- Göcsörtösre fújja a szél - Izsó Zitával a Bekerített erdőben

A kötet három ciklusának címe mintha egy kilövés visszaszámlálása lenne: ki az űrhajós, aki az Űrsétában felbukkan mint metafora?

A versekben megjelenő lírai ének kötődnek ehhez a szimbólumhoz. Olyan univerzális emberfigura, aki végigmegy a kötet stációin, és remélhetőleg a végére – ahogy talán az olvasó is – eljut valahová. Több emberi sorsot kapcsolok össze, ugyanakkor egy magamon keresztülszűrt átélhetőség az, amit szeretnék átadni.

Ez azt is jelenti, hogy a saját traumáit dolgozza fel kötetről kötetre?

Nem szándékosan használom a versírást erre, de nyilván van terápiás ereje. És persze az sem véletlen, hogy az ember mi iránt érzékeny, kikkel tud jobban empatizálni. Én mindig közel éreztem magamhoz azokat, akik kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. És még ha nem is pont ugyanezek a dolgok történtek meg velem, én is átéltem olyan hasonló élethelyzeteket vagy érzéseket, amelyek kapcsán tudok kapcsolódni a versekben megjelenő szituációkhoz. Szóval, annyiban dolgozom saját élményből, amennyiben hatunk egymásra. De nem csak a bántalmazottakhoz tudok kapcsolódni: hiszen tudom, hogy sajnos én sem vagyok mindig annyira elfogadó, mint kellene, nem mindig törekszem a békére, bánthatok másokat. Fontos az ilyen dolgokat észrevenni, és akár ezekről is írni. Ami a vershelyzeteket illeti, van egy kivétel. Általában nem nagyon szoktam olyat csinálni, hogy újságcikkből inspirálódom, de a Jég című vers esetében ez történt. Egy sportoló, egy hokis mesélte el a történetét, hogy őt is bántalmazták a családjában, amit nem vett észre senki. Egyedül a jégen érezte azt, hogy szabad lehet. Ez engem nagyon megfogott. Hogy valaki egy olyan terepen érzi magát szabadnak, ahol amúgy nehéz megállni, illeg-billeg az ember, meg kell tanulni rajta jól mozogni, és még akkor is lehet veszélyes. Nem szép, hogy mégis ott van csak szabadság?

Az Űrsétához kisfilm is készült – az asztronauta egy leamortizált, kopár és fekete erdőben sétál, ahol a földet takaró hó és az űrhajós ruhájának fehérsége adja a kontrasztot. Hol találtak ilyen erdőre?

Csehországban vannak olyan erdők, amelyeket egy úgynevezett betűszú pusztít. Amikor arra jártunk, éppen esett a hó, így eszembe jutott, mennyire szimbolikus lenne ebben a félig lepusztult, beszédes nevű kártevő által szétrágott erdőben megcsinálni a kisfilmet.

Miért van bekerítve az erdő?

Elég gazdag a szimbolikája: jelenthet például korlátozottságot. Az egyénét, aki miközben fejlődik, vagy önmaga, vagy a külvilág lekorlátozza. Lehet a különböző bántalmazó viszonyokban megélt bekerítettség, de utalhat az ember tevékenysége által létrehozott természeti korlátokra is. A vélt vagy látszólagos biztonságnak is lehet kerítése, ami eleinte jónak tűnik, de aztán fojtogatóvá válik. Persze jelenthet pozitív értelemben vett határhúzást is – remélem, hogy a kötet végére eljut az ember addig, hogy maga teremti meg a határait. Többet nem mondanék, szeretném, ha az olvasó találná meg a saját bekerített erdejét.

Feltűnően szépen, metaforákban beszélnek a versek szereplői, legyen szó akár a tanára által megerőszakolt diáklányról, a felesége halálos betegségével űrhajósként szembesülő bántalmazó férjről vagy az élete törmelékhegyéről Sóasszonyként visszanéző nőről. Amikor alszanak – mondja A sodrás iránya című vers –, a párnára csurognak a mondatok.

Többek között a megszólalásmód köti össze a nagyon különböző élethelyzeteket. Szándékosan nem színházi monológokat akartam írni, pontosan körülhatárolt, elkülöníthető szereplőkkel, bár talán úgy is működött volna a kötet. Fontos volt számomra, hogy nyelvileg is végig érzékelhető legyen a kapcsolat, a sorsközösség az egyes helyzetek között, hogy világos legyen, bármelyikünkről lehet szó, és az olvasó is könnyebben tudjon azonosulni. Ne érezze túl távol magától az egyes helyzeteket. Egyébként miközben írtam a verseket, sokszor éreztem azt, hogy bár nem minden velem történt meg, olyan, mintha végig magamról beszélnék.

Az univerzális ember, az asztronauta mellett jelentős szerepet kapnak a versekben a szakrális szimbólumok is. Feltámadnak a halottak, kinyílik a szeme a sóbálvánnyá vált asszonynak, a róka pedig, a rácsok mögött a vadasparkban attól boldog, hogy azt képzeli, a gyerek, aki nézi őt, először lát rókát, amitől „a teremtés első példányának képzeli magát”. Ilyen első rácsodálkozásokkal vég nélkül folytatható a teremtés?

Azt hiszem, igen. Soha nem ér véget. Ebben rejlik a jövő lehetősége. Akár egyéni, akár globális szinten. A teremtés felé van út akkor is, amikor az ember keresztülmegy a traumákon, de a teljesen elpusztított bolygó is csak úgy kaphatna esélyt, ha az űrből visszajönne az ember, asztronautaként, és újból rácsodálkozna. Minden új fejezet egyfajta teremtés. Valami olyan jön létre, ami addig nem volt, viszont minden alakítja, ami ­odáig történt.

Feldmár Andrástól hallottam egy jó kis metaforát erre: talán Ausztráliában van egy terület, ahol különlegesen szép, göcsörtös fák nőnek. Alapvetően nem ilyenek lennének, az erős szél formálja az ágaikat, ők pedig megtanultak alkalmazkodni a körülményekhez. A trauma kapcsán is így van valahogy: nem tudhatjuk, milyenek lennénk nélkülük. Nem lehet meg nem történtté tenni, de új tulajdonságokat, új képességeket nyerhetünk általa – akár akarjuk, akár nem. És azt sem mondhatjuk soha egy traumáról, hogy úgy feldolgoztuk, mintha meg se történt volna. A teremtés, a mi teremtésünk a hatásaival együtt folytatódik. De folytatódik! Többek között ebben rejlik a szabadságunk.

Az utóhang utolsó pár sora azt mondja: „…megrészegít / a születés előtt állók szabadsága, / ami csak annak a szabadságával ér fel, / aki búcsúlevél nélkül képes befejezni az életét.” Mitől ekkora szabadság ez?

Nem kellene az élet végére úgy gondolni, mintha zárlat lenne és búcsúzni kéne. De benne van a hamis éntől való megszabadulás is. Annak a kényszernek a lefoszlása, amikor mindenáron ki akarunk alakítani magunkról valamilyen képet. Szabadság, ha már nem akarjuk, hogy valamilyennek lássanak. Amikor már tudjuk, hogy az igazi énünk sokkal több és lényegesebb a szerepeinknél.

A zárka című versben azt mondja: „Próbáld ki, milyen messziről / tudsz lefújni az asztalról egy kockacukrot, / pont ilyen közel kell hajolnod / a másik emberhez, / hogy szavak nélkül is megértse, / mit akarsz mondani.” Fújt már le asztalról kockacukrot?

Azt épp nem, de kockákat egy kis babaház tetejéről igen. Gyerekkoromban volt valami baj a tüdőmmel, és az orvos azt javasolta, hogy fújkáljak le az asztalról könnyű tárgyakat. Gyakorolnom kellett, hogy a tüdőm táguljon. De csak utólag jöttem rá erre a kapcsolatra, amikor írtam, nem jutott eszembe. Néha félelmetes, ahogy utólag összeállnak dolgok. A Bekerített erdő szegedi könyvbemutatóján Molnár H. Magor, az ESŐ Irodalmi Lap szerkesztője volt a moderátor, aki kiszámolta, hogy pontosan 3-3-3-as elosztásban és éppen kilencszer szerepel a kötetben a folyó szó. Kilencedikén születtem, a 9-es a szerencseszámom, és bár tudom, hogy kis butaság szerencseszámra hivatkozni, mégis van benne valami félelmetes.

„Pedig mióta elkezdődött a háború, / semminek sincs ugyanolyan íze, / sem anyám levesének, / sem a dédi sült almájának, / sem a nagy­anyám piskótájának, / de a hó íze semmit sem változott.” Ez nem most, hanem 3 évvel ezelőtt jelent meg az Éjszakai földet érés című kötetben. Az Ivadékaikat a bölcsőszájú halak című vers most talán még aktuálisabb, mint valaha. Ez az igazán félelmetes: amikor a realitás beéri a lírai fikciót.

Igen, rendszeresen olvasom fel ma is ezt a verset, szokták is kérdezni, hogy az ukrán háború ihlette-e. Tényleg félelmetesen rezonál a mostani helyzetre, de azt hiszem, az emberek szemszögéből minden háborús helyzet ugyanazt a kiszolgáltatottságot teremti újra és újra. A hó íze, amivel betömik az ember száját, mindig ugyanolyan.

+1 KÉRDÉS
Úgy egy hete jelent meg a Nyílt fórum 21/22-es kötetében a Napfogyatkozás című drámája, amit a testvérével, Izsó Nórával közösen írtak. Ez is traumáról szól, a traumatizált karakterek, illetve mindenki, aki valamilyen szinten részese a bántalmazásnak, egyfajta zombilétet él. Zombi az ember?

Ez egy elég erősen sarkított szimbólum, de arra utalhat, hogy nagyon célorientáltak, szűklátókörűek vagyunk. Nem akarjuk észrevenni, meglátni, mi zajlik körülöttünk. A versek talán arra is jók, hogy az emberek meglássanak magukból valami olyat, amit addig nem láttak. És akkor talán megtörténhet a felébredés.