Pintér Gábor képei csakúgy tobzódnak a figurákban, a vásznakon fürdőruhás nők, öltönyös férfiak, világháborús katonák, kutyák és macskák tűnnek fel, kiknek keze, feje és lába olykor eltűnik, elnyúlik, színt vált, összemegy vagy absztrakt elemekkel párosul.
De mégis, mit jelentsen ez? A harminckilenc éves művésznek nincs erre konkrét válasza, de ami eszébe jut, azt könnyűszerrel megfesti. Úgy tartja, hogy a filmeknek, a médiának és az internetnek köszönhetően egy rakás képélmény kering a tudatalattinkban, amelyek időnként találkoznak egymással, és új világokat hoznak létre.
Motívumok hálójában
Pintér is számos helyről „gyűjti” az ihletet: olykor visszaidézi a gyerekkorában olvasott mesekönyveket és rajzfilmeket, de hatnak rá a graffitik, a valós élmények, a filmélmények, a festmény-élmények, és alkalomadtán egy-egy könyv is megihleti. – Még a Columbo című sorozat enteriőrjei, szobabelsői is megfognak. Annyira szépen vannak megvilágítva és berendezve.
Persze azt sem titkolja, hogy a képein nem feltétlenül a mondanivaló a lényeg, hanem azok hangulata és hatása. Az egyik művén például két világháborús katona utazik egy éjszakai tájban, csak éppen az autó hiányzik körülöttük, amelyben ülnek, miközben a vállukon galambok pihennek meg és egy papagáj. – Én jeleneteket rakok az emberek elé, melyeknek elég nyitott az értelmezése. Aztán rájuk bízom, hogy fejtsék meg a látottakat. Nálam nincs kizárólagos olvasat, a befogadó számos módon nézheti a képet – vallja a művész.
Mielőtt vászonhoz lép, jobbára egy alapötlete van, a festmény egészét sosem találja ki előre, és vázlatokat is csak ritkán készít. – Fejben nagyjából tudom, milyen lesz a kép, vagyis látom magam előtt a jelenetet, de amint azt elkezdem, máris átíródik – mondja. A képből aztán elvesz részleteket, kitöröl és átfest, majd az üresen maradt felületekre újabb motívumot visz, legyen az bútor, könyvrakás, turmixgép, pizzás doboz, vagy ha úgy érzi, egy nonfiguratív elem. – A műveimen szeretek hétköznapi jelenetekből kiindulni, mert azokon keresztül könnyebb feltenni az élet nagy kérdéseit, és sokkal erősebb a kontraszt.
Művészekből is azokat szereti, akik elsősorban a látvánnyal foglalkoznak, és van elképzelésük a festészetről. Életében először Pablo Picasso volt rá ilyen hatással, majd David Hockney, Gerhard Richter és Albert Oehlen, akinek absztrakt, de részleteiben figurális képei sokszor megihletik őt. – Számomra Oehlen azért meghatározó, mert a munkáin keresztül egyfolytában kérdez. Például azt, hogy mitől működik egy festmény, mit kell ábrázolnia egy képnek, és miben rejlik az ereje – fejtegeti a művész, majd hozzáteszi, jó kérdés az is, hogy a nézőnek mennyi igénye van arra, hogy egyáltalán felismerhető motívumot lásson a vásznon, és hogy a kép által betekintsen a saját lelkébe.
– A festészetet amúgy az idők során már sokan temették, de az továbbra is izgalmas művészeti ág, hisz folyamatosan reflektál a valóságra, egy alkotó előtt pedig végtelen lehetőség áll – mondja Pintér. Példának hozza fel a múlt század elejéről a szürrealistákat, köztük Francis Picabiát, aki a fantáziáját elengedve, csapongó módon választotta meg témáit és ábrázolását.
Utolérni a Nyugatot
Amióta 2008-ban lediplomázott, Pintér sorra éri el a sikereket, igaz, neki is időbe telt, mire meglelte az útját. Az egyetem után Sugár János festőművész ajánlotta be a budapesti Deák Erika Galériába, ahol egy éven belül megrendezték az első kiállítását, majd ő is a hely művésze lett. – Ezekben az években még alakulóban volt a festészetem, de idővel megtaláltam azt az eklektikát, ami jellemző rám – mondja a művész, akinek sikerét bizonyítja, hogy 2022-ben a Ludwig Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria is vásárolt tőle képet, amikor bővítették a gyűjteményüket. Idén azonban három tervéről is le kellett mondania, részben a válság miatt. Ősszel a Paksi Képtárban lett volna egy nagyszabású kiállítása, de a megemelkedett gázárak miatt a helyszínt bezárták, míg a Virág Benedek Ház emeleti terében szintén kiállított volna, de annak egy részére igényt tartott az I. kerületi önkormányzat, ezért a festő lemondta az eseményt. Emellett egy könyve is megjelent volna a rajzaiból, de a grafikai előkészítés annyira elhúzódott, hogy végül most januárban érkezik a kötet, melyhez a művész egy kisebb kiállítást is tervez.
Mindezek ellenére Pintér úgy látja, manapság könnyebb dolga van a magyar művészeknek, főleg a fiataloknak, mint az ő nemzedékének volt. – Amikor kijöttem az egyetemről, és a pályám elindult, a képzőművészetben még nem volt ilyen nyüzsgés, mint most. Az utóbbi években viszont kezdünk felzárkózni a nyugati színvonal intenzitásához – mondja, hozzátéve, hogy a közelmúltban több magyar művész került kereskedelmi galériához, szerepelt külföldi kiállításokon, vagy vezetett társaival saját galériát (Artists-run space), melyek szintén növelik az esélyét annak, hogy megismerje őket a közönség.
– A másik nagy változás, hogy Magyarországon bővült az a réteg, amely megengedheti magának, hogy kortárs műveket vásároljon, miközben intézményi szinten is érdeklődnek az új művészek iránt. A Magyar Nemzeti Galéria tavaly óta például elkezdte bővíteni a kortárs gyűjteményét, és a Magyar Nemzeti Bank is vásárolt számos művésztől – mondja Pintér. Úgy látja, mindennek oka, hogy sokan felismerték, érdemes műtárgyakat gyűjteni, egyrészt mert izgalmas kaland egy kollekciót felépíteni, másrészt a művek tartós befektetést jelentenek.
Keresni a kihívásokat
A fiatal festők kapcsán azt látja, több bennük az ambíció, mint a saját generációjában volt az egyetemi évek alatt. Persze, hogy kiből válik elismert művész, az szerinte örök rejtély marad. Pintér nem is akar életvezetési tanácsokat és stratégiai modellt ajánlani senkinek, abban viszont hisz, hogy a hosszú távú siker titka, ha valaki mesterségként tekint a festészetre. – Számomra ezen az úton nyílnak ki ajtók, hol tág horizontokra, hol pedig szűk, kis szobákra. Egy festőnek a kihívásokat érdemes keresni, és közben figyelni azt, hogy mi zajlik körülöttünk. A siker következmény kell, hogy legyen, nem pedig cél.
