Bele-belenéztem én is a II. Erzsébet hosszú temetési szertartását közvetítő adásokba. Azokban a napokban nem is nagyon lehetett elkerülni ezt, ha az ember egyáltalán bekapcsolta a televíziót, de elismerem, hogy tulajdonképpen érdekelt is ez a kardos, köpenyes reality show. Mintha egy különös időutazáson vettek volna részt a brit uralkodóház tagjai, de nemcsak ők, hanem a világ különböző részeiről odasereglett államfők és miniszterelnökök is, sőt, velük tartottak ezen az úton a megrendült londoni polgárok vagy a máshonnan érkezett kíváncsi gyászolók, bár ők ehhez többnyire úgy öltöztek fel, ahogy napjainkban szokás ilyen alkalmakkor.
Ennyire töményen ritkán elevenedik meg előttünk a történelem a maga fölöslegesnek vélt cicomáival együtt. Ám tényleg fölösleges-e mindez? Fölösleges-e a hollywoodi romantika, a királyi ház celebhistóriái, a nyilvánosság előtt zajló összeveszések és kibékülések? Fölösleges volt-e a hét évtizeden át uralkodó királynő Nagy-Britannia huszadik és huszonegyedik századi életében?
Petőfi népéhez tartozunk, respublika-párti vagyok magam is, és most szívesen rávágnám, hogy nevetséges rongyrázás az egész, semmi szükség erre a költséges díszre az egyébként stabil nagy-britanniai demokrácia homlokzatán. Oda nem illő giccs egy enélkül is időtálló építményen, mondhatnánk. Különösen így október 6-a táján vagy március 15-e körül szoktam felidézni, hogy sok jót nem hoztak nekünk az elmúlt századokban a nyakunkba ült monarchiák, hiszen március idusán a Habsburgokat akarták végképp elűzni a magyar forradalmárok, október 6-án pedig ezért végeztette ki az osztrák császári hadbíróság a tizenhárom aradi vértanút, az orosz cári sereg hathatós hozzájárulásával egyébként, mert a cár segítsége nélkül talán ők sem kerültek volna hóhérkézre. A tizenhárom tábornok közül többen nem is voltak magyarok, és az aradi megemlékezések szónokainak máig visszatérő retorikai fordulata 1989 után, hogy a szabadságnak nincsen nemzetisége, és nincsen külön magyar vagy román szabadság például.
Belelapoztam az Aradon az elmúlt három évtizedben elhangzott beszédeimbe, és így vagy úgy kivétel nélkül szóba hoztam én is a szabadság egy és oszthatatlan voltát. 2002-ben, jóval az Európai Unióba való belépésünk előtt így fogalmaztam, szintén a tizenhárom vértanú obeliszkjénél: „Ma még nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy mit jelent a nemzeti nyelvek, kultúrák, hagyományok továbbélésének szempontjából a határok nélküli Európa. De nekünk, kisebbségi sorsba szorított magyaroknak meg kell próbálnunk úgy politizálni, hogy cselekvő módon járuljunk hozzá egy nekünk való, mindenkinek otthont adó, minden nemzetet és nyelvet megbecsülő Európa-modell kialakításához.” Nem volt ez illúzió, sok minden megváltozott a következő években Romániában, többek közt Aradon is, ahol 2004-ben visszaállítottuk Zala György monumentális alkotását, a Szabadság-szobrot.
Különben is mintha az egész Kárpát-medence jó irányba haladt volna még egy ideig. Mostanában éppen visszafordulni látszik errefelé a történelem, de továbbra is javíthatatlan optimista maradtam, és éppen egy királynő temetése kapcsán kellett elgondolkoznom azon, hogy a Varsóban vagy Budapesten, de újabban még Bukarestben is sokat szidott nyugati demokráciák talán mégis tartósabbak, mint ahogy vélik sokan. Legyen szó köztársaságról vagy akár királyságról.
Nem leszek már monarchista, Isten őrizz, nem így nevelkedtem, és rossz történelmi tapasztalatainkat sem feledhetem, de elmúlt az az ádáz ellenszenvem is, amellyel még a kilencvenes években a román monarchistákat hallgattam, akik az egykori román királyt vissza akarták volna hozni. Később vissza is tért nagy nehezen, de már nem királyként, hanem olyan történelmi személyiségként, aki hajdanában, 1944 nyarán mint egészen fiatal uralkodó vállalta a hitleri szövetségből való kiugrást, és ezzel hatalmas hasznot hajtott országának. Többször beszélhettem vele, nyugalmat árasztott, nem éreztem rajta a hataloméhes politikusok állandó nyugtalanságát. Ugyanezt a nyugalmat tapasztalhattam egy szófiai találkozásunkkor Simeon volt bolgár cárnál, vagy éppen Habsburg Ottónál is, akivel annak idején többek közt a bukaresti kormánypalotában is hosszan tárgyalhattam, és józan mérsékletét csak becsülni lehetett. Ennek ellenére továbbra sem szeretem az előjogokat, azt gondolom, hogy mindannyiunknak egyenlőnek kellene születnünk, nem koldusnak vagy királyfinak. De az angol királynő hosszú-hosszú időn át végigvitt – végigjátszott? – szerepén töprengve, azt is el kell fogadnom, hogy talán van kivétel. Ami tulajdonképpen nem is kivétel, hanem a sohasem igazán tökéletes demokrácia egyik lehetséges formája. Egy különös kompromisszum. Valamit valamiért, úgymond. Persze, készséggel elismerem, kell ehhez a sok száz éves angol gyep. Vagyis kell hozzá az újabban mifelénk untig ócsárolt Nyugat.
Az 1989 utáni tizenöt-húsz évet kivéve, amióta az eszemet tudom, rothad a Nyugat. Gyerekkoromban hozzánkig érzett a bűze, állítólag ezért kellett zárva tartani a szocialista országok ablakait nyugat felé, és csak keletről, a Szovjetunióból szabadott beengedni a friss levegőt. Azt tanították, azt tanultam, azzal keltünk és feküdtünk, hogy a Nyugat napjai meg vannak számlálva. És hamarosan összeomlik az egész. Hiszen mi mindenben jobbak vagyunk, növénynemesítésben, traktorgyártásban vagy űrkutatásban, miközben a Nyugat a drogkereskedők és kábítószerfüggők, stricik és prostituáltak végtelenül romlott világa. Meg kellett minket óvni ettől a romlástól. A párttitkártól az iskolaigazgatóig mindenki ezen buzgólkodott, hogy nehogy beleszimatoljunk ebbe a nyugati levegőbe, ebbe a kártékony szabadosságba. De hiába, mert a réseken némi késéssel úgyis beszivárgott hozzánk minden, és miközben jobb ügyhöz méltó buzgósággal üldözték kamaszkoromban a hirtelen felbukkanó miniszoknyát, trapéznadrágot, hosszú hajat, sőt, az elején még itt-ott az elektromos gitárt is, pillanatok alatt elterjedt mindez Európának ebben a részében is. Nem felejthetem, hogy a miniszoknyák hajnalán valahol a mi erdélyi tájainkon, az egyik iskolában az igazgató sorba állította a lányokat, mélyen előre kellett hajolniuk, és ő lassan végigsétált a hátuk mögött, meg-megállt, figyelmesen vizsgálgatta, hogy kinek látszik ki a bugyija. Akinek kilátszott, azt hazaküldték. Bizony ébernek kellett lenni!
Ó, az a perverz Nyugat! Ó, az a puritán Kelet! Sohasem gondoltam volna, hogy visszatérhet még ez a Nyugat-gyűlöletnek álcázott demokrácia-undor, ez a szoknyák alá kukkoló képmutatás, és íme, itt van velünk ismét.
Természetesen kifogtak aztán mindenütt a lányok az igazgató elvtársakon, mert meghagyták a térden alul érő szoknyát az iskolában, de ahogy kiléptek a kapun, jól kidolgozott technikával, megfelelő patentgombokkal vagy biztosító tűkkel pillanatok alatt feltűzték belülről a szoknyájuk alját térden felülre. Lám, milyen fertőző a nyugati romlottság, ha nem vagyunk elég éberek. Akkoriban, az angol királynő is siettette ezt a rothadást, hiszen a hatvanas-hetvenes években sorra lovaggá ütötte a Beatles gombafrizurás tagjait. Ellenünk konspiráltak koronás fők és popzenészek. Akkor is összeesküdött a Nyugat, akárcsak most: kábítószer, genderelmélet, transzneműség, migránsok, csupa-csupa veszedelem mindenfelé. Nem úgy, mint Keleten, ahol minden rendben van, legfeljebb a Nagy Honszerző Háború zajlik éppen, szaporodnak a tömegsírok, és egyre gyakoribb a nukleáris fegyverekkel való fenyegetőzés.
Végül is megint arról van szó, amiről az elmúlt évszázadban annyiszor: milyen rendszert építünk? Mire való a demokrácia? Való-e még valamire? Nos, a Brexit során tekintélyét vesztő, aztán nemrég, a királynőt gyászolva, ismét tekintélyt szerző Nagy-Britannia éppen arról győzött meg, hogy sokféleképpen lehet demokratikus egy rendszer, néha már-már a paródiát is súrolva a maga szertartásosságával és ádáz szabálytiszteletével, de közben mindvégig a tudományos-technikai haladás, a modernizáció egyik úttörőjeként, és egyezzünk meg, a liberális szabadságjogok védelmezőjeként is. Korántsem makulátlan a brit történelem, ezt tudjuk, és az is nyilvánvaló, hogy a francia forradalom meg a francia köztársaság példája nélkül nem lehet a Nyugatot megérteni, de rendkívül sok hasznos tapasztalat gyűlt fel a briteknél is, ami nekünk ma fontos lehet, legfőképpen azért, mert
mi itt Kelet-Közép-Európában állandóan ellentmondást feltételezünk a hagyománytisztelet és a folyamatos modernizáció között. Holott éppen ezt kellene megtanulni végre: az értékek pluralizmusát, az egyszínűség, egyformaság elutasítását.
Most ismét a hatalom csúcsán álló, de valójában hatalom nélküli királynőre gondolok. Vagy fogalmazzak megengedőbben: általában a valós demokrácia legfontosabb feltételéről van szó, a hatalommegosztásról és hatalomkorlátozásról. Nincsen egyetlen üdvözítő megoldás, de hatalommegosztás nélkül nem képzelhető el a demokrácia, legyen szó elnöki, félelnöki vagy parlamentáris rendszerről, beleértve a parlamentáris monarchiát is. A lényeg mindenképpen az, hogy még a monarchia esetében sem az uralkodó uralkodik, hanem a demokratikusan megválasztott parlament, a kormány és az igazságszolgáltatás külön-külön. Azért övezhette már életében egyfajta kultusz II. Erzsébetet, mert ennek az égvilágon semmilyen következménye nem volt a rendszerre nézve. Amint azt sokan hangsúlyozták halálakor, az volt a hivatása, hogy ne tegyen semmit, és ezt a feladatát kiválóan ellátta. Hatásköre persze valamivel több volt ennél a tanulságos „semmittevésnél”, de nem lett volna kívánatos ezeket a hatásköröket igénybe vennie. Gondoljunk bele, hogy olyan történelminek mondható sorsfordulóknál sem mondtak a királyi család tagjai véleményt, mint a Brexit. Egy ilyen monarchiában azért van ott a király, hogy ne lehessen más azon a helyen, vagyis ne legyen hatalmi harc a csúcson. Szép, de mégis felemás megoldás, vethetnénk ellene, tele van anakronizmussal az egész rendszer, elég csak az olyan intézményeket említeni, mint a felsőház. Így van, nem arról van szó, hogy valahol is vissza kellene állítanunk a királyságot – bár a spanyol monarchia százszor demokratikusabb, mint azt megelőzően Franco diktatúrája volt –, de a brit hatalommegosztás és hatalomkorlátozás is azt bizonyítja, hogy egy hagyományőrző rezsim is lehet demokratikus.
Ennél követhetőbbnek tartom viszont azokat a modelleket, amelyek nem korlátozzák ilyen mértékben, de időben behatárolják a csúcson levők mandátumát. Példának okáért az Egyesült Államokban, ahol az elnök egyúttal a végrehajtó hatalom feje is, de két mandátumnál többre nincs módja. Nem azért, mert esetleg nem lenne jobb, mint aki utána következik, de ha még maradhatna, minden bizonnyal megtenne mindent, hogy végleg bebetonozza a hatalmát. Lehet, hogy annak idején Clinton például megfelelőbb lett volna, mint Bush, mégsem maradhatott, és ez így helyes. Franciaországban a szintén erős végrehajtói hatalommal rendelkező Macronnak is ez a második mandátuma, és több már nem lehet. Tudom, Európában másfelé is két elnöki mandátum általában a szabály, csak az a gond, hogy legtöbb országban a végrehajtói hatáskörök a miniszterelnökök kezében vannak, és az ő esetükben nincsen ilyen korlát. Elvben akár korlátlan ideig is maradhatnak, és ez bizony veszélyes, ha nincsenek fékek a rendszerben. Nem példálózom most Magyarországgal, sem Romániával, bár tanulságos mindkét ország története a rendszerváltás után. De ennél ma, úgy tűnik, ránk nézve is sokkal fontosabb, ami Oroszországban zajlik, hiszen számomra egyértelmű, hogy
amennyiben folytatódott volna a kilencvenes években elkezdett európai típusú demokratizálódás, ma nem kellene háborús rettegésben élniük a környező országoknak, sőt, az egész világnak. A kilencvenes években ugyanis az orosz rendszer is demokráciának indult,
aztán odakerült egy elnök, aki még tiszteletben tartotta az ott is érvényes mandátumkorlátozást, és a második mandátum végén átadta az elnökséget. Csakhogy ezután miniszterelnök lett, és mit ad Isten, abban az időben egyszerre csak nem az államelnöki, hanem a miniszterelnöki tisztség vált a legfontosabbá. Utána meg ismét államfő lett belőle, de már akár életfogytig is, mert megváltozott a szabály. Megint nem tudjuk, ki a miniszterelnök, és ha valami közbe nem jön, Putyin addig lehet elnök, amíg csak akar. Most pedig háború van, és mivel egyetlen ember már-már korlátlan hatalommal bír Oroszországban, attól kell rettegnünk, hogy nem próbálja-e meg elpusztítani Európának ezt a részét.
Békeidőben nyugodtan lehetünk orosz-pártiak, elvégre egy nagy népről van szó, nagy történelemről, nagy kultúráról. De Putyin-pártinak lenni? Békében? Háborúban? Október 6-án? Október 23-án? Március 15-én? Mikor is pontosan?
