Lengyel László beszélgetése Markó Bélával a Népszava 2022. szeptember 3-i számában mégiscsak felüdítő olvasmány. Értve ez alatt, hogy értelmeseket mondanak, még ha azok szomorúak, sőt, kiábrándítóak is, de mindenképpen elgondolkodtatóak, s reménykeltőek, ha másért nem, hát azért, hogy vannak olyan emberek, akik ilyesmikről és így(!) tudnak (még?) beszélgetni.
Hazán kívül tartózkodom – Lengyel László és Markó Béla beszélgetéseElőször is: amit Markó az erdélyi viszonyokról mond, azoknak szinte kivétel nélkül megvan a szlovákiai pandanja. Összerakva a tapasztalatokat talán előbbre lehetne jutni.
***
Amin eltűnődtem, az a haza kérdése. Vajon e fogalmat mindenképpen fennálló államalakulathoz kell-e kötni? Annak idején, 1998-ban Münchenben a kardcsörtető, félnáci (vagy tán egészen az) emigráns magyarok szegezték nekem a kérdést, hogy no, akkor valljak színt: mi a hazám? Magyarország vagy Szlovákia? Makogtam valamit Máraiba kapaszkodva a magyar nyelvről, mint hazáról, mert ha egy országban életvitelszerűen nem élek, nem is ott születtem, nem is oda adózom stb., akkor hogyan lehetne az, földrajzi értelemben is a hazám? Egy osztrákban föl sem merül, hogy a nyelv okán Németországot vagy Liechtensteint tartsa hazájának. Egy nyelv, egy kultúra, földrajzi fogalmaktól elvonatkoztatva viszont lehet az ember hazája. Lehet? Markó Erdélyt (nem Romániát!) és Magyarországot állítja szembe. De közben azt is mondja, hogy van szülőföldje, de voltaképpen nincs hazája.
***
Úgy látom, hogy ezt a hontalanság érzését, kérdését rágcsáljuk már egy évszázada, és sem lenyelni, sem kiköpni nem tudjuk. Pedig túlléphetnénk már ezen! Nekem valahogy nincsenek gondjaim vele, mivel számomra voltaképpen nem is létezik. Nem érzem magam hontalannak, hazátlannak. Jogilag szlovák állampolgár vagyok, földrajzilag Dél-Szlovákia az otthonom, magyar anyanyelvem, a magyar kultúrához, történelemhez stb. való kötődéseim okán (is) a magyar nemzethez tartozónak érzem magam, miközben ezer szállal kötődöm a szlovák (cseh) és német kultúrához. Konkretizálva: Arany Jánost, Adyt, Márait, Esterházyt, Závadát, Lisztet stb. teljes természetességgel és feltétel nélkül a magaménak érzem. Viszont szinte ugyanennyire Jesenskýt, Vilikovskýt, Bernhardot, Kunderát vagy Smetanát is. És nem látok ebben semmi ellentmondást. Abban már inkább, hogy jobban foglalkoztat a magyar(országi) politika. Ha ott történik valami disznóság, inkább föl vagyok háborodva, inkább szégyellem magam helyettük is, viszont Matovič baromságait egy kicsit kívülről szemlélem. Bosszant, s tudom, hogy inkább a bőrömre megy, de helyette nem fogok (egyszerűen, nem is tudok) szégyenkezni.
Mindeközben, ha fel is szólítanának rá, Magyarországon nem mennék el szavazni (hiszen nem ott élek, nem oda adózom, az ottani törvények azokat érintik, akik valóban ott élnek), Szlovákiában viszont igen. Még ha egyre inkább azt is érzem, hogy nincs miből választani, megpróbálom a kevésbé rosszat. Vagy az olyan, jónak tűnőt, akinek (aminek, ha pártról van szó) általában esélye sincs arra, hogy bejusson a parlamentbe. Már érzékelem, ez egy jó nagy összevisszaság, kaotikus helyzetkép lett, de hát ilyen a szituációnk… Folytatom. Számszakilag tehát a szlovákiai magyar nemzeti kisebbséghez tartozom, de nem érzem magam kisebbrendűnek és a kisebbség címke miatt sem ütközöm meg. Ha ezt tenném, akkor folyamatos sértettségben élhetném le az életemet, hiszen liberálisként is kisebbségben vagyok, már a nemzeti kisebbségen belül is… Rilke szavait (Ich lebe mein Leben in wachsenden Ringen / az életem táguló körökben élem) kifordítva azt is mondhatnám, hogy Ich lebe mein Leben in mindernden Ringen / az életem szűkülő körökben élem…
Azzal viszont vannak gondjaim, amikor a „haza” fogalmát nacionalizáljuk. Nemcsak mi, a németek is, mások is, nagyjából a XVIII. század óta, de ezt most hagyjuk! Hiszen még a mai Magyarország esetében sem stimmel, hogyan lett volna érvényes Csokonai idejében, aki (mint ismeretes) egy nemzetről és két hazáról beszél, mintha a korabeli Magyarországon és Erdélyben csak magyarok laktak volna. És Markó Béla egyik esszécíme (Egy nemzet hány haza?) is erre hajaz. Én inkább úgy feszegetném a kérdést, hogy sok nemzet egy haza? És nem is feltétlenül kérdőjellel… De tovább megyek. Hogyan érezze például egy magyarországi szlovák hazájának a mai Magyarországot, ha a haza (Cs. Gyimesi Éva szavaival) „a nemzeti önazonosság megnyilatkozásának és kiteljesítésének szabadságát és keretét nyújtja”. Már ha ebben az esetben konkrétan a magyar nemzeti önazonosságra gondolt. Attól tartok, igen. Ha nem, mindent vissza (csak Kassát és Pozsonyt nem). Persze Márki-Zay megoldotta: „a roma emberek is jó magyar emberek, a sváb emberek is jó magyar emberek, a zsidó emberek is jó magyar emberek…” Hm. Ha Heger azt mondaná, hogy a magyar emberek is jó szlovák emberek, igencsak zokon venném. No, de ez messzire vezet, s most nagyon leegyszerűsítem, hiszen alighanem az utóbbi esetekben egyszerűen pongyola fogalmazásról van szó, és helyesen úgy hangzana: a roma emberek is jó magyar hon- vagy állampolgárok. Nem lenne (lett volna) szabad átvenni a Fidesztől ezt a magyaremberezést!
***
Sokat (és sokan) idézik Balla Zsófia egy gyönyörű versének utolsó sorát („Ahogy élek, az a hazám”), miközben csak az egész ismeretében érthető (és értelmezhető) a vallomás: „Újra, csak újra megtérek, / nem akarok más lenni, / (félek) / mint ami lenni szeretnék. / Ahogy élek, az a hazám.” (Ahogyan élek)
Ismét a hontalanság-érzés egy (gyönyörű) megfogalmazása. Miközben értem én, de a magam viszonylatában nem érzem. Valószínűleg nem ért annyi negatív hatás Csehszlovákiában, majd az abból megmaradt Szlovákiában, hogy ne tudnám azt az országot, aminek a szűkebb szülőföldem is része, ahol nagyszüleim, szüleim, gyerekeim, unokám is születettek, ahol (magyar) iskolákba járhattam (s járhattak szüleim, gyerekeim), ahol miközben a csehszlovák néphadseregben kellett letöltenem egy esztendőt, ápolhatom anyanyelvemet és kultúrámat is, taníthatok a magyar egyetemén, s ahonnan bármikor elmehetek (De miért tenném? Máshol jobb lenne?), hazámnak tekinteni. Martin Walser valami olyasminek a negációját mondja, hogy az ember, ha olyan helyen tartózkodik, ahová nem tartozik, annak az ott-tartózkodásnak az okát mindig meg tudja magyarázni. Hogy miért van valahol otthon, ahova tartozik, azt kevésbé. Mert a haza és én organikus egyek vagyunk. Ahol magyarázni kell a bizonyítványt, az már gyanús, az már nem a haza.
***
Egy, időközben Magyarországra áttelepedett vajdasági magyar barátom sóhajtott föl, amikor először járt nálunk és Komárom utcáit róttuk: milyen jó érzés a fülnek a magyar mellett egy más, szláv nyelv mondattöredékeit is regisztrálnia! Nem tudom, immár magyar állampolgárként, lelke mélyén mit tekint hazájának (azt viszont tudom, hogy folyamatosan vágyódik vissza a Vajdaságba), de ez az elszólás arra vall, hogy nem egy egynyelvű térséget. Aki egynyelvű közegben nőtt föl, az ő fülének alighanem inkább disszonanciaként jelennek meg az utcán elkapott idegen nyelvű mondattöredékek… Nekem nem.
***
Végezetül, hogy az egészet elrontsam, noha a fentiekből már sejthető lehetett, és őszinteségemért ne köpködjenek meg (ha lehet), Magyarországot soha nem tartottam, nem éreztem hazámnak, hiszen nem ott születtem (szülőhaza!), nem ott élek, a magyarországi mindennapok (beszéd, bürokrácia stb.) voltaképpen idegen számomra. Én itt, Dél-Szlovákiában vagyok itthon, itt értem, érzem meg az emberek, magyarok és szlovákok problémáit, örömeit is, hogy egy-egy elharapott szóval (gyakran szlovák kölcsönszó eltorzított változatával, szlovákul kezdett és magyarul befejezett mondatokkal) mire gondolnak, mit szeretnének közölni velem. Értem én (most már!), mit jelent a menettérti jegy, a vény vagy az erkölcsi bizonyítvány, de nekem ezek mégiscsak idegen szavak. Ahogy nyilván egy magyarországi számára is a párki horcsicával…
