– Könnyű volt, gyorsan végeztem vele – mondta Ábrahám-Hartai Katinka a népszámlálás kérdőívéről. A két kisgyermekével gyesen lévő, pécsi fiatalasszony egy követeléskezelő cégnél dolgozik, férje szoftverfejlesztő vállalkozásnál projektmenedzser. A világ dolgaiban tájékozott Ábraháméknak egyik kérdés sem okozott feszültséget.
A hét végén félszáz baranyai embert kérdeztem meg az utcán megszólítva arról, hogy miképp boldogultak a felméréssel, s okozott-e valamelyik kérdés számukra fejtörést. A pécsiek általában azt válaszolták, nem jelentett gondot az internetes kitöltés. A nyugdíjazásáig egy kereskedelmi cégnél kárszakértőként dolgozó, hetvenes éveiben járó Ibolya így fogalmazott:
Nem volt bonyolult, de eltartott másfél óráig, ugyanis a férjemét is én csináltam. Azt a részt, ami az egészségi állapotunkról kérdezett, mivel nem volt kötelező, nem töltöttem ki. Időigényes volt, és meguntam.
Az uránvárosi lakótelepen több idős elárulta, hogy gyermekük vagy a házban lakó fiatalabb szomszéd töltötte ki helyettük a kérdőívet. A 85 esztendős Vilmos és felesége is az egyik szomszédtól kért segítséget:
– Nem tudtuk volna kitölteni – vallotta be a férfi –, és azt nem akartuk, hogy egy idegen idejöjjön a lakásunkba kitölteni. Idegeneket nem engedünk be.
Szilárd, aki 33 éves és közlekedési mérnök, feleségével egyetértésben üresen hagyta a vallásra vonatkozó részt:
– Nem félünk ettől a kérdéstől sem – mosolyodott el a gyermektelen férfi –, csak nem tudjuk, hol állunk. Nem hisszük Istent, de ateisták se vagyunk. Szeretnénk hinni, csak… nem megy.
Szeibert Ernő is hasonló okokból nem írt semmit a vallását firtató kérdésre. A Németországba ingázó kamionos épp az 58. születésnapjának ünnepére készült, így remek hangulatban volt:
– Hét évig Angliában kellett dolgozzak, alig vártam, hogy hazajöhessek. Örülök, ha segíthetem a hazámat, a felmérés kitöltése hazafias kötelesség. De a vallásomról nem tudom mit mondjak. Pedig a pesti barátnőmmel még a templomba is járok, ott orgonál az ő apja, de nem tudom, vallásos vagyok-e.
Egy középkorú, pécsi férfi azért nem adta meg még a keresztnevét sem, mert köztisztviselőként nem nyilatkozhatna. Ugyanakkor nem titkolta, hogy azokat a kérdéseket válasz nélkül hagyta, amelyeket nem kellett megválaszolni:
– Nem zavartak azok a kérdések sem, az viszont zavart, hogy pénzbüntetéssel fenyegetik az embereket, amennyiben nem működnek együtt – mondta a rendszeresen biciklivel közlekedő, egyedülálló férfi. – Így vettem elégtételt, mert nem szeretem, ha fenyegetnek.
Fenntartása volt az egyik pécsi üzemben dolgozó Szalai Richárdnak is, aki két kisgyermeket nevel bőrdíszműves feleségével. A 34 éves férfi ekképp elmélkedett:
– Miért akarják tudni, hogy mennyi idő alatt és hogyan érem el a munkahelyemet. Minek ez nekik?
– Ebből tudják meg – próbáltam érvelni –, hogy egy-egy településről milyen messzire kell utazni a munkáért, s hogy így valójában mennyi pihenőideje marad az embereknek.
Rábólintott, hogy ebben lehet valami. A szemközti járdán a helyi köztisztasági cég alkalmazottjaként leveleket söprő, 47 esztendős, négy gyermekes férfit viszont nem tudtam meggyőzni.
– Nem töltöttem ki! Semmi közük hozzá, hogy mennyi a vagyonom!
– Azt nem kérdezik – vetettem közbe –, csak azt, hogy mekkora háza vagy lakása van.
– Semmi közük hozzá!! – tett rá még egy lapáttal. – Nem vagyok milliomos, mint az Orbán meg a veje, egy kicsi lakásunk van, az is önkormányzati! Nincs semmim. Elmehetnek a …
A férfi hosszan káromkodott, és kedélytelenül söpört tovább.
Egy fiatal asszony haladt el mellettünk. Nevét, korát nem adta szavaihoz, mert ő ugyan külföldön dolgozik, ám nem szeretné, ha itthon maradt rokonai bajba kerülnének:
– Nincs a kérdésekkel semmi baj – kezdte –, azzal van inkább baj, amit nem kérdeztek meg. Arra nem kíváncsiak, hogy mi van ebben az országban, mit gondolnak az emberek, mi a véleményük a helyzetünkről.
Komlón ugyanezt sokkal élesebben fogalmazta meg az 50 éves Csonka János és felesége. A négy gyereket felnevelő, hat unokával dicsekvő házaspár Németországban dolgozik, a férfi a mezőgazdaságban, az asszony betegápoló.
– Nagy itt a szarság! – fakadt ki János. – Arra bezzeg nem mertek rákérdezni. – Mire gondol? – faggattam őt tovább. – Rettenetes az infláció – vette át a szót az asszony –, az energiaárak megfizethetetlenek, kicsik a keresetek. Mi kibírjuk odakint, de a gyerekeket meg az unokáimat féltem.
– Amiket említett, azok nem igazán népszámlálási adatok – jegyeztem meg.
– Lehet – ismerte el az asszony –, de talán erről kellene végre megkérdezni az embereket.
Komló kenderföldi lakótelepén, a Kazinczy utcában szinte csakis romák laknak, s kérdezhettem bárkit, még senki sem foglalkozott a kérdőívvel.
– Engem nem érdekel – legyintett egy Józsefként bemutatkozó, ötvenes férfi. – Azt mondták, jön a kisebbségi önkormányzattól valaki, és kitölti.
Három lépcsőházzal arrébb összetalálkoztam Orsós Ferenccel, a komlói cigány önkormányzat elnökével, aki egyik munkatársával lakásról lakásra járt, hogy segítsen a kitöltésben.
– Eddig mindenki minden kérdésre válaszolt – összegezte az elnök a tapasztalatait. – A cigánysághoz tartozását is vállalja mindenki.
– Miért nem töltötték ki egyedül? – kérdeztem a készségesen válaszoló férfit – hisz amennyire tudom netezni szeretnek az errefelé élők.
– Így van, de ez egy népszámlálás. Ez nem játék, ehhez jó a segítség. Meg van, akinek nincs is internetje. Mi is örömmel jövünk, tudunk egymással beszélgetni.
A 49 esztendős Lukács Csaba úgy érzékelte, hogy a komlóiak legalább fele fél válaszolni:
– Mi a feleségemmel, egyik kérdést se láttuk feleslegesnek vagy egyikben se láttunk valamilyen hátsó szándékot – mondta a korábban 12 évig Belgiumban munkát vállaló férfi –, de sokan nem így vannak, és nem értik, hogy miért érdekli a kormányt például a lakásuk. Van, aki arra gondol, hogy a kormány azt méri fel, lehet-e még újabb terheket az emberekre rakni. Az infláció ijesztette meg őket, meg a pandémia, a migránsok, a háború.
Hogy létezik valamiféle szorongás, azt pár perccel később megtapasztaltam. Egy hatvanas férfi előbb bevallotta, hogy a kitöltés felénél tartott, amikor feladta, aztán a „miért hagyta abba?” kérdésre kiabálni kezdett velem: – Mit akar tőlem?! Milyen jogon kérdez engem?! Kinek az embere maga?! A vele lévő hölgy csitította őt, mire a férfi elindult autójához, de még visszaszólt: – Meg ne próbálja felírni a rendszámomat! Feljelentem!
A Komlótól öt kilométerre fekvő, 380 lelkes Liget községben egy középkorú házaspár is arról beszélt, hogy falujukban van, aki fél a kérdésektől:
– Nekem többen azt mondták, hogy nem töltik ki – osztotta meg velem tapasztalatait az erdészetben dolgozó férfi. – Mondogatják, hogy mi az ördögöt akarnak már megint tőlünk, miért akarják tudni, mekkora a házunk, még majd ránk sóznak egy menekült családot.
Ezzel a vélekedéssel találkoztam a Ligethez közeli Mecsekpölöskén, Magyarszéken és Oroszlón is. Volt, aki nekem is kijelentette, hogy ő ezért nem válaszol a kérdésekre, mert akkor biztos, hogy migránsokat kap a nyakába, mivel elég nagy a háza. Varga községben ottjártamkor a helyi szőlészek tartottak gazdanapot a faluházban. A vadpörköltes, koccintós, zenés est házigazdája, a 90 lelkes falu független polgármestere, Lukácsné Lembach Anita is a már említett szorongásokról beszélt:
– Nálunk az önkormányzat segített kitölteni az ívet a legtöbb helybélinek. Azt kérdezgették tőlünk, hogy miért akar a kormány tudni a házuk méretéről? Mondtam, hogy ebből akár jó is kijöhet, mert eddig minden házfelújítási pályázat a középkategóriájú családokat támogatta, a szegényekre nem gondoltak. A szigetelés volt a fontos, az nem, hogy mindenütt legyen fürdőszoba vagy ne ázzon be a tető. Nálunk közösségi összefogással és a Habitat for Humanity támogatásával 15 öreg ház tetejét újítottuk fel. A felmérés hatására talán lesz majd olyan támogatás, amiből fürdőszobát és vécét lehet építeni. De ők ezt nem hitték el, és attól félnek, hogy beraknak hozzájuk menekülteket.
– Ez egy fideszes falu, Fidesz-kormány van, mégis ettől félnek a vargaiak?
– Itt 82 százalék a Fideszre szavazott, mégis ettől félnek. Az emberek a pandémiától bezárkóztak, jött az infláció, most már félnek minden változástól.
