Úgy látszik, elhúzódik a rendszerváltás gyermekbetegsége. Jönnek-mennek a kormányok, mindegyik meghirdeti a korrupció elleni harcot, de a korrupció növekedik. Az ellenzéki újságok feszegetik a kényes kérdéseket, a választópolgárok egykedvűen vonogatják a vállukat. Néha tüntetnek, a rendőrség alkalomadtán durván lép közbe, néha nem. Legutóbb Újvidéken a természetvédők távoztak véres fejjel a tüntetések színhelyéről.
Ha a kormány rest és a gumibot elfárad, akkor van egy varázsszó, amelynek a neve: KOSZOVÓ. Veszélyben a koszovói szerb polgárok! Ez a mondat megszelídíti az időnként rebellis kritikusokat. Ez a mítosz a valóság erejével hat. Ez a valóság immár mitikus erejű. Amíg Koszovó kérdése megoldatlan, addig Szerbiában nem várható meghatározó változás. Az európai értékrendű ellenzék inkább hallgat Koszovóról, vagy pedig enyhébb formában magáévá teszi a kormány álláspontját, a szélsőjobb pedig legfeljebb radikálisabb kormánypolitikát kér számon. Voltaképpen a szélsőjobb Koszovó ügyében bizonyos fenntartásokkal eddig támogatta a kormányt. Vezetői azt ígérik, amennyiben a kormány bekeményít, tiszta szívvel támogatni fogják. Matija Bečković, a jeles költő, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, Szabadka és Zenta díszpolgára kezdeményezésére neves szerbiai értelmiségiek petíciót írtak alá, amelyben követelték, hogy a kormány vessen véget az alkudozásnak, és erélyesebben biztosítsa Szerbia területi integritását. És mi lesz az Európai Unióba való belépéssel? Nem fontos, Koszovó fontosabb. Mit jelent az erélyes közbelépés? Háborút? Erre a petíció aláírói nem válaszoltak. Ők mennének a frontra vagy másokat küldenének? – hangzott a következő kérdés. Erről sem nyilatkoztak. Egy azonban biztos, elégedetlenek Vučić elnök programjával, amely nem győzi hangoztatni, miszerint Szerbia az európai úton marad, de SOSEM mond le Koszovóról. A szélsőjobb szerint a kettő együtt lehetetlen, válasszuk inkább Koszovót. Az európai utat választó szerb demokraták reménykednek, esetleg ez is lehetséges, ámde az Európai Unióba nem Moszkván keresztül vezet az út.
Szerbiában Koszovó ügye évtizedek óta ír felül mindent. Háttérbe szorítja a szociális elégedetlenséget, az ökológiai mozgalmakat, a demokrácia ügyét, a sajtószabadságot. Ennek több évtizedes hagyománya van és a soron következő évtizedek sem ígérnek mást. Mostanság elszaporodtak a természetvédelmi tüntetések, az infláció is növekszik, ám mégis a titokzatos, állítólag Koszovóból érkező kémdrónok megsemmisítése a legfontosabb téma. Minden más ügy háttérbe szorult. A kormánypolitikusok ecsetelték a kémdrónok veszélyét és azzal nyugtatták a népet, hogy a szerb légierő MiG-jei leterítették a drónokat. A szakértők figyelmeztettek, a MiG-ek nem vadásznak a drónokra. A másnapi frissítés szerint nem a MiG-ek semmisítették meg a drónokat, hanem a szerbiai elektronikus műveleti egység szakította meg a jelet az irányítóállomás és a drón között. De ez már nem számít, mint ahogy az sem, hogy nem katonai, hanem kommerciális drónok voltak. A politikusok egyértelmű állítása szerint Koszovóból érkeztek és kémkedésre alkalmasak, tehát viharfelhők gyülekeznek Szerbia egén.
Alig múlt el a személyi okmányok miatti robbanékony helyzet, s máris kirobbant az új konfliktus. A koszovói kormány kötelezte a koszovói szerbeket a koszovói személyi okmányok kiváltására, mire veszélyes konfliktusra került sor, amelyet egy törékeny kompromisszummal sikerült csillapítani. Most viszont a kormány a koszovói rendszámtáblák használatára kötelezte a koszovói szerbeket, ami újabb felháborodást szült, mert ezzel sértik az szerbek emberi jogait és elűzik őket a szülőföldjükről. Ergo: etnikai tisztogatásról van szó. Válaszul a helyi szerb párt, a Szerb Liga eldöntötte, hogy a szerbek távoznak a szerb többségű közintézetekből. A polgármesterek lemondtak, a szerb miniszterek kivonultak a koszovói kormányból, a szerb képviselők távoztak a koszovói parlamentből, a koszovói rendfenntartó erők tagjai kiléptek a szolgálatból. Ez azt jelenti, hogy a szerb-lakta területeken radikálisan megbénul a közigazgatás. A tüntetők nem titkolják, hogy a további belgrádi utasításokat várják. Egyelőre békés tüntetéseket szerveznek, amelyek olyannyira békések, hogy felgyújtották azoknak a szerb polgároknak az autóját, akik mégis új rendszámtáblát igényeltek. Úttorlaszokat helyeztek kilátásba. Teljes a felfordulás! Huszonnégy óra alatt összeomlott mindaz, amit a kínos brüsszeli tárgyalások során sikerült összetákolni. Vučić elnök elrendelte a hadsereg készültségbe helyezését és elpanaszolta, hogy a koszovói szerbek soha még nem voltak ennyire elkeseredve. Részt vett a kormányülésen, majd találkozott az orosz és a kínai nagykövettel, telefonon tárgyalt az amerikai nagykövettel, majd találkozott az ortodox egyház vezetőivel. Ez a nap volt az utóbbi tíz év legválságosabb napja, jelentette híveinek.
Közben a diplomaták sürögnek-forognak. Oroszország keményen kiáll Szerbia integritása mellett, s ez mindaddig úgy marad, amíg Szerbia nem vezet be szankciót Oroszország ellen. A kínaiak tárgyalásokat sürgetnek. Az Európai Unió kompromisszumokat keres, miközben új globális tervvel – ki tudja hányadikkal? – áll elő a koszovói konfliktus megoldása érdekében. A német-francia tervezet szövege nem kapott nyilvánosságot, de annyi kiszivárgott, hogy Szerbiának nem kell elismerni a független Koszovót, viszont fogadja el, hogy Koszovó az ENSZ és más nemzetközi szervezet tagja lehessen. Ez az első tervezet, amely nem csupán egyszeri használatra való kompromisszumokat terjeszt elő, hanem kijelöli a párbeszéd célját is: Koszovó függetlenségének hallgatólagos elismerését. Nem, nem, soha, hangzott a belgrádi válasz. Vučić elnök, saját bevallása szerint, nem volt hajlandó átvenni az említett tervezetet.
Közben az EU-diplomaták az éppen kirobbant konfliktusra keresnek megoldást. Nem kizárt, hogy sikerül elérni egy újabb konfliktushoz vezető, egyszeri használatra alkalmas kompromisszumot. Valójában ez elmúlt évtizedek az ilyen kompromisszumok jegyében teltek el, tehát nem történt semmi jelentős változás. Ha ezúttal is sikerül átmeneti kompromisszumot találni, akkor egy-két hónap múlva újabb vészhelyzet áll elő. Ugyanis az igazi kérdés nem a rendszámtábla, nem a személyi okmányok kérdése, nem az emberi vagy a kisebbségi jogok ügye.
A koszovói szerbek világosan kimondták, hogy ők Szerbia állampolgárai, a középületeken szerb zászló lobog, a tüntetéskén a szerb állami zászlót emelik magasba és nyíltan hirdetik, hogy az ő elnökük Aleksandar Vučić nem pedig Albin Kurti, fővárosuk pedig Belgrád és nem Pristina. Ez pedig Koszovó alkotmányának nyílt elutasítása.
Ebben sincs semmi meglepő, hiszen Szerbia alkotmánya Koszovót Szerbia integrális részének tartja. Aki ezt nem fogadja el, az sérti az alkotmányt. A szerb kormány mindenről hajlandó tárgyalni, de a függetlenség kérdésében egy millimétert sem enged. Ugyanakkor Pristina a függetlenség elismerésének rendel alá minden más kompromisszumot. A két koncepció kizárja egymást.
A kompromisszumok száma növekszik, viszont a mozgástér egyre szűkebb. Szűkebb és a jelenlegi háborús európai helyzetben veszélyesebb. A felemás helyzettel, az állandó konfliktusokkal terhelt élettel elégedetlen albán választópolgárok egyre radikálisabb kormányokra szavaznak. Szerbiában viszont szűkül Vučić elnök mozgástere, és úgy tűnik, saját csapdájába esett. Kezdetben nagyobb nyitottságról tett tanúságot, az utóbbi években, főleg belpolitikai okok miatt viszont ő is radikalizálódott. Az Európa-párti ellenzék némi puhítással elfogadja Vučić Koszovó-politikáját, ám a demokrácia-kérdésében nem jutnak közös nevezőre. Az Európa-pártiak kitartóan bírálják Vučić autokrata rendszerét és az EU-csatlakozási tárgyalások lelassulását. A velük való küzdelemben Vučić mind gyakrabban támaszkodott a szélsőjobbra és azokra a médiumokra, főleg a bulvárlapokra, amelyek támogatták az EU-val szembeni distancia megteremtésében, de eközben kifejezetten orosz-párti politikát folytattak, Koszovó ügyében sokkal radikálisabb politikát követelnek, újabban pedig felbátorodtak és Vučić hintapolitikáját nemzetárulónak nevezik. Az idei parlamenti választásokon a szélsőjobb pártok hirtelen megerősödtek és a jussukat követelik, viszont Vučić pártja, a Szerb Haladó Párt, bár továbbra is a legerősebb, jelentősen visszaesett, Ugyanakkor a pártjában megerősödtek a rejtőzködő Putyin-hívek, ami azt jelenti, hogy saját táborában is rendet kell teremteni, de ennél is fájóbb, hogy a lakosság többsége egyértelműen Putyinnal rokonszenvez. Most fordul elő először, hogy a többség ellenzi az Európai Unióhoz való csatlakozást.
Szerbia tehát elérkezett arra a pontra, ahol döntésre kényszerül. Egy évtizeddel ezelőtt könnyebb lett volna, de félő, hogy az ukrajnai háború által kiélezett európai helyzetben a két rossz közül Vučić a rosszabbat választja. Vagy pedig marad a permanens döntéskényszer előtti permanens döntésképtelenség.
A koszovói szerbek világosan kimondták, hogy ők Szerbia állampolgárai, a középületeken szerb zászló lobog, a tüntetéskén a szerb állami zászlót emelik magasba és nyíltan hirdetik, hogy az ő elnökük Aleksandar Vučić nem pedig Albin Kurti, fővárosuk pedig Belgrád és nem Pristina. Ez pedig Koszovó alkotmányának nyílt elutasítása. Ebben sincs semmi meglepő, hiszen Szerbia alkotmánya Koszovót Szerbia integrális részének tartja. Aki ezt nem fogadja el, az sérti az alkotmányt. A szerb kormány mindenről hajlandó tárgyalni, de a függetlenség kérdésében egy millimétert sem enged. Ugyanakkor Pristina a függetlenség elismerésének rendel alá minden más kompromisszumot. A két koncepció kizárja egymást.
A kompromisszumok száma növekszik, viszont a mozgástér egyre szűkebb. Szűkebb és a jelenlegi háborús európai helyzetben veszélyesebb. A felemás helyzettel, az állandó konfliktusokkal terhelt élettel elégedetlen albán választópolgárok egyre radikálisabb kormányokra szavaznak. Szerbiában viszont szűkül Vučić elnök mozgástere, és úgy tűnik, saját csapdájába esett. Kezdetben nagyobb nyitottságról tett tanúságot, az utóbbi években, főleg belpolitikai okok miatt viszont ő is radikalizálódott. Az Európa-párti ellenzék némi puhítással elfogadja Vučić Koszovó-politikáját, ám a demokrácia-kérdésében nem jutnak közös nevezőre. Az Európa-pártiak kitartóan bírálják Vučić autokrata rendszerét és az EU-csatlakozási tárgyalások lelassulását. A velük való küzdelemben Vučić mind gyakrabban támaszkodott a szélsőjobbra és azokra a médiumokra, főleg a bulvárlapokra, amelyek támogatták az EU-val szembeni distancia megteremtésében, de eközben kifejezetten orosz-párti politikát folytattak, Koszovó ügyében sokkal radikálisabb politikát követelnek, újabban pedig felbátorodtak és Vučić hintapolitikáját nemzetárulónak nevezik. Az idei parlamenti választásokon a szélsőjobb pártok hirtelen megerősödtek és a jussukat követelik, viszont Vučić pártja, a Szerb Haladó Párt, bár továbbra is a legerősebb, jelentősen visszaesett, Ugyanakkor a pártjában megerősödtek a rejtőzködő Putyin-hívek, ami azt jelenti, hogy saját táborában is rendet kell teremteni, de ennél is fájóbb, hogy a lakosság többsége egyértelműen Putyinnal rokonszenvez. Most fordul elő először, hogy a többség ellenzi az Európai Unióhoz való csatlakozást.
Szerbia tehát elérkezett arra a pontra, ahol döntésre kényszerül. Egy évtizeddel ezelőtt könnyebb lett volna, de félő, hogy az ukrajnai háború által kiélezett európai helyzetben a két rossz közül Vučić a rosszabbat választja. Vagy pedig marad a permanens döntéskényszer előtti permanens döntésképtelenség.
