Nem állítom, hogy mindenkiben ilyen megállapítások fogalmazódnak meg a filozófia szó hallatán, a különböző sztereotípiák azonban ebbe az irányba mutatnak. Csakhogy ahogyan a legtöbb sztereotípia, úgy a fenti kérdések által sugallt megítélés is hamis. Való igaz, az akadémiai keretek között művelt filozófia a hétköznapi ember számára sokszor érthetetlen és elvont, de egyrészt ez több más tudományterületre is igaz, másrészt sok gondolkodó véli úgy, hogy a bölcselet nem korlátozódhat a tudományos szinten művelt diszciplínára.
Természetesen – ahogyan az a filozófia esetében lenni szokott – ez az állítás is vita tárgya. Az viszont, hogy egyáltalán beszélhetünk erről, ugyancsak a filozófia sajátosságának köszönhető: ez ugyanis az egyetlen olyan (nevezzük így) „tudományterület”, amely saját magára, sőt, akár saját maga létjogosultságára is rákérdez. Az ezzel kapcsolatos viták egy része pedig azt a kérdést feszegeti, hogy tekinthetünk-e a filozófiára gyakorlatként, vagy még pontosabban: tekinthetünk-e rá úgy, mint egyfajta lelkigyakorlatra?
Minden a görögökkel kezdődött…
Pierre Hadot francia filozófus határozottan amellett érvel, hogy az antik filozófia igazi arca a lelkigyakorlat, vagyis a praxis. Sőt, a 2010-ben elhunyt gondolkodó azt vallotta, hogy ez a felfogás lenne követendő a kortárs filozófia számára is. Szerinte az ókori filozófia iskolák mindegyikében (ő ezt elsősorban az antik görög-római iskolákra értette, de érvelése igaz lehet az ázsiai irányzatokra is) jelen van a halál gondolata és a jelen pillanatra való összpontosítás, ami végső soron (lelki)gyakorlat. Elmélete szerint a kereszténység térnyerésével – amikor a filozófiát a teológia szolgálólányává tette – veszett ki a praxis a bölcseletből, s csak Nietzschével tért vissza, hogy aztán (és ezt már én teszem hozzá) kiteljesedjen a XX. századi úgynevezett fenomenológiai és egzisztencialista irányzatokban.
Hadot tézisével lehet vitázni, én mégis röviden azt mutatnám be, hogy milyen érvek szólnak mellette. Az egyik legfontosabb és legkézenfekvőbb érv a sztoikusoknál és az epikureusoknál keresendő. Ez a két antik iskola egyértelműen életvezetésként tekintett a filozófiára, sőt, a sztoikusok ténylegesen gyakorlatként hivatkoztak rá. Számukra a filozófia valóban az élet gyakorlását jelentette, úgy vélték ugyanis, hogy a bölcselet hozzásegít bennünket a tudatos és szabadabb élethez, amelyben lelki nyugalomra lelhetünk. Hasonlóan tekint a filozófiára az epikureus iskola alapítója, Epikurosz is, aki szerint a bölcselet egy olyan gyönyör-teli tevékenység, amely orvosolja a szenvedéseket, fő funkciója pedig, hogy megszabadítson bennünket a lelki zavaroktól.
Ne gondoljuk azonban, hogy csak a sztoikusok és az epikureusok tekintettek gyakorlatként a filozófiára. Ott van például Pürrhón, akit – a korabeli források szerint – a zavartalanság mintaképeként tiszteltek, de megemlíthetjük a püthagoreusokat is, akik szigorú előírások mentén éltek (tartózkodniuk kellett például a lóbab fogyasztásától vagy a fehér kakas érintésétől) és Püthagorasz híveiként egyfajta vallásos társaságba tömörültek.
És hogy a nagybetűs filozófusról se feledkezzünk meg: Szókratész filozófiájában és életében is felbukkannak olyan jegyek, amelyek a filozófiát gyakorlatként írják le. Tudjuk, hogy a nagy görög bölcselő nem dolgozott ki teóriákat és előadásokat sem tartott. Helyette viszont a piacon beszélgetett egyszerű emberekkel, s dialogikus módszerével elérte, hogy beszélgetőtársa kérdőjelezze meg azt, amit addig biztosnak vélt. Szókratész egy olyan szellemi gyakorlat kalauza volt, amelynek során önvizsgálatra, lelki tökéletesítésre vette rá az embereket.
Nietzsche és a többiek
Bár a kereszténység térhódítása nyomán valóban megváltozott a filozófia (amely aztán az egyetemi katedrára költözött), a XIX-XX. században ismét megjelentek olyan irányzatok, amelyek az ember lelkiségét visszahelyezték a vizsgálódások homlokterébe. Arthur Schopenhauer, szembemenve az akkor uralkodó gondolkodásmóddal, az indiai tradícióból inspirálódva felismerte a racionalitáson túli pszichikus (vagy ha úgy tetszik) lelki élet jelentőségét.
Friedrich Nietzsche sokak szerint a pszichoanalitika előfutárának tekinthető, még maga Sigmund Freud is elismerte, hogy a filozófus gondolatai számos helyen egybecsengenek az általa megalkotott módszerrel.
Sören Kierkegaard pedig olyan fogalmakkal dolgozott, mint a bűn és a szorongás, melyek aztán nagy karriert futottak be a XX. századi egzisztencialistáknál.
Az egzisztencializmus magára a pszichológiára is nagy hatással volt, és e filozófiának köszönhetően olyan irányzatok születtek, mint például a Viktor Frankl által megalkotott logoterápia, a Martin Heidegger filozófiája nyomán létrejött daseinanalízis, vagy éppen maga az egzisztenciális pszichológia. Ezek mind létező, ma (és Magyarországon) is használt terápiás módszerek.
Terápiás praxis és kávéház
A terápiás módszerek gyakorlati haszna megmutatkozhat az úgynevezett filozófiai praxisban is, amely egy egészen konkrét tevékenységnek, a filozófiai tanácsadásnak a megnevezése.
Filozófiai praxis alatt elsősorban az orvosok, pszichológusok, szociális munkások praxisához hasonló, konkrét vállalkozást ért a szakirodalom.
A különbség csak annyi, hogy egy ilyen praxisban egy filozófiában jártas szakember a bölcseletet használva segít „pácienseinek” (jórészt) életvezetési döntésekben. Az első filozófiai praxist Gerd B. Achenbach nyitotta meg a 80-as években Németországban. A filozófus persze nem pszichiátriai eseteket kezelt, hanem olyanokat, akik szellemi szükségleteikre, értelemkeresésükre és életvezetésük mikéntjére vártak válaszokat.
Ilyen jellegű praxisok ma is léteznek, többnyire persze azokban az országokban (így Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban vagy az USA-ban), amelyekben nagy hagyománya van magának a filozófiának is, de elvétve Magyarországon is találkozhatunk hasonló kezdeményezésekkel. (Időről-időre a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is hirdetnek filozófiai tanácsadó képzést.) Az egyik legismertebb filozófiai praxissal foglalkozó szervezet amerikai; ennek elnöke, Lou Marinoff úgy véli, hogy az ilyen jellegű tanácsadás segítségére lehet a páciensnek a gondolkodás művelésében, a szituációk megítélésében, a konkrét problémákhoz tartozó értékítéletek tisztázásában, vagy éppen az önismereti és önmegvalósítási kérdések megválaszolásában.
A filozófiai praxis egy másik speciális ága a közösségi filozófia, azon belül is a filozófiai kávéház.
Ennek eredetét Párizsban kell keresnünk, 1992-ben ugyanis itt, egész pontosan a Bastille téren található Café des Phares nevű kávéházba rendeztek először ilyen jellegű eseményt. Ez egy olyan – meghatározott módszerekkel dolgozó – közösségi filozófiai gyakorlat, amelynek célja, hogy hozzásegítse a résztvevőket nézeteik (és tulajdonképpen életük) kritikus átvizsgálásához, s ezzel együtt egy filozófiai értelemben vett jobb élet eléréséhez és megéléséhez.
Amikor tehát úgy érezzük, hogy megoldandó feladat elé kerültünk, ránk tör az otthontalanság vagy a magunkra hagyatottság érzése, forduljunk bátran a filozófia felé: látogassunk el egy filozófiai kávéházba, keressünk fel egy filozófiai tanácsadót vagy egyszerűen csak merüljünk el a bölcseletben. Ha az eredeti szövegek nehéznek bizonyulnak, válasszunk olyan irodalmat, amely bevezet a filozófia világába. (Ma már számos olyan könyv olvasható magyarul is, amelyek kifejezetten laikusok számára készültek.)
Foglalkozzunk az életünkben felmerült kérdésekkel, tartsunk önvizsgálatot és lépjünk ki a gondolkodásunk addig megszokott kereteiből.
A filozófia eredete ugyanis bennünk van, használatával pedig olyan kincsekre lelhetünk, amikről korábban nem is igen tudtunk.
