- Mint a pandák - Pollágh Péterrel régi és új szerepekről

Tizenkét év telt el A Cigarettás és a 2022 végén megjelent, Régi voltam című kötete között, noha egy 2014-es interjúbeli nyilatkozata alapján már a mostani verseskönyv körvonalazódik, mint ami már majdnem kész. A Régi voltam versei is 2010–2014 között születtek. Miért most érkezett el az ideje kiadni őket? Hová tűnt költőként az elmúlt években?

Jelen voltam a papíron: minden évben a Szép versek antológiában és a különféle irodalmi folyóiratokban. De nemcsak költőként, hanem zsurnalisztaként és szerkesztőként is sokat dolgoztam. Nem vállaltam nyilvános szereplést, bár 2016-ban képviseltem az országot a Den Poezie nemzetközi irodalmi fesztiválon, Prágában. Dönteni kellett, hogy mibe rakom az energiát: szövegmunkába vagy reprezentációba. Számomra így volt autentikus. A jelenlét játékai sokszínűek. Kimerített az (irodalom)politika sötét, korrupt, kádári valósága. 

Huszonhét éves koromtól jelöltek József Attila-díjra, s 2011-ben, 32 évesen meg is kaptam – volna. Egy önmagát és a Pártot szolgáló aktuális elvtárs az utolsó pillanatban lehúzta a nevemet a szakmai kuratórium által összeállított listáról, jogtalanul s a díj hetven­éves történetében példátlanul. Ez anno nagy ellenállást szült, Kukorelly Endre többször is interpellált ennek kapcsán a parlamentben, s ekkor találta ki, hogy újra életre hívja a Baumgarten-díjat. Az azóta sajnos elhunyt Térey János is szót emelt értem. Végül is a szakma (ideológiákon, ízléseken és generációkon átívelve) csendesen kiállt mellettem. Én nem szólaltam meg az ügyben, nem kerestem a mikrofont, sem a hatalmasságokat, hiába tanácsolták annyian. Csak írtam és publikáltam, gondoztam mások szövegeit, mintha mi sem történt volna. Végül 2014-ben fáradtan, 35 évesen átvettem a díjat, poétikailag is lezárult egy korszak: összegzése 150 oldalon olvasható a Régi voltamban.

Tervezi kiadni az elmúlt nyolc év verseit is?

Legalább öt könyv körvonalazódik. Dédi-versek, Parfüm-versek. Régi kedvenceimről, a medvékről is írnék egy Medve-kötetet. Az írás elméletéről és misztikumáról is szívesen kiadnék egyszer egy másikat. S lassan tízéves terv egy irodalomtörténeti csemege: közös válogatott verseskötet Sopotnik Zoltánnal. Két élő szerző ilyet még nem adott ki. Egy rövid mesekönyv sem lehet messze. 1500 kisprózámból jó lenne összeállítanom a legelső válogatást: írtam esszét, kisfilmet, mesét, makámát, novellát, tárcát, interjút, kritikát (könyvekről, tévéműsorokról, filmekről, honlapokról), tudósítást, publicisztikát, pamfletet, íróportrét, naplót, képaláírást, fülszöveget, ironikus horoszkópot és presszófantáziát, s még ki tudja, mit.

Hogyan viszonyul egykori önmagához, aki a Régi voltam kötet verseit írta? Költészetileg mennyire hagyta maga mögött azt a korszakot? Mi az, ami ma izgatja a verselésben?

A versek a gyerekek. És mindig a maximumot követelik. A rajtuk kívüli élet nem is érdekes igazán. Nyolcéves koromtól írok, 16 éves koromtól publikálok. Ez a legtermészetesebb létmód számomra. Ahogy öregszem, azt vettem észre magamon, hogy egyre több az ötlet, a szóburjánzás, az öngúny és a pszichoanalitikai mélyfúrás. Több szomorúság, több megbocsátás. És a saját költészet mellett ott a kíváncsiság mások irányában: ahogy folyamatosan újraolvasom a klasszikusokat, úgy a legfiatalabbakat is. A tehetséggondozás régi szívügyem, segítettem fiatalokat a Kötelezők rovat gazdájaként, a Prae folyóirat versrovatának vezetőjeként, az egykori József Attila Kör (JAK) elnökségi tagjaként, a JAK-füzetek társszerkesztőjeként, a Független Mentorhálózat alapító tagjaként, de a Móricz-ösztöndíj kurátoraként is. S ezek csak a hivatalos formák, volt rengeteg láthatatlan munka is a privát líraműhelyben.

A kötet többfajta számvetés – a krisztusi korban –, ahogy ezt a 10 ciklus 8. ciklusa (30 mocska, 33 keresztje) külön is jelzi. Nemcsak az életével, a tatabányai gyerekkorral, de a történelemmel, a családi felmenőkkel is, és a költészettel is. Mi volt ennek az összegzésnek a mozgatóereje?

Anno vártam a harmincat, a költészetemben is fontos határkő volt: megjelent a harmadik kötetem (Vörösróka, 2009), benne az arisztokrata családi hagyományt feltáró első Dédi-versekkel. Egyik legemlékezetesebb pillanat, amikor Kovács Lajos színművész önálló estet rendezett ezekből a szövegekből. Életkori értelemben a harmincas évek a számvetésről szóltak: nem akartam beragadni régi szerepekbe, létmódokba, bármennyire kényelmes, könnyű lett volna. 

Ekkoriban a gyerekkor fényesebb emlékeit írtam meg, de a 2014 utáni verseimben ez is sötétebb helyek felé ágazik el.

A családi örökség, az ősök, nagyszülők élete, egészen visszamenve a huszadik század elejére is, mennyiben és miért volt különösen fontos?

Egészen az ősi időkig érdemes visszanézni: van egy Pollagh nevű falu Írországban, Offaly megyében. Vezetéknevem ide vezet. Az északnyugati eredetet alátámasztja a DNS-vizsgálat spektruma is: angol-germán-szláv hármasság. Kutatások alapján a Pollágh vezetéknév első Kárpát-medencei említése is több mint hatszáz éves. Ez az ág az arisztokráciához tartozott. Később előkerül például Pollágh Victor Adolf neve, aki Lőcse polgármestere volt, de érdekes, hogy két Pollágh is levelezett Kazinczyval. Leghíresebb ősöm a csallóközi Sárga kastély építője, Pókateleki Kondé Miklós püspök, akinek épp tavaly volt Felvidéken emlékéve. Az ő leszármazottja az én dédnagyanyám, Kondé Mária. Utána jönnek a szomorúbb tények, transzgenerációs hatással: a II. világháború utáni erőszakos ki­telepítés Felvidékről. Egyik ágon Trianon-, másik ágon ’56-os trauma: londoni szökése után anyai nagyapámat az ÁVH kínozta. A családi (eredet)történetről szóló tudás segít a tudattalan és mérgező dinamikák feltárásában, megértésében.

A kötetet József Attilának ajánlja. Miért? Hogyan kapcsolódnak a költészete ezen korszakának versei a költőelődhöz?

József Attilával összekötnek dallamok, dupla fenekű hangütések, szófűzések. A vágy a történelmi leltár után. A pszichológia (fel)hangoltság, a nyelvi megelőzöttség, a műfajteremtés (ő Medáliákat írt, én Kornéliákat teremtettem). De mindegyik kötetem másnak jelentett. Az Eleve terpesz (2001) Szabó Lőrinchez és Sziveri Jánoshoz kapcsolódott leginkább, A Fogalom (2005) Ludwig Wittgensteinhez és Pilinszky Jánoshoz, a Vörösróka (2009) Ady Endréhez és Roland Barthes-hoz, A Cigarettás Cseh Tamás és Bereményi Géza dalaihoz, Lázár Ervinhez és az angolszász fantasyirodalomhoz. A Régi voltam (2022) mindenekelőtt József Attilához.

A Régiség feltárása áll fókuszban a kötetben – mit takar ez, és hogyan kapcsolható a mindenkori je­lenhez?

A múlt sosem ér véget. Én is mindig visszafelé kerestem. Törtetni eszembe se jutott. Önmarketing helyett álmodoztam. Gyerekként is leginkább az 1945 előtti figurák érdekeltek: pont, mint Mándy Ivánt, akit emiatt dorongolt le az elején a kritika. Egy régi, nyilván sosem volt erkölcsiségbe vágytam vissza. Egy úriembervilágba. A mai napig tartó kádárizmus ellentettjébe. Harcoltam a bűnnel szemben, ahogy mondani szokták: mindenből erkölcsi ügyet csináltam. Gondoltam: ékesszóló lelkész leszek, vakfehér gallérral vagy nyomozó, mint Corrado Cattani vagy a bús-cinikus magándetektív, egy új Philip Marlowe, később pszichológus, szociológus vagy politológus is lettem volna akár. De az íróság mindent vitt. Minden mást elhomályosított, komolytalanná tett.

Számomra a versekből, különösen és nyilvánvalóan a 10. ciklusból úgy tűnik, jelentős életmódváltozást hajtott végre. Miért?

Épp ma jöttem meg életem legnehezebb, hóviharos futásából. Azt hittem, felkap a szél. A hóláncom is többször beakadt a friss és mély hóba. A szokásos másfél óra helyett csak egyet futottam. Délceg és zord volt a hegy, egy teherautót menteni is kellett, más futóval nem találkoztam. Nem tegnap, hanem 12 éve indultam el a Dale Cooper-i úton: emeltem a tudatszintemet. Sétálóból futó lettem 2011-ben, 2012-ben leszoktam a dohányzásról: elsőre és segítség nélkül. Az ivással is felhagytam, és a mérgező emberekkel is. Ma már újra rózsaszín a tüdőm, hegyi futó lettem: jól haladok, csak felfelé, mint a vanília, mint a pandák.