Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan lesz egy Luxemburgban élő, angolul író magyar költő egy Mexikóvárosban alapított nemzetközi költészeti és irodalmi lap szerkesztője.
Senki kutyájának nem vagyok a kölyke, mindig is, mondhatni, az utcáról, kívülállóként küldtem be az írásaimat a különféle irodalmi orgánumoknak, akár Angliában, akár az Egyesült Államokban. Így jelentkeztem rendezvényekre is, pályázatokra, kerültem be master class képzésekre. A saját ötleteim és elhatározásom alapján készítettem – díjnyertes – antológiákat, az általam felkért alkotók – költők és képzőművészek – részvételével. Akinek a művészete felkelti az érdeklődésemet, azt bevonom a projektjeimbe. Sok alkotói ösztöndíj (rezidens)-programon veszek részt, illetve rendszeresen eljárok a legnagyobb amerikai irodalmi könyvfesztiválra és -vásárra, az AWP-re, ott is számos költővel, íróval barátkozom össze. Így bővül folyamatosan a nemzetközi művészi hálózatom. Jack Little-nek, a mexikói Ofi Press főszerkesztőjének az írásaival is egy angliai költészeti projektbeli ismeretség révén találkoztam, el is küldtem neki pár versemet, amit meg is jelentetett a lapjában. Amikor pedig szerkesztőt keresett a kritikai rovathoz, megpályáztam és elnyertem ezt a pozíciót.
A magazin alapvetően angol nyelvű, de spanyol nyelvű kiadványokat is megjelentetünk. A kritikai rovat szerkesztőjeként mindig az előremutató könyvek közül válogatok – most például egy olyan verseskötetet recenzáltatok, ami a versek mellett azok vázlatait, előzményeit is közli.
a sarki nyúlról gyűjtöttem volna anyagot, ám „csupán” sarki rókával, jegesmedvével és rozmárral találkoztam.
Hasonló módon – self-made manként – került a brit One Hand Clapping művészeti magazin kurátori posztjára is?
Ez egy nagyon magas színvonalú lap, igazi költészeti szupersztárokat közöl. Egy versemmel pályáztam náluk a megjelenésre, amire rá is haraptak, s ez az írás később a Contemporary Surrealist and Magical Realist Poetry című kiadványban is helyt kapott. A szerkesztő a korábbi munkáim, képzőművészekkel való együttműködésem kapcsán kért fel egyszer, hogy válogassak az írások mellé illusztrációul szolgáló alkotásokat – azóta is művészeti kurátorként közreműködöm náluk. Ám ez nem jelent kivételezést, a verseimet ugyanolyan szigorúan bírálják el, mint bárki más beküldőét. Ide valóban dicsőség bekerülni, Pascale Petit, Mark Doty és hasonlók munkái mellé.
Nem kevésbé izgatja a fantáziámat, mit csinált költőként egy északi-sarkvidéki kutatóhajón, egy kanadai nemzeti parkban baglyokat és denevéreket tanulmányozva, vagy Fårö szigetén, Ingmar Bergman házában – ahová mind pályázással jutott el.
Bergman házába még nem sikerült eljutnom, hiába nyertem el már több éve az ide szóló kutatási ösztöndíjat – a Covid közbeszólt. Pedig egy regényem megírásához kellene a személyes helyszíni tapasztalat. Évente több ezren pályáznak ide, annak idején első körben Michael Douglas kapta meg a lehetőséget, magyarok közül eddig Kiss Csaba rendezőnek sikerült eljutnia a szigetre, az élményeit meg is írta. (Az e-könyv Bergman szigetén. Fåröi napló címmel jelent meg – A szerk.)
Az állatmániámnak köszönhetően – a zoológia szakot is elvégeztem időközben – kerültem fel egy északi-sarkköri kutatóhajóra 2016-ban:
De közel sem volt haszontalan az út, a hajóról leszállva a svalbardi Longyearbyenben kötöttem ki – háromórányi repülőútra Oslótól –, ahol a szánhúzó kutyákat tanulmányozhattam. Nem is gondoltam volna, de hátrafelé is képesek futni… Mindenhol figyelmeztető táblák jelezték: „Vigyázat, jegesmedve!” Puskával felszerelkezett medveőr nélkül egy lépést sem tehetett az ember…
Ugyancsak a Covid késlelteti a Costa Rica-i utamat, amit eredetileg egy Mission Jaguar elnevezésű pályázat elnyerése tenne lehetővé. Időközben megszületett a jaguárok életterének szűküléséről szóló versciklusom, ami mind angolul, mind magyarul megjelent folyóiratokban (Long Poem Magazine, Flash Frontier, f21), s jövőre kétnyelvű, illusztrált könyv formájában is napvilágot lát a Napkút Kiadónál.
Miért döntött annak idején az angol nyelvű verselés mellett, és miért tért vissza nemrég a magyar nyelvhez?
Ezek egyike sem tudatos döntés eredménye. Amikor a ’90-es években, az angol szakos diplomám megszerzése után Denverben jártam könyvkiadási egyetemi képzésre, a belső beszédem átállt az angolra. Több évtizeden keresztül a művészi megnyilatkozás nyelve számomra az angol volt. Aztán épp az iguánás versemet szerették volna megjelentetni magyarul – igazából magyar verziót írtam a fordítás helyett. Ehhez párosult, hogy kortárs magyar költők (többek között Kemenes Henriette, Simon Bettina, Izsó Zita, Bíró Krisztián, Terék Anna) verseit fordítottam angolra, így kedvet kaptam a saját magyar nyelvű versek írásához is. Ennek eredménye az Én, az iguána kötet, melynek 86 verse közül 53 eleve magyarul íródott. A többi sem egyszerű fordítás, hiszen az angol nyelvi játékok, a versek sajátos zeneisége, a kulturális kötődések miatt ez nem is megvalósítható. Újra kellett írni őket, megőrizve az eredeti magjukat. A lezárások alatt íródott a többségük, kicsit a túlélésre apellálva, a zordságot öniróniával és humorral fűszerezve – helyére kellett billentenem a világot nap mint nap.
Mi alapján rendezte három ciklusba ezt a 86 verset?
A kötet címéül választott ciklus a szabadságvágy verseit fogja össze. A Maszkfaragó ciklusban az álarcoké, a rejtőzködésé a főszerep. A harmadik, Nietzsche-idézetből származó Belopózott a démon című részben a sorsszerűség, az élet megváltoztathatóságának kérdése áll a középpontban.
Szerkesztői tapasztalatai és műfordítói tevékenysége alapján miként látja: milyen a magyar költészet megítélése külföldön?
A magyar költészet is sokféle, a kinti költészeti iskolák szintén. Ahogy a nyelvek különbözőek, úgy a domináns versnyelvek is eltérőek, így az elbírálásuk is. Nem lehet általánosítani, de úgy látom, Magyarországon leginkább az úgynevezett narratív költészet dívik, ami máshol végképp nem. Az angol nyelvű versértők számára a magyar versek többsége még csak megmunkálás előtti nyersanyag – ők „csontvázra” lecsupaszítják a verseiket, minden fölösleget lefaragnak.
+1 kérdés
Árulja el, milyen kapcsolat fűzi Johnny Depphez?
Ő a személyi edzőm… (nevet) (Lásd a Személyi edzőm, Johnny Depp című drámarészletet: Nyitott mondat, 2022. október 14.) Érdekes figura, nemcsak a filmjei, a zenéje, hanem a személyisége miatt is: szégyenlős, nem szeret nyilatkozni, a filmjeit sem nézi vissza, mert elégedetlen lenne az alakításával, eközben kórházakat látogat, hogy felvidítsa a beteg gyerekeket, a sajátjait is mindig szóba hozza az interjúkban… A drámám számára olyasvalaki kellett, aki valami rosszon megy át, túl kell élnie – bár a perével nem foglalkozom a darabban. Olyasvalaki, aki például precíz aprólékossággal készül a szerepeire – ami hasonlít az én munkafolyamataimra… Akivel a való életben is szívesen beszélgetnék… De a drámabeli Johnny Depp valójában az én önbuzdításomat testesíti meg, amint a balesetem – lábtörés – után próbálom visszanyerni az önazonosságomat.
Márton Ágnes
(Ózd, 1965) költő, író, műfordító, drámaíró, irodalmifolyóirat-szerkesztő, művészeti kurátor; a Royal Society of Arts tagja. Korábban Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban jelentek meg angol nyelvű verseskötetei – 1 gyűjteményes kötet és 4 chapbook. Több nemzetközi díj nyertese. Első magyar nyelvű verseskötete Én, az iguána címmel jelent meg idén, a könyvbemutatóját jellemző módon a budapesti állatkertben tartották. Húsz éve már, hogy Luxemburgban él, nyelvi lektorként dolgozik egy európai uniós intézményben.
