„Akasszátok föl a királyokat!… Mindenkinek barátság, kegyelem, / Csak a királyoknak nem, sohasem… Akasszátok föl a királyokat!” Rendben, kedves Petőfi Sándorunk, értjük, de… De mi legyen a királynőkkel? És a királynékkal? Róluk elfelejtettél útmutatást adni. Így talán bocsánatos bűn, de azt kell mondanunk, kedveljük, szeretjük őket. Nemrég vettünk búcsút II. Erzsébettől. Ugyan most épp dúl egy háború Ukrajnában, naponta több százan halnak meg, de az angol királynő elvesztése volt az igazi fájdalom. Napokig róla szólt minden. Mindenki el akarta mondani, mit érez, mit jelentett neki, a hazájának, a világnak ez a hölgy. Nem volt könnyű, mert bár kétségtelenül rokonszenves benyomást keltett, sok drámai teendője nem akadt. Igaz, nem is akadhatott az alkotmány fogságában. Viszont szerepét méltósággal töltötte be, ami számunkra óriási dolog. Méltósággal viselte, hogy királynő. Ami bizonyára jóval nehezebb, mint méltósággal viselni, hogy tanárnő vagy, nővér, művész, tudós, takarítónő. Ezért utóbbiak elvesztését észre se vesszük. Meg sok is van belőlük. Elvégre tanárnő bárkiből lehet, de királynő nem. Arra valóban születni kell.
Vagy ott az európai közösség egyik nagy szerelme, Diána. Most akár királyné is lehetne, ha nem válik el Károly hercegtől, és nem szenved tragikus autóbalesetet. Imádtuk, és emléke kitörölhetetlen, mert nőies volt, már-már szép, és szenvedett. Mert szenvedni, mert elválni. Egészen különleges sors, emberi tartás, nem? Tud valaki hasonlót? És ennél már csak egy esetben elbűvölőbbek a trónon vagy a közelében ülő nők. Ha valóban uralkodnak. Mint Mária Terézia, Nagy Katalin. Ők és társaik valamiért a gyengéd határozottság, bölcsesség, érzelmesség pálmáját tudták maguk köré növeszteni a sok alattvalói vérből és verejtékből. Megmutatták, ők is tudnak olyan kegyetlenek és buják lenni, mint a férfiak, csak mindezt kecsesen, elomlóan, bálhangulatban teszik.
Egyszóval, akármilyenek is, rajongunk értük. Aminek az utóbbi időben úgy is bizonyságát adja a világ, hogy termeli róluk a filmeket, sorozatokat, és nem kell aggódnia a fogyasztásuk miatt. Immár csodálatos színésznők versenghetnek, melyikük az igazi ilyen-olyan királynő, királyné, hercegnő, hercegné.
Minden országnak külön büszkeség, ha rendelkezhet egy saját királyi istennővel. Számunkra Wittelsbach Erzsébet Amália Eugéniát jelölte ki erre a szerepre a történelmi emlékezet. Ő a mi Erzsébet királynénk, a mi kis Sisink. Ugyan nem magyar dáma, és Ferenc József felesége, vagyis a Habsburg Birodalom majd a Monarchia császárnéja, de sajátunkként szeretjük. Mert nem volt rossz hozzánk. Kedvelte Andrássy grófot, meg előfordult, hogy szót emelt értünk. Talán elfelejtettük volna, de az 1950-es évek közepén a németek és az osztrákok csináltak róla egy háromrészes kosztümös filmet Romy Schneiderrel, amely végképp szívünkhöz láncolta. Évente legalább egyszer nézhetjük meg tévécsatornán. Most pedig a sorozatipar kapta szárnyra. Idén húsvétkor láthattunk egy hatrészes Sisit az RTL Klubon (helytelen műsorsávban és korhatár-megjelöléssel a sok erotikához képest, a csatorna meg is kapta büntetését), és most eljött hozzánk A császárné is a Netflix rendelésére, szintén hat részben.
Erzsébet császárné romantizálásának alapja szertelensége, amelyet a régi trilógia avítt formában, de kedvesen melodramatikus, naiv hangon mozdított a szabadságvágy, a női egyenjogúság pengetésének irányába. Mindezt az új feldolgozások a korábrázolással együtt igyekeznek sokkal komolyabban venni, terhelik súlyokkal, amennyire lehet. Fölerősödhet a lázadó szerep, a szexualitásban megélt szabadosság. A császárné kipipálja ezeket a lehetőségeket is, de alapvetően mást akar megragadni. Kicsit talán a Diána-mítoszból is merítve, a szorongást ábrázolja hangsúlyosan. Sisi ebben a feldolgozásban nem egy környezeténél felvilágosultabb, lázongó hős, hanem egy helyét nem találó, boldogtalan fiatal nő. Aki abban különbözik saját közegétől, hogy őszintén éli meg nyugtalanságát, szorongásait. Mert egyébként a többiek sem érzik jól magukat a császárság konzervatív rendjében. Mindenki fészkelődik. A még ifjú Ferenc József politikai döntéseiben kapar falakat, öccse, Miksa tivornyázik, összeesküvést szövöget bátyja ellen, el akarja csábítani Erzsébetet, akinek arcán többször átfut a vágy a bohém férfi közeledéseinél. Zsófia főhercegnő anyás hatalmi pózokban szenved a szerelem elutasítása miatt, meghasonlottak a komornák, a miniszterek. Didereg az egész rendszer.
A sorozat képi világa és ritmusa nagyszerűen támasztja meg ezt a közelítést. Nem sötétek a képek, hanem a fényüknek, tónusuknak van fojtogató sötétsége. Kíváncsian vonulunk be a pompába, de néhány rész után már csak a kiúttalanságot éljük meg benne. Izgalmas atmoszféra, de a történetszövés ugyanúgy nem mer kitörni az előírások közül, mint az udvar tagjai saját hatalmi börtönükből. Fészkelődik a Sisi-toposzokban, dacol egy-egy elemével, bekeményít, művészetet sóhajt, de nem vállal fel egy szervesen új szemléletű, öntörvényű drámai kompozíciót. Ami talán bukást fog eredményezni.
