Ha a színpadon beszélnem kell, akkor könnyen rám tör az izgalom. A pantomim műfajában viszont otthon érzem magam, abba belenőttem – mondja Karsai Veronika. Mindez nem meglepő, hisz az előadó szülei, Karsai János és Karsai Gizella világhírű pantomimművészek a négytagú Karsai Pantomim Rt. nevű társulatukkal. – A műfaj hazai fénykorában, a hetvenes-nyolcvanas években ők nagyon felkapottak voltak, a televízió is gyakran sugározta például a Telemim című oktatósorozatukat – mondja a művész. A három testvére közül még az öccse, Karsai J. András lett előadó: színész, tánc- és pantomimművész, illetve Andrew J. K. néven énekes és dalszerző, aki időnként a nővérével is színpadra lép.Egy pantomimcsalád kapcsán persze adja magát a kérdés: vajon hogyan zajlik náluk a családi kupaktanács vagy a vasárnapi ebéd? – Sajnos csalódást kell okoznom – mondja Veronika –, nálunk ugyanis rendes családi ebédek voltak, így nem történt semmi különös, vagyis nem mutogattuk el, hogy éppen levest eszünk vagy kávézunk. Amúgy mindenki ezt kérdezi tőlünk.
Ritka egy szakma
Veronika sokaknak a Csepke című, 1982 és 1984 között készült burleszksorozatból lehet ismerős, melyben ő játszotta az izgága címszereplőt. – Ebben a sorozatban bizonyos értelemben én is pantomimeztem. A filmben nem volt szöveg, így mindent mozgással kellett kifejeznem. Sok jelenetet pixillációs technikával vettünk fel, azaz különálló képeket rögzítettünk, melyeket aztán egymás után lejátszottak, így keltve egy furcsa, darabos mozgást vagy varázslatot – mondja Veronika. Emellett élvezte, hogy akkoriban eljárhatott az édesanyja Csepeli Ifjúsági Pantomim (CSIP) együttesébe, melyből a gyerekeket időnként elhívták, hogy szerepeljenek a sorozatban, így a szünetekben tudott velük játszani. 1993-ban a Ki mit tud? című tehetségkutatón vett részt színpadi játék kategóriában, melyben a döntőig jutott.
– Egy év múlva hivatásos előadóművész lettem, de egyedül éreztem magam, mert a pantomimes tanulótársaim nem látták a jövőt ebben a műfajban. Kísérletképpen létrehoztuk néhányukkal a Melange Pantomimtársulást, és bár három éven át sikerrel játszottuk A kopasz énekesnő című dráma pantomimváltozatát a Thália Színházban, fennmaradni nem tudtunk. Veronika a fellépések mellett 1995-től elkezdte tanítani az első, általános iskolai gyerekcsoportját. Aztán jöttek a gimnazisták, akikkel húsz éven át foglalkozott, miközben a legtehetségesebb tanítványaival megalapította a már valóban professzionális Mimage Pantomim Színházat. E társulattal, illetve szólistaként dolgozott többek között berlini, bécsi, isztambuli, limassoli, strasbourgi, washingtoni és zürichi fesztiválokon, valamint számos budapesti nagyszínházban.
– Ezek izgalmas évek voltak, a régi tanítványok még ma is sokszor megkeresnek. Nemrégiben a 2009-es SZÁSA című darabom Nyinája írt rám, hogy milyen nagy hatással van rá a mai napig a produkció. Azelőtt egy orvosként dolgozó, 1995-ben még kislány tanítványom küldött köszönő üzenetet, hogy mennyire sokat kapott a közös évektől. Ebben azt írta, hogy amikor az előadáson felcsendült a zene és kigyulladt a fény, az neki milyen euforikus élményt jelentett. Ilyenkor érzem, hogy minden megérte – mondja Veronika.
Szorongó lelkek
– Gyerekként nem voltak némafilmes kedvenceim, de szerettem Chaplint, akihez a mai napig kötődöm. Az ő csavargófiguráját látom a kurzusaimon a sok szorongó lélekben, akik között vannak kiközösített gyerekek és a helyüket nem találó felnőttek is – mondja Veronika, aki küldetésének tekinti, hogy több önbizalmat adjon nekik a tréningeken. Úgy véli, hogy bár a mai világban bárkivel tarthatjuk online a kapcsolatot, mégis távol kerültünk egymástól. A helyzeten viszont segíthet a pantomim, hisz általa nonverbálisan, szavak nélkül fejezhetjük ki magunkat, így az énünk egy másik rétegét mutathatjuk meg.
– Az érzéseinket nem mindig tudjuk szavakkal kifejezni, a mozdulatokon keresztül viszont árnyaltabban élhetjük meg, mi zajlik bennünk. A résztvevők között gyakran találni olyanokat, akik krízisbe kerültek, és szeretnének lelkileg megerősödni. A gyerekeknek szóló foglalkozások szintén segítik a kicsiket, miközben fejlesztik a mozgáskoordinációt, a testtudatot, a koncentrációt és a képzeletet is. Utóbbi Veronika szerint azért fontos, mert sok gyereknek hiába olvasunk fel egy mesét, látszik rajtuk, hogy a szemük előtt nem pörög a „film”.
– A mai gyerekek többsége már csak azt érti meg, amit a kijelzőkön lát, a képzelőerejükkel sajnos gond van. Amikor azt látom, hogy egy anyuka tolja a babakocsit, amelyben a kétéves gyerek nézi a telefont, hogy addig se unatkozzon, az számomra elég lelombozó – mondja az oktató. A kicsinek így esélye sincs észrevenni a világ szépségeit, megfigyelni az előtte sétáló galambot, a lehulló falevelet vagy a fagyizó embereket. A művész szerint ez sok mindent elvesz a gyerektől, mert így nem tud kellően kapcsolódni az őt körülvevő világhoz, sem a többiekhez. – A kicsik mindezek ellenére érzik a hiányt, és iszonyúan akarnak kötődni a másikhoz.
Láthatatlan csokoládé
Veronika a világtól való elidegenedés problémáját a felnőtteknél is érzékeli. Úgy látja, iszonyú sebességgel éljük az életünket, és bár a tömegközlekedésen utazva mindenki a mobiljába meredve tartja a kapcsolatot az ismerőseivel, az teljesen más, mintha szemtől szemben találkozna velük. Az oktató megoldásként azt javasolja, hogy minden egyes napból szakítsunk ki valamennyi időt, és koncentráljunk a pillanatra. – A gyerekeknél ezt a gyorsulást mesterségesen kell lassítani, mert ők két percig sem tudják ugyanazt a feladatot csinálni. Régen a tréningjeimen egy pantomimes alaptechnikát fél órán át gyakoroltunk, ma viszont egyfolytában változtatnom kell a feladattípusokat, hogy fenntartsam a figyelmüket. Ha valamiben sikerül elmélyülnünk, az már nagy ajándék.
Veronika azt is megfigyelte, hogy a mai fiatalok a pantomimezés során már nem úgy játsszák el a tárgyakat, mint tíz-húsz éve az akkori tizenévesek, mintha nem tudnák elképzelni, amit meg szeretnének jeleníteni. Úgy véli, ezt a képességet elveszi tőlük a digitális, színes-szagos világ.
– Ha egy fiatal növendékem eljátssza például, hogy autót vezet vagy ruhát tereget, akkor nem látom sem az autót, sem a ruhát. Tíz évvel ezelőtt még láttam – mondja Veronika, aki szerint a játékhoz erős képzelet kell, a megjelenített tárgyat pontosan kell magunk előtt látni. Példának hozza fel a Szerelmek városa című előadást, melyet 2021-ben mutatott be ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a Vígszínház. Ebben a pantomimművész főszereplőt Gyöngyösi Zoltán alakította, akit Veronika készített fel.
– Az egyik helyzetgyakorlat során Zoltán azt játszotta el, hogy egy láthatatlan csokoládét bont ki. Ezt nagyon jól csinálta, de mondtam neki, hogy a Sportszelet jobban látszódna, ha a másik zsebéből venné ki. Rám nézett, és meglepődve kérdezte, honnan tudom, hogy az egy Sportszelet? Mire mondtam neki: ha te tudod, én is tudom, ha te látod, én is látom.
