Nem minden kisjátékfilm kerül október 23-án, főműsoridőben a Duna TV képernyőjére. Főleg, ha nem is igazán 1956-ról szól. Kovács Ákos Magunk maradtunk című alkotása idén megkapta ezt a kitüntetett helyet.
Hogy kicsoda Kovács Ákos? Istenem, hát Ákos! Igen, ő, Ákos, a magyar könnyűzene legendás alakja.
Aki az utóbbi években más művészeti területeken is próbálkozik. Tavaly jelent meg novelláskötete, az Ezt nem lehet megúszni, amelynek két írása, A taxis és a Magunk maradtunk annyira megihlette, hogy úgy döntött, megfilmesíti őket. Senki nem állt az útjába, talált gyártót, a Filmartot, és a projekt pályázaton elnyerte a Nemzeti Filmintézet anyagi támogatását. De itt tegyünk is pontot a szarkasztikus hangsúlyokra. Tény, hogy Ákos sok hívet vesztett számára valószínűleg előnyöket is jelentő kormánypártiságával, ami sajnos természetes a mai megosztott Magyarországon. Akik meg a demokratikus oldalon sosem kedvelték, még inkább idegenkednek tőle. De most hagyjuk ezt! Kiváló zenészről van szó, aki bizonyította tehetségét, és rengeteg embernek okozott örömöt, lelki töltődést hosszú pályája során. Megérdemli, hogy kapjon kibontakozási lehetőséget más művészeti ágakban is. Főleg úgy, hogy szerény kísérleteket tesz. Novellákkal, illetve rövid-játékfilmmel debütál.
Bár a rövid-játékfilm részben viszonylag alacsony költségvetése miatt bevált ugródeszka a kezdő filmesek számára, művészi szempontból borzasztó nehéz keret. A tehetséget jól fel tudja villantani, de csak ritkán születik a műfajban igazán egységes, letisztult, emlékezetes alkotás. Főleg epikus szerkezeteknél. A dramaturgia nem találja a megfelelő ritmust, az elbeszélt történetben hiába van „csattanó”, általában nem tud jelentésrétegeket sűríteni, kicsi az asszociációs tere, szimbolikus ereje. A legtöbb kisjátékfilm ezért megszakadó, kibontatlan nagyjátékfilmnek tűnik. Ráadásul a filmtípus máig nem találta meg ideális forgalmazási közegét.
A Magunk maradtunk kompozíciója ígéretes irányban tapogatódzik. Egy megözvegyült, magányosan élő, idős taxis egy napját, pontosabban, egy fuvarját mutatja be. A férfi már csupán önmagát, saját sorsát viszi kocsiján. Az száll be hozzá, neki mesél. Ez tehát inkább lírai keret, amely vizuálisan jól kibontható. Ráadásul mintha a szerkezetben érvényesülne Kovács Ákos zenei gondolkodása is. A kompozíció dalra emlékeztet. A taxis rövid emlékező-összegző monológ „strófái” után jön a „refrén”, rendre más tartalommal, „szöveggel”, de azonos „dallammal”: a múlt egy-egy képe után a felidézett hősök közeli portréját látjuk, alatta üzenet-szövegek hangzanak el. Hét-nyolc ilyen futamból áll a film, nyitánya és zárása pedig az ágyában fekvő taxis.
Juhász Viktor operatőr-vágó igényes, jól funkcionáló fekete-fehér képi világot teremt a szerkezethez. Sikerültek a portréi – persze nem akármilyen színészek adták hozzá arcukat –, és remek megoldás, hogy az emlékképek többnyire statikus beállításban jelennek meg, kerülve minden szépelgést, homályosságot, lebegést. A montázsritmus is jól szolgálja ezt a szikár poétikusságot.
Maga a téma sem érdektelen. Az író-rendező azt próbálja ábrázolni, hogyan csapódott le egy hétköznapi ember sorsában, gondolkozásában a háború utáni történelem. Izgalmas a mozaikszerűség, amelyben látszólag teljesen ellentétes értékek, megközelítések kerülnek békésen egymás mellé. A hős jóérzéssel emlékezik 1956-ra, miközben dicséri a Kádár-korszakot, amikor szinte mindenki megengedhette magának a taxizást, és tartott valamerre az ország. Majd beszél az áruhiányról. Találó, árnyalt megközelítés, hangsúlyozza a történelem folytonosságát, amely nem áll össze pontosan értelmezhető és értékelhető folyamattá az életünkben.
Mindezek után az a különös, hogy a Magunk maradtunk mégsem lett fajsúlyos, emlékezetes alkotás.
Úgy érzem, a probléma egyrészt a kiválasztott motívumokkal van. Érettségi történelemfeleletre emlékeztetnek, nem sikerül személyességet varázsolni beléjük. Külön képet szentelni megvert emberek közelijével a 2006. október 23-i tüntetésnek, pedig napi politikai felhang. Így szólal meg. De ennél is súlyosabb teher a kompozíción a szöveg, a taxis monológja. Nem az a baj, hogy egyszerű, közhelyszerű igazságokat vagy nem igazságokat mond, hanem hogy nagyon prózai módon, mindenféle irodalmi megformálás nélkül. Így aztán épp a hétköznapiságot, a világképet nem sikerül művészi szinten megragadni. Emiatt a képi világ is sokszor dekoratívnak tűnik. A mű pedig súlytalanná válik.
Egészében ez az anyag sem tudta belesűríteni magát a kisjátékfilmes keretbe. Kívánná a másfél-két órát. Emlékezzünk csak, mit tudott kihozni Bergman egy effajta életösszegző autóútból A nap végében. Az egyik emlék pedig önmagában megérne egy játékfilmet. A taxis egyik osztálytársának, Keserűnek a sorsáról van szó, aki 56-os pesti srác volt, disszidált Amerikába, majd részt vett a vietnámi háborúban, és ottani rémtetteivel dicsekedett az osztálytalálkozón. Ezt az életút jól kibontva új drámai elemekkel, friss levegővel gazdagíthatná a magyar filmkultúrát.
