Tegye fel a kezét az a fővárosi, aki önszorgalomból bejárta már mind a 23 kerületet, s nemcsak hogy átutazott rajtuk, de el is tájékozódik bennük, netán az egyes utcák, épületek történetéről is van fogalma, nem beszélve a valahai és jelenlegi lakóikról!
Úgy látom, elég kevesen nyújtózkodnak.
Jobbára még a legszűkebb környezetünkben található tereptárgyak előéletét sem ismerjük, ahogy a két ajtóval odébb lakó szomszédot is csak arcról… Pedig a legtöbben vágyunk az ismeretre, az ismeretségre.
Eme vágy – budapesti – kielégítésére jött létre majd’ tíz éve a hosszúlépés.járunk? elnevezésű, városélménnyel gazdagító sétaszervező csoport, akiknek kreatív idegenvezetése révén egy-egy útvonal bejárása alkalmával tulajdonképpen megismerkedhetünk saját lakhelyünkkel, illetve annak jelenig ívelő múltbeli történetével (így benne önmagunkkal is…).
Az urbanista-szociológus városiséta-szervező házas- és üzlettárs Koniorczyk Borbála és Merker Dávid több ezer séta után tavaly szerzőpárossá is vált, mikor szorgos lábmunkájuk során összegyűlt tudásuk egy hányadát könyvbe foglalták Hosszúlépés Budapesten címmel: Rózsadomb és Pasarét, Újbuda, valamint a történelmi belváros és zsidónegyed történeteit és titkait vetve papírra. Idén pedig megszületett a folytatás, Hosszúlépés a körúton túl címmel, hogy ezúttal Újpest, Józsefváros, a budai Hegyvidék, valamint a Soroksári úton délnek haladva Gubacs és Csepel kerüljön fel a térképre.
S noha a dél-pesti kalandozásaikhoz lábbusz helyett stílusosan Csepel kerékpárt ajánlanak, az új kötetet bemutató, Újpestre invitáló, Népszigetig ívelő túrájukhoz egy minden szempontból alkalmi és retró járgányt, egy Malév-buszt vettünk igénybe.
Kis-amerikai anziksz
A nosztalgikusan kényelmetlen távolsági busz ablaka Merker Dávid idegenvezetői hangjára varázsütésszerűen időtranszformátorrá válik, a mostani lakótelepet egykori zsidótemetőnek mutatja, a mai élelmiszerbolt helyén az ország legnagyobb színházépületét vizionáljuk, amit egy bizonyos Papír Sándor (született Scherbach Oziás) álmodott, s nyitott meg nagy lelkesedéssel 1911-ben, Újpesti Népszínház néven, ám eleve kudarcra ítéltetve a maga heti öt premierjével – a városi ranggal éppen csak négy éve büszkélkedhető újpestiek, ha könnyed szórakozásra vágytak, inkább bevillanyosoztak a szomszédos fővárosba. A megbecsülés azonban kijárt Papírnak (a később Szepes Mária néven ismertté vált írónő édesapjának), aki a legnagyobb sikerét abszurd módon még az évi halálát követően aratta, mikor otthonától a sírjáig hétezer fős tömeg kísérte koporsóját.
Az időutazás azonban a buszról lekászálódva is folytatódik az 1840-es években főként tímárok alapította település városházának szemléje során, amit a millennium lázában égve hoztak tető alá az ország legnagyobbjaként, s dísztermében még ma is a korabeli, remek áron vett bútorzat tanúskodik a városatyák üzleti érzékéről és presztízs iránti vágyáról. De Koniorczyk Borbála elbeszélésében megidéződik Babits Mihály alakja is, aki egyéves gimnáziumi tanári ittlétét annak ellenére is nehezen élte meg, s mihelyt lehetett, odébbállt, hogy költői és pedagógusi munkáját egyaránt megbecsülés övezte. Nemkülönben érdekfeszítő a szót ismét átvevő Merker Dávid regénybe illő története, amikor már némi talpalás után a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank újpesti fiókjának egykori épületénél állunk, ahol az amerikai képregényeket idéző, első magyar bankrablás zajlott 1908 októberében. Az összesen 40 000 korona értékű bezsákolt aprópénzt(!) az összezavarodott, ám roppant előzékeny (és revolverrel ösztökélt) bankvezető segített kihordani a bérkocsival érkező rablóknak. Akiket aztán nem túl szövevényes nyomozás után még aznap este elcsíptek az éber csendőrök.
Az utunk innen már az egykori Szúnyog-szigetre vezet, ám miközben a nemzetközi hírnevű Wolfner- és Mauthner-bőrgyárak épületnyomai között haladunk, a múltból előszivárog a város atmoszféráját meghatározó, állandóan bűzös, kénes lehelet is. Amihez az utóbbi gyárkomplexum igazgatója fiának, a Nobel-díjas atomfizikus Wigner Jenőnek volt ideje hozzászokni, lévén maga is itt dolgozott, s a vezetői poszt várományosa volt, ám ő – noha bőrcipőkészítési tudományára haláláig büszke volt – mégis inkább a fizikai kutatólaboratóriumot választotta.
A megyeri UTE-stadion elődjének számító ártéri futballpálya, vagy a magyar cserkészet 1926-os, „kell egy hét együttlét” ideáját megcélzó nagygyűlésének tervezett (fél)szigeti helyszínei (és egy kecsketelep) mellett gördülve végül megérkezünk a Duna-partra, ahol már vár minket a terített asztal…
Fél szemmel a halakon
…s a szabadtéri tűzön rotyogó, alaplével teli bográcsot filézett harcsa- és pontyszeletekkel megtöltő Nemesvölgyi Attila séf, aki az első világháborút követően e helyütt csárdát alapító és azt nagy sikerrel üzemeltető Illik Viktor vendéglős szerepébe bújt ez alkalommal. Igaz, hogy a háborús veteránt utánzandó nem viselt szemkötőt a jobb szemén, de éppúgy járt el, mint annak idején a jó üzleti érzékkel és dunai halászati joggal rendelkező halászmester-kertvendéglős, s maga irdalta, főzte és fűszerezte a friss halat. (A vizet viszont nem a folyóból merítette!)
Illik ugyan saját ladikjain szállította parttól partig a szigetre kirándulók tömegét, ám az étlapján csupán a halászlé szerepelt, a pékárut mindenkinek magának kellett hoznia – ezt lekövetve, az ide kijáró József Attilához hasonlóan mi is kibontjuk a korábban magunkhoz vett kenyérszeleteket, belekanalazunk az ízlelőbimbókat kényeztető halétekbe, s lassan eszegetve belefeledkezünk a folyam menti – a Mátyás-templom tornyát is magába foglaló – táj megnyugtató látványába. Így ízleld meg városodat!
Aki még több ízre, ismeretre vágyik, akár Újpest, akár a fentebb említett városrészek kapcsán: tudni akarja például, miként teremtett magának falusi környezetet Jókai Mór az egykori Stáció (ma Baross) utcában, hol vetítettek pornographicus filmeket a Józsefvárosban, mely negyed bugyrából ívelt fel Karády Katalin csillaga, netán a Weiss Manfréd-gyár alapítása izgatja a fantáziáját, vagy hogy mi köti össze a mexikóvárosi operaházat a csepeli Munkásotthonnal, továbbá miként ünnepelték 1944 karácsonyát a XII. kerületben a nyilas tömeggyilkosságok árnyékában, nos, ne habozzon, bátran lapozza föl a könyvet, minden ízében remek és tartalmas olvasmány! Amely akár több sétához is kedvet csinál. (Koniorczyk Borbála–Merker Dávid: Hosszúlépés a körúton túl. 21. Század Kiadó, 2022. 256 o.)
Földi falandók (egykor és most)
„Jelentsük ki bátran, Platina a gasztronómia Boccacciója” – írja a világ első nyomtatott szakácskönyve első magyar nyomtatott kiadásának előszavában Cserna-Szabó András, aki az 1465-ben összeállított (és 1474-ben megjelentetett), latinul írt szakmunka fordítására felbujtotta az ógörög–latin szakos diplomával rendelkező Darida Benedeket. Akivel nem mellesleg korábban társszerzőkként már letettek ezt-azt a magyar gasztronómia asztalára: elég, ha csak a Nagy macskajajkönyv, avagy süssünk-főzzünk másnaposan című, receptekkel ellátott könyvük többszöri kiadását említenünk. A kijelentés mindenesetre rámutat arra, hogy itt nemcsak egy egyszerű receptgyűjteményről van szó, bár már önmagában az is ünnepelendő lehetne, de a több mint fél évezredes adóságot törlesztő, nyelvünkre átültetett szakácskönyv (magyar gasztrotörténeti mérföldkő!) „olykor irodalomba forduló szöveg”, ami reneszánsz (antik) műveltséggel felvértezve az Istennek tetsző, földi örömök gyakorlására buzdít, s a receptek közreadása mellett földművelési és kertészeti kisokosként éppúgy eligazít, mint a megfelelő lakhely kiválasztásánál, alkalmanként pedig szexuális tanácsadással és filozófiai eszmefuttatásokkal kacérkodik – az egészség megőrzését helyezve mindig a központba!
A receptleírások ráadásul rendre a fogyasztott étel testre gyakorolt hatását is taglalják, emigyen: „Ez is igencsak táplál, hasznos a májnak, a nemzőképességet növeli. Ugyanakkor sokáig időzik a gyomorban, a szemet gyengíti, a köveket és dugulást okoz.” (Rizspite) Ha viszont medvehúsra fáj a fogunk, nem árt, ha tisztában vagyunk a következményeivel: „Lassan emésztődik, ártalmas a lépnek és a májnak. Sok emészthetetlen üledéket tartalmaz, elveszi az étvágyat, fogyasztójában csömört kelt.” Ezzel szemben a tarajos sül „húsa, akár a süné, nem szokványos étel, ám hasznos a gyomornak, a beleket megoldja, a hámló, ekcémás bőrűek tüneteit csillapítja. Sózott húsa enyhíti a vízkórt, az ágyba vizelőknek pedig segít, hogy ez a baleset minél kevesebbszer történjen meg velük.”
A mű szerzője, azaz a Piadenában (latinul Platina) született, Rómában bíborosi titkárként, könyv- és levéltárosként tevékenykedő Bartolomeo Sacchi olvashatóan baráti társaságának állította össze művét, ez kitetszik az elejtett megszólításokból – „Fogyassza ezt az ételt szorulásos barátom, Caelius…”; „Egészségére válik majd ez a fogás Marcusnak, akit heves köhögés gyötör” –, és ismerte a másfél évezreddel korábban élt, Marcus Gavius Apicius szakácskönyvét, ami a fennmaradtak közül a legrégebbi. Művét is a gazdag római patríciust követve osztja tíz könyvre, nem titkolva, hogy e mellett főként a kortárs comói Martino de Rossi szakács kéziratos receptgyűjteményét vette alapul.
A könyvbemutatón a fakszimile-kiadásból fordított szöveg átültetési nehézségeiről is sok mindent megtudunk Darida Benedektől. Például, hogy az olasz anyanyelvű Platina („konyha”)latinsága jelentős kihívás elé állítja a klasszikus latint studírozó fordítót, főként a számunkra ismeretlen tengeri halak nevének magyarítása kapcsán, mivel egyfelől nincs és nem is volt rájuk szavunk, másfelől az adott korban is akár halászfalvanként máshogy hívták ugyanazt az uszonyos vízi lényt.
Az is kiviláglik, hogy Platina inkább csak élvezte az elkészített ételeket, semmint gyakorolta volna elkészítésüket, magyarán: nem volt szakács. Így aztán kritika nélkül átvett olyan mértékegységeket és mennyiségeket is a receptjeiben, amik a mai tudásunk szerint nem lehetnek valósak: kéttányérnyi kocsonya megalkotásához biztos nem kell 160 liternyi folyadék… Aki gyakorlott konyhai alkotó, ezen nyilván nem akad fönn.
Ám az igazán döntő érv e szakácskönyv unikalitása mellett, hogy tényleg elkészíthető a benne leírt ételek többsége; a pávákat, gólyákat, hattyúkat, teknősöket, említett sülöket és medvéket, valamint peléket kéretik mellőzni alapanyagként!... Erre bizonyítékul is szolgált a fordító és a szerkesztő-előszóíró, akik aktualizáltak kóstolóként egy igen ízletes és mennyei illatú fogást a Platina-könyvből: szinte forralt borban főzött, ragusított mártással és rizottóval körített vadhúsétket fogyaszthattunk.
Erre mivel kell szembesülnöm már olvasva a könyvet? „Csömört okoz, árt a fejnek és a szemnek, rosszat tesz a májnak, a gyomrot megmozgatja, káros az epebajosoknak és a mellnek.” Még szerencse, ahogy erre a fordítói utószó is felhívja a figyelmet, hogy Platina megállapításai fenntartással kezelendőek! (Bartholomaeus Platina: A tisztességes gyönyörről és az élvezetről – Az első nyomtatott szakácskönyv. Ford. Darida Benedek. Előszó: Cserna-Szabó András. Helikon, 2022. 268 o.)
