A félelem nem jó tanácsadó. Történt, hogy a legnépszerűbb lakberendezési boltban, ahonnan lapra szerelt állapotban hozza el a kinézett bútorokat a vásárló, vettünk egy üveges szekrényt. Máskor is vettünk már ilyet, a nejem ezeket preferálja, mert akkor nem száll a könyvekre a por, kevesebbet kell vesződni velük. Az egyszerű polcot össze tudom szerelni, tényleg elronthatatlan, az ajtóktól viszont az első pillanattól tartottam, a zsanér az én filoszi agyamnak már bonyolult szerkezet, nem is fogtam neki, a szemem előtt ferde, lifegő ajtók jelentek meg, arról nem beszélve, hogy egy rossz mozdulattal megrepesztem az üveget. És akkor még azt is hallgatnom kell, hogy egyáltalán miért fogtam bele.
Szerelőt hívtunk hát, ahogy szoktunk, aki kijelentette, hogy rosszat vettünk, mert erre nem lehet felszerelni az ajtót, hiányzik a mélyedés, ahova be kell passzítani a zsanért. Mivel nem volt autónk, megkértem egy ismerősünket, hogy segítsen visszavinni a nem megfelelőt, majd elhozni a jót. Ha lehet, most még alaposabban kiírtuk magunknak, hogy mit szeretnénk vásárolni. Csakhogy a visszavételnél kiderült, hogy a kártyám nem jó (az osztrák rendszer nem tudja megnyitni a magyart), s mivel számla nem volt, csak széttárták a karjukat. Végül dühömben otthagytam az egészet, csináljanak vele, amit akarnak, adják el újra, dagonyázzanak csak a profitban. Bementem megvenni az újat, ami ránézésre nagyon hasonló dobozokból állt, hazavittem, és otthon kiderült, hogy nem csak hasonló, hanem lyukról lyukra megegyezik, mélyedés nélkül.
Akkor már enyhén ideges voltam, hiszen a boltban az eladóval kétszer is leellenőriztem, hogy igen, mit Glastüren, akkor most miért vettem meg azt újra, amit az imént hagytam ott. Arról, hogy megint visszavigyem, szó sem lehetett. Nincs az a pénz, nincs az az energia. Szóltam Dusinak, hogy álljunk neki, legfeljebb lesz két üveg nélkül szekrényünk, az sem érdekel, ha maga az ördög fog port törölni. Nagy döbbenetemre két dolog derült ki röpke fél óra után: egyrészt a nyolcéves Dusi a maga legós múltjával képes – némi, de tényleg csak némi segítséggel – egymaga összeszerelni a bútort, másrészt a mélyedést, amit a szerelő úgy hiányolt, nem a polcon, hanem az ajtón kell keresni, amit ő ki sem bontott. Vagyis már az első pillanatban is jó bútort vettünk.
Vettem hát egy mély levegőt, és visszamentem a boltba, hogy visszakuncsorogjam azt, amit pár órája dühösen otthagytam, erős magyar szavak (úgysem értik) kíséretében. Mégiscsak 250 eurós értékről volt szó, ilyen forintárfolyam mellett nem szívesen dobunk ki ennyi pénzt az ablakon. A hölgy arca elsötétült, amikor előadtam, hogy mit szeretnék. De hát ő figyelmeztetett, hogy mi lesz, ha itt hagyom az árut, az már újra benne van a rendszerben, semmit sem tehet. Mondtam, hogy engem kinyírnak otthon, ha üres kézzel megyek haza, az ő lelkén fog tehát száradni korai halálom. Rendben, mondta lemondóan, majd odahívta a főnökét, az pedig az ő főnökét. Távolról néztem a jelenetet, az arcokon, ahogy előadták nekik a helyzetet, előbb a teljes megdöbbenés uralkodott el, majd az alig elfojtható nevetés. Ezt a palit! Én meg próbáltam magamra erőltetni a messze földön híres svéd nyugalmat.
Aztán kitöltöttem, amit lehetett, hosszasan pötyögtek a gépen, s végül a kiadónál megjelentek az én cserben hagyott, ide-oda hurcingászott bútoraim. Úgy örültem nekik, mint gyermekkori pajtásoknak, akiktől elszakított az élet. Aztán ahogy csillapodott az öröm, eszembe jutott, hogy ott állok a boltban autó nélkül, olyan bútorlapokkal, amelyeket alig bírok megemelni. Az ismerőst felhívni kínos lenne, a hölgy pedig értésemre adta, hogy ők többet semmit nem vesznek át tőlem, vigyem, ahová csak akarom. Kénytelen voltam szállítást rendelni. Húzok cetlit, megyek a pulthoz, mondom, mit szeretnék. Semmi probléma, adjam a számlát. Mondom, az nincs. De hát akkor, hogy vettem meg, kerekedett el a szeme. Megint elkezdtünk pantomimezni. Ő is odahívta a főnökét, az meg az ő főnökét, ugyanis számla nélkül a gép olyan, akár a tudatlan apáca. Ekkor már hosszabban magyarázgattak maguk között, még nagyobb volt a döbbenet az arcokon, majd még elfojthatatlanabb a nevetés. Ezt a palit!
Akkor már tudtam, hogy én leszek az év vásárlója a boltban, a szilveszteri bulin majd arról a magyarról beszélnek, aki előbb a maga kacifántos nyelvén majdnem rájuk borítja a bútorukat, aztán pár óra múlva visszajön az alázottak és meggyötörtek arckifejezésével, és a végén még szállítást is kér. Öreg este lett, mire mindent sikerült kibogozni, és elengedtek, hogy holnap várhatom a bútorokat. Szállítólevelet nem kaptam, hazafelé a metrón próbáltam elhessegetni azt a lehetőséget, hogy ha másnap valamiért nem jönnek a szállítók, milyen dumával (és üres kézzel) megyek majd reklamálni. Mire hivatkozom? Kit hozok majd le az égből?
De van Isten, még ha időnként el is rejtőzik. Másnap valóban megérkeztek a kétszer hazaszállíttatott, kétszer megrendelt, a veszteségeket is beleszámítva (szerelő, szívesség, benzin) aranyárban vásárolt bútorok. A por viszont, az a szép, selymes por tényleg nem száll semmire.
