Kimondta. Általában ősszel és tavasszal érez késztetést, hogy megnyilatkozzon. A természet rendje: október 23-a már javában ősz, március idusa szerencsés esetben tavasz. Egy valamirevaló miniszterelnök ilyenkor mikrofont ragad és beszédet mond. Most például – bizonyára október 23-i szózatát aláírandó – névjegyet tett közzé: "Szabadságharcos, férj, apa, nagyapa, Magyarország miniszterelnöke". Az ilyen tömör fogalmazás előnye, hogy a tartalom majdnem vitathatatlan. Férj, apa, nagyapa, miniszterelnök – ki merne ellentmondani?
Én például, pedig nem szeretnék. Merthogy messze vagyok és most már tényleg öreg. Az idő pedig múlik.
Észre se vettem, hogy az orbánisztika a politikatudomány egy ágává nőtt, sokan és nélkülem is jól művelik.
A szabadságharcosságról még lesz hosszabb mondanivalóm. De a "hősvalóság"? Végig se merem gondolni, kik és mikor gyártottak ilyen kifejezéseket. A nyelvgyarapító Határ Győző, Esterházy Péter és soroljuk ide a hatalmas Weöres Sándort – hivatásuk, hogy ilyeneket, még ennél is ilyenebbeket írjanak és mondjanak. De a nemzetvezetést jogosítvány nélkül gyakorlók? Magyarország miniszterelnöke, légyen akárki, nem süllyedhet az ő színvonalukra. Megelégszik a szabadságharcos ranggal, oszt jónapot.
Ilyenkor október táján okosabb szembe nézni a ténnyel: egyre kevesebb az élő szabadságharcos, az elhunytak meg ritkán tiltakoznak. Orbán Viktor korához képest sok minden volt már, és sok minden lehet még – de szabadságharcos nem. Gimnazista korában például lehetett KISZ-titkár, nem egészen egy évig. Se jobb, se ballépésre nem volt alkalma, de annyi biztos, hogy az ifjú koménisták szövetsége szabadságharcra nem ideális terep. A rendszerváltás kezdetén súrlódott a hatalommal kétszer is. A rendőrség beidézte – nem vitte, csak idézte. Azután az ügyészség beszélgetésre kérette be. Ő pedig engedett az udvarias kérésnek, elment, beszélgetett. Néhány hónappal később az Ellenzéki Kerekasztalnál, illetve a Nemzeti Kerekasztal mellett ő képviselte pártját, a Fideszt. Történelmi idők, minden résztvevőt tisztelet illet. Hogy csak két különböző oldalról érkező szereplőt említsünk, mind Sólyom László, mind Pozsgay Imre érdemei ismertek, tankönyvi említésre méltók.
Egyiküknek se jutott eszébe, hogy szabadságharcosnak nevezze magát.
Orbán Soros György pénzén Oxfordba utazott. Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy ott szabadságharcról olvasni, írni, beszélni nagyon is lehet, mi több, kívánatos. De harcolni – szab vagy nem szab – nehéz. Drágák az ingatlanok, a harchoz szükséges teret az egyetem nem biztosítja.
Beszéljünk őszintén. Orbán nem télvíz idején akart szabadságharcolni, hanem nyárközepén, egész pontosan 1989. június 16-án. Nagy Imre és mártírtársainak temetését a Történelmi Igazságtétel Bizottság szervezte: 32 megfáradt, csalódott, de valódi szabadságharcos. Az idős igazságtevők mellé szükség volt a fiatalok képviselőjére. És Orbán megcselekedte, amit megkövetelt a TIB, sőt annál egy kicsit többet is. A 32 szabadságharcos ugyanis határozottan kérte a fiatal demokratától (akkor még nem volt illiberális), hogy ne beszéljen a szovjet csapatok kivonásáról. Nem mintha féltek volna, és a meghívott ifjú szónokra akarták volna lőcsölni a tabutémát. Egyszerűen azért, mert a magyar és a szovjet kormány képviselői három hónappal korábban aláírták a csapatok kivonulásáról kötött (részleges) egyezményt. Nem sokkal később megtörtént az első harckocsizó gárda-hadosztály kivonása. Nem csak a kivonulásról egyeztek meg, hanem arról is, hogy ez csendben, diszkréten történik. Orbán nyilván úgy érezte, tőle mást követel a haza, nem kötelezi a meghívók (a TIB) kérése, és tabutörő elszántsággal követelte a csapatok kivonását. Így is mondhatjuk. Úgy is mondhatjuk, hogy egyrészt szószegő módjára járt el, másrészt halálmegvető bátorsággal döngette a... Tabukat? Nem. A kapukat…, amelyek nyitva voltak.
A távozó, de még több tízezer katonával jelen lévő szovjet hatóságok (nyilván moszkvai utasításra) nem csináltak ügyet – az ügyből: se a szabadságharcra vágyó fiatal demokratát nem döfte át orosz lándzsahegy, se az eseményt rendező TIB tagjait, akiket nyugodtan nevezhetünk szabadságharcosoknak, nem érte különösebb kellemetlenség. Két évtizeddel később Orbán úgy kommentálta a történteket: "kiűztük az oroszokat". Lehetne a kommentárt kommentálni – de minek? A szaktörténészek majd kielemzik, ha kedvük támad, ki "űzekedett" kivel, ki volt szabadságharcos a Hősök terén, ki mulasztotta el, hogy hős legyen a Szabadság téren. Maradjunk a vitathatatlan tényeknél: beszédet mondott – többek között – Orbán Viktor.
Múlt az idő, a Fidesz, ha szerény csoporttal is, bejutott a parlamentbe. Orbánt meggyőző többséggel a párt elnökévé választották. Ahogy még az iskolásgyerekek is tudják, a fiatal demokraták csatlakoztak a Liberális Internacionáléhoz, a párt elnökét a nemzetközi szervezet alelnökévé választották. A nemzetközi liberálisokról ritkán hallani, pedig befolyásosak öt világrészen, több országban kormánypárti tagokkal rendelkeznek. A ritkán hallani nem gyengeséget jelez, csupán annyit, hogy a világpolitikában a befolyás, a kapcsolattartás, a kölcsönös szívességek többet hoznak a konyhára, mint a botránykeltő hangoskodás. Már akit az effajta diplomácia érdekel.
Orbán mostanában libernyákoknak csúfolja azokat, akik alelnökké választották. Őt, mint illiberális demokratát ez, a botránykeltés érdekli.
Felsorolhatnánk, mi mást mondott magáról a férj-apa-nagyapa-miniszterelnök. Volt már plebejus, polgár, antiklerikális (térdre, imához), hívő, Brüsszelbe számkivetett türk, aki Asztanába vágyik. Korához képest ennyi elég, talán sok is. Nézzük inkább, mit gondol és mit mond az országról, ahol miniszterelnök: induljunk ki abból, hogy amit mond, azt gondolja is.
Orbán társaslény, hiszen "mi magyarok a szabadságharcok népe vagyunk" (2012); "minden európai nemzetnél többet harcoltunk és több áldozatot hoztunk a szabadságért" (2011); "az emberfelettire kellett vállalkoznunk. (...) Megtették, amit megkövetelt a haza" (2016). És fatalista: "(...) a történelem hozta így, a sors mérte ki ránk" (2016). A forrás ugyan ismeretlen, de ha jól emlékszem, a második világháború alatt elemistaként naponta kellett elhadarnunk, hogy "a történelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta". Mármint a Don-kanyart. Azután bátran megfagytak – tehetnénk hozzá, ha élcelődni lenne kedvünk. De nincs. A fogalmazás így is pontatlan. A Don-kanyarba nem a történelem, hanem a "kivételes államférfi" (© Orbán Viktor), Horthy Miklós küldte a megfagyásra kijelölteket, és vitatkozhatnánk azon, mit követelt követelt a haza.
Akad azután pontosításra szoruló kifejezése is: a hősvalóság. A hősvalóság, honfiak és honlányok, a következő: "(...) el akarják venni az országunkat. (...) Azt akarják, hogy mostantól egyre inkább ne mi és ne a mi leszármazottaink éljenek itt, hanem valaki mások" (2018). Bár nem mondja meg, kik akarják elvenni, magától értetődőnek véli, hogy a vész nem Keletről fenyeget. Az ökör is tudja, hogy Brüsszel akarja elvenni és Sorosnak adni, hacsak nem Soros akarná elvenni és Brüsszelnek adni. (Odáig mennék, hogy a "bruxellose", a brüsszelózis állatról emberre terjed, lázt, fáradékonyságot és étvágytalanságot okoz.)
Fogalmam sincs milyen fordulatra készül az idei október 23-án. 2012-ben a következőkkel örvendeztette meg hallgatóit: "Öt nap alatt leverték az első hullámban ránk támadó szovjet csapatokat. (...) Emlékezzünk a győzelem mámoros érzésére (…) Négy évtizeddel később ők adták nekünk az erőt, hogy kiszorítsuk a szovjeteket".
A hősvalóság az, hogy 1956-ban a felkelők, nevezzük őket teljes joggal szabadságharcosoknak, éppen úgy nem verték le a szovjet csapatokat, mint ahogy négy évtizeddel később nem szorítottuk ki ugyanezeket a csapatokat.
56-ban, az október 23.-át követő napokban a szovjet tankok megszégyenülve elhagyták Budapest belvárosát. Felemelt fejjel sokan jártak, mámorosan kevesen.
Göncz Árpád szabadságharcos mondta: ahány ember, annyi ötvenhat. Ott voltam én is 56-ban, kukorékoltam, tudva, hogy nélkülem is felkel a nap. Eszembe se jutna többes szám első személyben beszélni a történtekről. Javaslom: a Kádárról elnevezett kor hősvalóságáról szülőknél, nagyszülőknél érdeklődni! Ha a rendszerváltás után születettek eleven szabadságharcosokat kívánnak látni, ne a Karmelita kolostor táján toporogjanak, nehogy a terrorelhárítók gyanúját magukra vonják. Forduljanak inkább bizalommal az Új köztemető 301-es parcellájának gondozóihoz.
Ők még láttak néhány példányt.
