A családon belüli bántalmazásról szóló rövidfilm ötlete már három évvel ezelőtt megszületett Helmeczi Benjamin író-filmrendező fejében: párbeszédek nélkül, a sokkoló felfedezést a monodráma végére tartogatva mutatja be a legnagyobb bűnt, amit ember ember ellen elkövethet.
Hétköznapi szörnyetegek
„Szeretem a kemény témákat, amelyekről kevesen mernek beszélni a filmeken keresztül. Ez ihlette a Hétköznapi szörnyetegek filmes antológiát, melynek első része a Torres Dani főszereplésével készült Évforduló. Híradónézés közben gondolkodtam el azon, hogy szinte naponta hallunk olyan családi tragédiákról, mikor valaki megölte az élettársát, feleségét, férjét, mert ez sajnos oda-vissza megtörténik. Féltékenységből, hirtelen felindulásból, vagy mert eldurvul egy veszekedés, amelyben senki sem maradhat ártatlan” – magyarázza Benjamin. A mozgókép már egész kiskora óta lenyűgözi őt, a VHS-korszakban rommá nézte a videószalagokat, most komoly DVD-gyűjteménye van filmtörténeti ritkaságokból és a régi kedvencekből. Néhány évig színdarabokban játszott a Soproni Petőfi Színházban, ezután a Werk Akadémia hallgatójaként tanára, Tímár Péter biztatására választotta a filmrendezést. Vizsgafilmje, Az utolsó levél már fesztiváldíjat nyert. Szeretné alkotásaival elgondolkodtatni a nézőket, megmozgatni a fantáziájukat. Az Évfordulót is úgy írta meg, hogy végig kitartsa a misztikumot, közben növelve a feszültséget, így a néző egyre kíváncsibban találgathat, vajon hová futhat ki a történet.
„Sok különböző változatot hallottam már vissza, nem is gondoltam volna, milyen különös teóriákat fognak erről kitalálni. Szándékosan választottam az első nagyjáték filmemhez horrorfilmes eszközöket, melynek már a hallatán is elkezdünk borzongani. Reméltem, ha ehhez odateszem a valóságot, a tényeket, az sokakat el fog gondolkodtatni, még úgy is, hogy a film fikció. Témáját, az állatkínzást, tudtommal, így még senki nem dolgozta fel. Mikor erről olvasunk vagy látunk egy ilyen videót, megfordul a fejünkben, hogy aki ilyenre képes, ugyanezt érdemelné. Biztos vagyok benne, hogy sokan érzik ekkor, de szívesen »meglátogatnák« azt az embert” – mondja a filmrendező. Ennek a gondolatnak a megtestesülése Vulpes (latinul: róka), a titokzatos, rókafejes sétapálcájú, sántikáló alak, aki könyörtelenül megbünteti az állatokkal kegyetlenkedőket, miután a törvény futni hagyja őket. „Ez nem klasszikus horror, inkább bűnügyi thriller horrorisztikus elemekkel.”
Távolabbi terve, a szintén műfajújítónak szánt Busó néprajzi slasherfilm lesz (a horror egyik alműfaja, általában maszk vagy sisak mögé rejtőző, emiatt még fenyegetőbb, dehumanizáltabb sorozatgyilkos vadászik az áldozataira, mint a Halloween- vagy a Sikoly-filmekben – A szerk.). „Remélem, hogy nem csak itthon, de külföldön is kuriózum lesz és felfigyelnek rá, így a busójárást, a magyar népi hagyományokat is népszerűsíthetem. Most már vannak kapcsolataim külföldi fesztiválokkal, forgalmazókkal, Szingapúrtól Amerikán át Nagy-Britanniáig” – sorolja Benjamin. Egy részükkel ugyan csak videócseten beszélt, bár ez ma már teljesen szokványos munkamódszer, és közben meg is kellett tanulnia „házalni” a filmötleteivel.
Nővér a Halloweenből
A Vulpeshoz először másfél perces teasert készített, úgy fogalmaz, „nulla forintból”, majd egy rövidfilmet, amire már komolyabb közösségi gyűjtést alapozhatott. Már túl van több kampányon, közben rájött a dolog nyitjára, és egyre sikeresebben menedzseli ezeket. Általában sokan adnak kisebb összegeket, de a legutóbbi kampányában olyan adakozó is megkereste, aki ezer dollárt ajánlott fel, csak hogy pár másodpercre szerepelhessen a filmjében. Az interneten írt rá Sandy Johnsonra, aki a legelső, 1978-as Halloween-filmben játszott, abban is az első áldozatot (ő alakította Mike Myers nővérét, akivel a hatéves kisfiú konyhakéssel végzett – A szerk.), és az amerikai hölgy vállalta, hogy 45 évvel a legendás John Carpenter-mű után újra filmben szerepeljen, végül még a gázsija háromnegyedét vissza is utalta a kampányba.
„Minden forgatókönyvírás előtt hosszas kutatást végzek, elmélyedem a témában, de ez is a filmkészítés alapja. A Vulpeshoz például egy joghallgató ismerősöm, aki azóta talán már bíró, írt nekem egy állatkínzási ügyben született bírósági ítéletet. Sokat tanulmányoztam az amerikai állatvédelmi törvényeket is, mivel a filmjeim nyelve angol, a nemzetközi közönségnek készülnek. A Busóhoz néprajzkutatókkal szeretnék beszélgetni, hogy ha megjelenítem majd a busójárást, vagy mutatok egy busómaszkot, minden apró részlet a helyén legyen” – mondja a rendező, aki egyúttal a saját asszisztense és gyártásvezetője is. Kis lépésekkel jut egyre messzebb – a Vulpes 13 forgatási napját hétvégente tudta beiktatni, tavaly májusban kezdték, és most készül a vágás, a filmzene –, hiszen közben főállásban dolgozik egy online médiamagazinnál szerkesztő-újságíróként. Emellett családot alapított, most kétéves a kisfia és márciusra várják a kistestvérét. Nemrég kiköltöztek Rábakecölre, Győr-Moson-Sopron és Veszprém határába, már egy tyúkjuk is van, bár őt a telekkel örökölték. Külföldre költözést Benjamin nem tervez, egyelőre minden itt van helyben, amire a filmezéshez szüksége lehet, legfőképpen az alkotótársai.
„Ha filmet csinálok, százötven százalékban arra összpontosítok, noha közben szétszakadok, de igyekszem mindenkivel éreztetni, hogy nem hanyagolom el. A stábra is odafigyelek, szeretem, ha a forgatás mindenki számára jó élmény. Ha valakinek van egy ötlete, azt is meghallgatom, megcsináljuk, ha az időbe belefér, legfeljebb a vágóasztalon kiderül, mi működik jobban a filmben. A filmkészítés számomra csapatmunka, nem úgy megy, hogy a rendező az atyaúristen, és minden úgy lesz, ahogy ő szeretné. Ez így persze nagyobb felelősség, több fáradság, főleg ilyen kis költségvetésnél. A 70 perces filmet 3 millió forintból kell kigazdálkodnunk, nekem is egy csoda, hogy ennyi pénzből is mennyi mindent ki tudtunk hozni. Lehet, hogy technikailag nem lesz hollywoodi minőség, de aki emiatt lesajnálja, az csinálja utánunk, és én megemelem a kalapomat” – mondja nevetve Benjamin.
Milliárdok Mohácsra
A tehetséges, eredeti hangú fiatal filmesek számára nincs is sok választási lehetőség, vagy elmennek külföldre, vagy itthon próbálnak iparosmunkából, reklámfilmekből, sorozatokból megélni. Közben látjuk, hogy számolatlanul ömlik a pénz a magyar filmgyártásba, többnyire csalódást okozó eredménnyel. „Óriási parasztvakítás, hogy »pályázzatok a Nemzeti Filmintézethez, fiatal filmesek, és mi majd támogatunk benneteket«. Már jó előre kiosztják a nagy pénzeket a csókosoknak, a maradékot erre-arra kiszórják, a látszat kedvéért. Súlyos milliárdok mentek el az Aranybullára, a Mátrixot idéző Petőfi-kalandfilmre, meg majd mennek a Mohácsra is, aztán úgy próbálják eladni a fikciót, mint történelmileg hiteles alkotásokat, ami eleve nevetséges. Nem is szeretnék meghajolni az NFI vagy a mecenatúra előtt, mert bármit nyújtanék be pályázatként, azt a maguk képére formálnák. Hiába van kész forgatókönyvem, rögtön tennének mellém még egy írót, aki az egészet átdolgozza. Így a koncepcióm, az ötletem megsemmisülne. Utána nem tudnám már jó szívvel csinálni, csak púp lenne a hátamon. És innen nem is tudsz hova törni, mert ha egyszer bekerülsz az NFI-be, beskatulyáznak.”
Külföldi sikereket szerinte független filmesként jobban el lehet érni, és érdemes megnézni azt is, hogy az elmúlt években milyen filmeket neveztek Oscarra. „A Blokád legalább még jól volt megcsinálva, de a Post Mortem egy skanzenhorror, a tengerentúlon már 50-60 éve is láttak ilyet. Ez is probléma, hogy mi még mindig a múltban élünk, és olyanokra verjük a mellünket, amiken külföldön meg röhögnek, hogy ti tényleg ezt küldtétek Oscarra? Megy a nagyzolás, de mire legyünk igazán büszkék? A történelmi »jópofaságokra«? Mikor filmes szemmel ezekről kritikát írok, csak nevetek a kommenteken, elküldtek már mindenhová is. Kíváncsian várom, hány milliárd támogatást kap végül a Mohács, de valójában tök mindegy, benne van, hogy ez is akkora bukta lesz a magyaroknak, mint a csata.”
