögezte, hogy meg kell teremteni a szükséges feltételeket a nemzeti kisebbségek kulturális, nyelvi és vallási identitása kölcsönös védelmének biztosítására. A szerződésben ugyan nem szerepelt, de az Antall-kormány szóban és a mindennapi politikai gyakorlatban következetesen kiállt a kárpátaljai magyarság autonómiája mellett, mint ahogyan a későbbi baloldali kormányok is.
Nincs szó „koncentrált magyarellenes támadásról” Kárpátalján, egy helyi leszámolási ügy áll a háttérbenAz alapszerződés teremtette meg a különböző vegyesbizottságokat, köztük a kisebbségit is, amelyek keretében rendezetten és tervszerűen zajlottak az egyeztetések, legnagyobb szomszédunkkal gyakorlatilag feszültségmentes volt az államközi viszony. És ennek igenis volt jelentősége, hiszen a kilencvenes években is szép számmal adódtak már feszültségek az ukrajnai nemzetiségi kérdésből illetve az ország területi integritása vélt vagy valós fenyegetettségéből adódóan, a magyar-ukrán alapszerződésnek és a rendezett államközi kapcsolatnak köszönhetően viszont ez magyar vonatkozásban nem állt fenn. (A krími orosz és a ruszin szeparatista törekvések mellett Ukrajnának komoly fejtörést okozott ezidőben a román kisebbség kérdése is. A Csernyivci megyében (a történelmi Bukovina területén) élő bukovinai románok nyíltan megfogalmazták a Romániához való csatlakozási igényüket, a Kárpátalján élők pedig román nemzetiségű járást követeltek. Kijevben nagy vihart kavart az román parlamenti döntés is, amellyel semmisnek nyilvánították a Molotov-Ribbentrop paktumot, mert ukrán értelmezés szerint – nem is alaptalanul – ez a románság számára a Nagy-Románia újrateremtéséhez nyithatja meg az utat. 1991. július 5-én az ukrán parlament elítélő határozatban reagált a bukaresti lépésre, leszögezve, hogy az 1939-es paktum törvénytelenségének kimondása nem eredményezhet területi követeléseket Ukrajnával szemben.)
Az első repedések a harmonikus magyar-ukrán államközi együttműködésen az első Orbán-kormány idején jelentkeztek, és nem a 2001-es státustörvény miatt, mint legtöbb szomszédunk esetében.
Az 1998-ban hivatalba lépő Orbán-kormány az államközi kapcsolatokban minden kérdést, ha nem is alárendelt, de összekötött a kárpátaljai magyarok ügyével, Kijev viszont a kisebbségi kérdést csak az államközi viszony egyik területeként kezelte.
A kétezres években feléledő ukrán nacionalizmus (a vereckei szobor, vagy a Petőfi szobor többszöri meggyalázása, vagy a tankönyvbotrány) már okozott kisebb-nagyobb feszültséget a Gyurcsány- és Bajnai kormány idején is, de ezek nem rombolták le az együttműködést, a vegyesbizottságok zökkenőmentesen működtek.
A 2010 utáni Orbán-kormányok idején viszont fokozatosan lenullázódott az egykori jó viszony. A könnyített magyar állampolgárság biztosítása még nem verte ki a biztosítékot Kijevben, de a kisebbségellenes oktatási és nyelvtörvény miatti budapesti bojkott viszont annál inkább. Mint ismert, az Orbán-kormány következetesen bojkottálta Ukrajna euroatlanti integrációját.
A háború kitörése óta tanúsított magyar kormányzati magatartás végképp ellenséggé tette hazánkat az ukrán köztudatban, miközben nemzetközi szinten is úgy tekintenek ránk, mint Vlagyimir Putyin trójai falovára, a Kreml egyetlen uniós kiszolgálójára.
Kijev figyelmeztette Budapestet, hogy gyorsan hagyjon fel az ukránellenes szólamokkalVolodimir Zelenszkij meghívta Kijevbe Orbán Viktort, aki világosan közölte, Magyarország nem szállít fegyvert UkrajnábaEz valójában túlzás, hiszen a magyar kormányzati kommunikáció és a valóság sok esetben köszönőviszonyban sincs, az Orbán-kormány tulajdonképpen egyetlen olyan brüsszeli döntést sem vétózott meg, amely Ukrajna támogatására vonatkozott. De mindenképpen jelzésértékű, hogy a magyar az egyetlen olyan uniós országbeli kormány, amely legalább külügyminiszteri szinten nem látogatott el Kijevbe a háború kitörése óta, miközben Moszkvába és Minszkbe igen.
Politika alulnézettből
A mindennapi élet szintjén nem tapasztalható az ukrán-magyar feszültség kiéleződése, mondta lapunknak Zubanics László, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. Annál is inkább, mert átstrukturálódott a kárpátaljai társadalom, sok menekült érkezett, a kárpátaljai magyarok közül nagyon sokan Magyarországon tartózkodnak. Amikor az ukrán lakosság olvassa, hallja a híreket az újabb magyar blokkolásról, akkor a neten, a közösségi hálón verbális támadások sora jelenik meg, de mintha ezzel ki is fulladna. A mindennapi élet szintjén nem jellemző, hogy ebből vita vagy tettlegesség kerekedjen. Az emberek egyként próbálják túlélni a háború borzalmait, nem a politikai nyilatkozatok, hanem a napi 6, legfeljebb 8 órás áramszolgáltatás, fűtés és megélhetés a legnagyobb gondjuk, állítja a kárpátaljai magyar politikus.
Mennyi az annyi? Legenda és valóság
Hogy hány magyar él ma Kárpátalján azt pillanatnyilag senki sem tudja megmondani, tulajdonképpen becsülni is lehetetlen a háború kitörése óta. De nem újkeletű problémáról van szó, a háború csak tovább bonyolította a kérdést. Az viszont amint a közbeszéd, média- és közösségi média nyilvánosságából kiderül, igencsak torz, mitikus kép él a magyar köztudatban a „magyar” Kárpátaljáról és az Ukrajnában élő magyar kisebbségről.
Ukrajnában az utolsó, egyben az ország függetlenné válása óta első és egyetlen népszámlálást 2001-ben tartották meg. Azóta többször tervbe vették, legutóbb 2020-2021-ben, de akkor is elmaradt, általában a megrendezéséhez szükséges forráshiány miatt. A 2001-es cenzus idején Ukrajna összlakossága 48457000 volt, közülük 47950000 rendelkezett ukrán állampolgársággal, ez drámai csökkenést jelentett az 1989-es 51452 034-hez képest. A magyarok száma 2001-ben 152000 volt.
Az országos népességfogyás ellenére azonban még 2001-ben Kárpátalja egyike volt azon három ukrajnai megyének, ahol nem csökkent, hanem kis mértékben ugyan, de nőtt a lakosok száma – 12523000-ről 12583000-re. Kárpátalja Ukrajnán belüli súlyát jól érzékeltetik a számok. A megye nagysága 12,8 ezer km2, az ország területének 2,1 százaléka, ami a második legkisebb megyét jelenti. A megyében mindössze két 50 ezret meghaladó város van, a köztudatban magyarként élő Ungvár és Munkács, de ezek egyike sem nagyváros, és igen régóta már nem is magyar. Ungvár lakossága 2001-ben 117 ezer – ebből magyar 8000 -, Munkácsé 81600 volt, közülük 6900-an vallották magukat magyarnak. A „legmagyarabb” kárpátaljai város, Beregszász lakossága a 2001-es népszámlálás alapján 26 600 volt, ebből 12 800 magyar. 2019-ben az összlakosság már csak 23 732, a magyarok pontos száma nem ismert, mert csak a 2001-es adat jelenik meg.
A népességcsökkenés országos szinten egyre vészesebb méreteket öltött a cenzus után. Az ukrán Állami Statisztikai Szolgálat (Derzssztat) 2019. decemberi adatai szerint Ukrajnának közel 42 millió lakosa volt, ez a becslés azonban csak a hivatalosan kivándoroltakkal számolt, miközben milliós nagyságrendben éltek már tartósan külföldön ukrán állampolgárok. Egy kormányzati, a hivatalos adatbázisokból és nyilvántartásokból – mint például a választói névjegyzék, a nyugdíjban és egyéb állami segélyben, járulékban részesülők névsora, az iskolások jegyzéke stb. – szerint mintegy 37289000 ember élt életvitelszerűen az országban. Ezek szerint az ukrán függetlenség kikiáltása óta 15 millió fővel, a 2001-es népszámlálás óta pedig 11 millióval csökkent az összlakosság. Ez a szám még annak tükrében is rendkívül magas, hogy ebben benne van az a mintegy 5,5 millió ember is, akik a Krím elcsatolásával és a donbászi szakadár területek de facto kiválásával kerültek veszteséglistára.
Ekkorra, 2019 végére már csökkent Kárpátalja összlakossága is, 1,1-1,2 millióról 924,7 ezerre. A magyarok számának alakulását csak felmérésekből és magyarországi statisztikákból tudjuk becsülni. A Bethlen Gábor Alapkezelő támogatásával, a kárpátaljai magyar doktoranduszok és aspiránsok szervezete, a Momentum Doctorandus, az MTA Földrajztudományi Intézete valamint a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet részvételével készített SUMMA 2017 kutatás 21 ezer fős csökkenést mért a kárpátaljai magyarok körében. Vagyis 2017-ben 131 ezerre becsülte az ott élő magyarok számát. Ha ezt a magyarországi lakossági nyilvántartó adataival kiegészítjük, még sötétebb a kép. 2012-ben mintegy 25 ezer olyan magyar állampolgár élt Magyarországon, aki Ukrajnában született, 2021-re viszont már 71 ezerre emelkedett számuk. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kárpátaljai magyarok közel fele már a háború előtt áttelepedett Magyarországra.
Az okok nyilván sokrétűek, vastagon benne van a 2014 utáni ukrán kormányzatok erőltetett asszimilációs politikája, a kisebbségellenes törvények sora, ugyanakkor a nehéz ukrajnai gazdasági helyzet és a könnyített magyar állampolgárság, valamint a határon túli magyarokat a legkényelmesebb, legolcsóbb és leginkább konfliktusmentes lakosságpótlásnak tekintő budapesti kormányzati politika is. Utóbbi valójában reálpolitika, hiszen a magyarországi lakosságcsökkenés mértéke is drámai, a határon túli magyarok integrációja a magyar társadalomba pedig kulturális, nyelvi nehézségek nélküli folyamat, amely sem az etnikai, sem a vallási összetételt nem befolyásolja kedvezőtlenül és olyan társadalmi feszültségeket sem szül, mint a nyugati országokba betelepülő más nyelvű, más vallású közösségek integrációja. Tulajdonképpen a rendszerváltást követő minden magyar kormány számára dilemmát jelentett a határon túli magyar közösségekhez való viszonyulás épp ezen jelzett okból kifolyólag. Minden kormányzat „a szülőföldön való megmaradás” jelszavát tűzte zászlajára, ugyanakkor mindig is bizonyos fokig könnyített formában engedélyezte a határon túli magyar kisebbségek áttelepedését.
