Nem annyira Garai Gáborról szól ez az apró emlék, inkább arról, ahogy az akkor kamasz, iskolás gyermekem reagált Gáborral való találkozásunkra. Ismertem őt, mégpedig nemcsak a távolságtartó, kimért funkcionárius-költőt, hanem a feloldódott, jó hangulatú embert is.
Az a könyvterjesztő cég, ahol annak idején sajtósként dolgoztam, gyakran szervezett népszerűsítő programokat vidéki városokban. Gyulán – valamikor a hetvenes évek első felében lehetett – kísértem Gábort rendhagyó irodalmi órára, este pedig a művelődési házban volt műsor, a Kaláka együttes közreműködésével, majd éjszaka egy bárban vezettük le a nap fáradalmait, persze a nagyon divatos (bár még nem valódi, csak azt megközelítő, utánzat) Unicumokkal. Garainak is ez volt a kedvenc itala, ahogy B. Géza barátom mondta: nyilván az egyetemet is uni cum laude végezte. Másnap délelőtt azután elmentünk úszni, és Garai évődve úszkálta körbe cégünk legszebb asszonyát a fekete gyulai vízben. Tempósan és elég jól úszott (hiszen állítólag indián ősei voltak, és az indiánok úszónak is jók).
Mindez csak kitérő volt eddig: hirtelen eszembe jutott a kép a gyulai medencében oldottan úszkáló poétáról, aki nagyon jó költő volt, nemcsak a tanévnyitókon szavalt – mondjuk így – mozgalmi versek, például az Új kor nyitánya alkotója.
1982-ben a Művelődési Minisztérium balatoni (emlékezetem szerint siófoki) üdülőjébe kaptunk beutalót, hárman, kollégák családjukkal: Lengyel Kati kolléganőm a párjával (később összeházasodtak), Sükösd Mihállyal, Rátkai Ildikó kolléganőm a férjével, Tornai Józseffel, és én a feleségemmel. Pontosabban: családos üdülés volt, mindhárman vittük gyerekeinket is. Történetesen mind a hárman pár hónappal korábban vizsgáztunk le autóvezetésből, s vettük meg első kocsinkat, használt Trabantokat. Persze még bátortalanul és bizonytalanul vezettünk, első hosszabb utunk volt ez, így hát autóink hátsó szélvédőjén ott díszelgett a tanulóvezetőkre figyelmeztető T-betű – nem kis föltűnést keltett kis konvojunk az úton.
Mint manapság divatos mondani, történelmet írt az időjárás is: soha olyan ronda, vacogtató nyár nem volt még a Balaton körül, mint azokban a napokban. Úgy mentünk ki néha a parkba, hogy mindent magunkhoz vettünk, ami melegebb holmi csak volt nálunk. Aztán egy napon Sükösd Misi azt ajánlotta, hagyjuk itt ezt az egészet, nincs értelme tovább várakozni a jó időre, úgyse lesz abból semmi. (Zárjelben szólva – ahogy Veres Péter mondaná –, hazatértünk után két nappal csokira sültünk a Bánki-tónál).
Elfogadtuk a javaslatot, összeszedtük cuccainkat, és bepakoltuk a Trabócákba. Időnk, mint a pelyva, elhatároztuk, hogy – már csak vezetési gyakorlat okán is – nem hazaindulunk, hanem körbejárjuk a Balatont. És megbeszéltük, hogy akkor már meglátogatjuk az Alkotóházat is Szigligeten. Na, az alkotók ott is kíváncsian néztek ki az ablakokból, amikor a három T-betűs tragacsból „delegációnk” kiszállt. Először Mészöly Dezsővel találkoztunk, rövid szóváltás, élcelődés a T-betűk miatt (Ki közületek a tiltott és ki a tűrt?), majd be a házba. Persze kilenc látogató eleve zajt csapott, nem is igen suttogtunk, hiszen fényes nappal volt, talán késő délelőtt. Az egyik ajtóban Garai Gábor jelent meg kissé csapzottan, pizsamában. Az ajtó félig nyitva, ott árulkodott a rendetlen asztalon a pálinkás üveg. Köszöntöttük, és bemutattuk családtagjainkat. Garai Gábor mindegyikükkel kezet fogott, a lehető legudvariasabb módon bemutatkozott.
Amikor fiamhoz ért. Nyújtotta a kezét: – Garai Gábor.
Az általánost nemrég befejezett nagykamasz fiam rábólintott, és teljesen gépiesen hozzátette: – Verse.
