;

filozófia;kapcsolatok;közbeszéd;

Az istenek Philemon és Baucis házában (Jacob van Oost festményén)

- Amikor az én megbukik és megdicsőül

Az emberi kapcsolatokat egész sor szaktudomány vizsgálja, hogy csak egyetlen friss fejleményre utaljak: a kommunikáció-kutatás megszívlelendő tanulságokat fogalmaz meg a digitális világ különféle hatásairól. Amire viszont kevés társadalmi figyelem irányul közbeszédünkben, az a filozófiai (és részben etikai) mondanivaló. 

Pedig az emberek társas kapcsolatainak tisztázásában egyáltalán nem nélkülözhetjük az ilyen jellegű kutatásokat. Ugyanis a filozófia az, amelyik a legmélyebb szinten tárja fel az emberi kapcsolatok világát. A filozófia felismeri és feltárja, hogy az együttműködésben lényegileg a társas viszonyok törvényei munkálkodnak, amelyek alapvetően a társadalmi viszonyokra vezethetők vissza. De mi valójában a társadalmi viszony jelentése?

Anélkül, hogy bonyolult és hosszas szakmai (filozófiai) fejtegetésbe fognék, induljunk ki abból a trivialitásból, hogy az egyén a társadalomban nem létezhet egyedül. Kivétel ugyan akad: ez a remetesors (igaz, elhanyagolható arányban). Az általános tendencia éppen az, hogy az egyén ezernyi szállal kötődik a többi emberhez. Szükségképp kialakul egy általános, a konkrét történelmi helytől és időtől bizonyos szempontból függetlenül létező viszony, melynek lényegét sokan leírták már. Ahogyan József Attila tűpontosan megfogalmaz: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” A filozófia az alábbiakban értelmezi ugyanezt: „minden olyan viszony, amelyben az ember önmagához áll, csak abban a viszonyban valósult meg, fejeződik ki, amelyben az ember a többi emberhez áll… Mikor az ember önmagával áll szemben, akkor a másik ember áll szemben” (Marx). Tovább gondolva a szövegrészt, kimondhatjuk, maga a társadalom nem is az egyes egyénekből áll, hanem az összegét fejezi ki azoknak a viszonyoknak, amelyekben az egyének állnak egymással. Az emberek tehát együttélésre és együttműködésre lépnek életük során, amelynek alapozását (legáltalánosabb tartamát és formáját) maguk a viszonyok adják meg. A viszony – ebben a vonatkozásban – entitás, a történelem egyetemleges képződménye.

A viszonyban – köznapi szóhasználatban: a társas együttélésben – nyilvánvalóan erkölcsi szempontok is felmerülnek. Ezzel kapcsolatban például Hamvas Béla jól látja: „A normális embert arról ismerem meg, hogy nem közömbös, nem részvétlen, nem semleges… A közösség kezdete, amikor az emberben felébred a tudat: nem vagyok egyedül, és minden ember sorsával elszámolni tartozom.” Milyen nemes morális elv fogalmazódik itt meg! És a gyakorlatban milyen távol vagyunk az ilyen erkölcsi magaslattól.

Ha a mindennapi életünk társas viszonyait vizsgáljuk, gyakran találkozhatunk szélsőséges, negatív jelenséggel, afféle vadhajtással: jelesül az "én" mindenhatóságának mítoszával, az önző "én" piedesztálra emelésével. 

Ugyanakkor előfordul, igaz, ritkábban, a másik véglet mint pozitív forma, amikor létrejön a különleges képződmény: tudniillik az "én" és a másik "én" sajátos egybeolvadása, együttléte. Nézzük meg rövidre fogva mindkét viszonyulást!

Úgy tűnik, az önző "én" térhódítása sokunkat rabul ejt, és ellenállhatatlanul vonz bennünket. Nem szívderítő a genetikus Richard Dawkins kijelentése: „ha olyan társadalmat szeretnénk felépíteni, melyben az egyének nagylelkűen és önzetlenül együttműködnek a közjó érdekében, kevés segítségre számíthatunk a biológiai természettől” (Az önző gén). Sajnos, hozzátehetjük, a mai társadalmi folyamatok sem segítik az önzetlen egyének tömeges kialakulását.

A szépirodalom gazdagon és érzékletesen mutatja be az önző "én" világát és káros hatásait. Hadd hivatkozzak két, úgyszólván ötletszerűen kiválasztott példára. Ibsen Peer Gynt-je meggyőzően mutatja be az önző "én" életútját: „én én akarok lenni teljesen, … az egész földkerekségen” – mondja a főszereplő. Peer a társas viszonyokat nem építi, hanem könyörtelenül kihasználja, valójában szétroncsolja az együttműködést, miközben önmagát is megfosztja emberi értékeitől. A másik példát Robert Musiltól veszem. Fő művének hőse, Ulrich keserűen állapítja meg, milyen közömbössé váltunk. Már nem egész emberként állunk szemben a világgal, hanem „csak valami ez-vagy-az úszkál valami általános tápfolyadékban.” (A tulajdonság nélküli ember, illetve Esszék)

Végül figyeljünk fel a kortárs hazai filozófus, Almási Miklós keserű megállapítására. A digitális világban „A másik mint személy, eltűnőben van. A Facebookon, a Twitteren tele vagyok followerekkel (követőkkel), de mivel nem személyek, nem tudnak tükröt tartani elém (gondoljunk itt vissza József Attila idézett soraira! – K.S.), nem tudnak beépülni az egyéniségembe… Az egyén társadalmisága megrendült, … gyengülnek azok a szálak, amelyek a Másiktól az »Én«-hez vezetnek…. A csetelés sem tudja pótolni a közvetlen és hatásos, szilárd nyomot hagyó érzést. Sokakban kialakul az »alone together« jelensége, vagyis az együtt vagyok velük, mégis egyedül.”

A példák úgyszólván tetszés szerint folytathatók, de talán már a fentiek is meggyőzhetnek bennünket arról, hogy az „én” integritása – különböző folyamatok hatására – megrendül, létezése megbomlik. A társadalomnak (a gazdaságnak, a kultúrának, a nevelésnek, kiváltképp a politikának) muszáj reagálnia az ilyen következményre. A káros folyamattal szembesülni kell, a korábbiakhoz képest sokkal határozottabban és hatékonyabban.

A társas viszonyban, ahogy utaltam rá, egy kívánatos pozitív formula is megvalósulhat. A sajátos képződmény tartama az, hogy az egyén nem pusztán alkalmazkodik a másikhoz, és nemcsak önálló „fél”-ként veszi számításba (ami természetesen már önmagában is örvendetes fejlemény), hanem – képletesen – egyesül, összeolvad a másik lénnyel. Tulajdonképp megvalósul a tökéletes azonosulás, az eggyé válás, az egymásba való olvadás akarata, érzése, élménye. És ekkor kialakul a társas viszony legmagasabb rendű foka, amelyet – ha megvalósul – nemcsak jó szívvel fogadunk, hanem egyenesen csodálhatunk.

Mielőtt hamarjában tagadnánk két ember egyesülését, egy lényként való életét, gondoljunk arra, hogy az emberiség milyen régóta vágyakozik ilyesfajta együttlétre.

 Már Platón arról elmélkedett, hogy a Zeusz által kettéválasztott emberlényt újból összeforrasztja, egymásba olvasztja. Így válnak ketten eggyé, és az embernek ezt a „teljesség vágyát és keresését hívjuk Erósznak”. Később a magyar kultúrában Hamvas Béla utal vissza a platóni gondolatra. Összehasonlítva a szerelmet és a barátságot, így summáz: „A szerelem titka, hogy kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő.” És számomra nyilvánvaló, a sajátos egybeolvadás a későbbi életkorokban sem szűnhet meg. Emlékezzünk csak a klasszikus görög mitológiából Philemon és Baucis megkapó történetére! A férj-feleség önzetlenül, harmóniában, szeretetben éltek. Utolsó kívánságuk az volt, hogy haláluk után egymás mellé helyezzék őket. Megtették ezt az istenek, jutalmul azért, mivel korábban épp ők segítették a szállást kérő isteneket. A sírhelyükön kinőtt két fa szimbolizálja: az "én" igenis egybeolvadhat a másik lénnyel. Az eggyé válás a sírig (vagy talán azon túl is) tarthat. Azt gondolom, ilyen nagyszerű példákat sokunk tudna felhozni a mindennapi életből.

Tudom, egy ilyen valóságos állapot létrehozása roppant nagy fokú erkölcsi érzéket, nemes erényt kíván, és ráadásul szükséges a társadalmi körülmények szerencsés alakulása. Ám higgyünk abban, hogy a harmonikus együttlétre legalább törekedhetünk! Mert törekedni rá még mindig lehetséges. És arra is gondolhatunk, hogy a jóra épp úgy irányulhat cselekvésünk, mint a rosszra. Az ilyen hit és elhatározás előremozdítja a társas viszonyok fejlődését. Viszont az "én" mindenáron való erőltetése, mint például az önző "én" térnyerése, csakis hátráltatja azt. Nyilván, a társas viszony sokféle formát, átmenetet ölthet, ám, a fenti rövid filozófiai elemzés jól mutatja, miért és miként torzulhat el az "én" létezése, illetve milyen irányba találhatjuk meg a kívánatos megoldást.