Új militarizmus
A jelenlegi chilei helyzetben jól tükröződik a latin-amerikai országok utóbbi fél évszázados fejlődésének néhány sajátossága, amely a térség modernizációs törekvéseiből, felzárkóztatási programjaiból ered. Szilágyi István történész, a Pécsi Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanárának leírása szerint: miután a korábbi politikai struktúrák alkalmatlanok voltak arra, hogy hatékonyan bekapcsolják az egyes államokat a nemzetközi munkamegosztásba, és meghonosítsák az új tőkefelhalmozási módokat, az 1960-as évek közepétől jelentkező új militarizmus katonai diktatúrái – és egyedi tekintélyuralmi rendszert képviselő államai – vállalták fel ezt a feladatot. „A társadalom totális, gazdasági, politikai és ideológiai átalakítására, újjászervezésére törekedtek – hangsúlyozza a kutató. – Kissé leegyszerűsítve, felülről irányított, a szociális érdekeket figyelmen kívül hagyó, konzervatív modernizációt igyekeztek végrehajtani. Nem mondhatjuk, hogy eredménytelenül.”
Chile hasonló, de nem egyenesvonalú utat járt be. Első modernizációs programja egy kereszténydemokrata elnök, Eduardo Frei Montalva nevéhez fűződik, és sok volt benne a polgári elem. „Középosztályra támaszkodó reformprogramnak tekinthetjük – magyarázza Szilágyi István. – Bizonyos elemeiben kapcsolódott Kennedy Szövetség a Haladásért programjához. Földreformmal is próbálkozott, hogy csökkentse a falvak és a városok közötti egyenlőtlenséget. De végül nagyon keveset tudott adni az alsóbb osztályoknak.”
1970-ben a Salvador Allende vezette, baloldali Népi Egység került hatalomra. Ez a reformtörekvés egy szocializmushoz vezető sajátos chilei utat keresett, amely többpártrendszerre épül, és tiszteletben tartja a demokratikus szabadságjogokat. „Nem véletlen, hogy a szovjetek nem igazán támogatták anyagilag ezt a kísérletet – jegyzi meg a szakértő. – Az időszak komoly fegyverténye volt az amerikai rézmonopóliumok államosítása és egy radikális bérrendezés. De ez a rendszer sem tudta stabilizálni magát, szándékait az Egyesült Államok sem nézte jó szemmel, és az amerikaiak támogatásával, 1973-ban Pinochet tábornok katonai puccsot hajtott végre ellene. Itt tehát ekkor következik be az új militarista fordulat. És talán furcsán hangzik, de szintén a modernizáció szolgálatában. A katonai diktatúra nem foglalkozott a szociális szférával, betiltotta a politikai pártokat és szakszervezeteket. De az állami vagyon kiárusításával, a réztársaságokkal kötött kompromisszummal forrásokhoz jutott a gazdaság átszervezéséhez. Komoly befektetési hullám indult el, nőtt az exportban a félkész termékek aránya.”
A modernizációs eredmények következtében az 1980-as évektől elkezdődik a katonai rendszerek lebontása, a polgári kormányzás visszaállítása, ami aktuálissá tette az alkotmányozás kérdését is. „Pinochet készült a változásra, uralma alatt, 1980-ban Chile népszavazással alkotmányt fogadott el, igaz, azonnal felfüggesztették az érvényességét. Nyolc évig nem lépett életbe – folytatja a történetet Szilágyi István. – Ugyanakkor népszavazás dönthetett arról, hogy Pinochet nem indulhat egyedüli jelöltként az 1989-es elnökválasztáson, ami egyben uralma végét jelentette.”
Metróval az alkotmányig
A politikai átmenet után Chilében is beköszönt a hibrid demokrácia korszaka. A gazdaságban gyakoriak a komoly állami beavatkozások, tekintélyuralmi csoportok tűnnek fel a háttérben, de a fellendülés egyértelmű, miközben erősödik a politikai szabadság, az intézményrendszer működésének alkotmányos jellege – összegzi a folyamatot Szilágyi István. – A gyakorlatilag kétpólusú, markánsan jobb- és baloldali politikai térben, az utóbbi másfél évtizedben, Michelle Bachelet és Sebastian Piñera egymást cserélő két-két elnökségével elkezdett működni a politikai váltógazdaság. Pinochet alaptörvényét folyamatosan módosították. És ebbe a demokratizálódási folyamatba illeszkedik az új alkotmány készítéséről megfogalmazódott társadalmi igény is.”
A követelés nem volt igazán tudatos, hiszen 2019 októberében az emberek a metrójegy árának emelése miatt vonultak ki az utcára, amely egészen az új alkotmányig vezetett. Thomázy Gabriella szociológus, Chile-szakértő szerint máig nem világos, mi állt pontosan a megmozdulások hátterében. „Szerepet játszhatott bennük a szociális egyenlőtlenség, bár a szegénység 10 százalék körüli, ami egyedülállóan alacsony a térségben – állítja a Nemzeti Közszolgálati Egyetem doktorandusza. – Bizonyára fontos tényező volt a tömeges eladósodás, mivel Chilében nagyon könnyű hitelhez jutni. Megfogalmazódott a nyugdíj- és az oktatási rendszer módosításának igénye, valamint a Pinochet idején íródott régi alkotmány lecserélése. Egészében általános elégedetlenségről beszélhetünk. A jobboldali Sebastian Piñera elnök alatti politikai vezetés úgy ítélte meg, a helyzet kezelésére, a nemzeti egység helyreállítására nélkülözhetetlen, demokratikus keretek között egy új alkotmány elkészítése, annak ellenére, hogy a Pinochetét jelentősen megváltoztatták az évek során. 2020-ban népszavazás döntött az új alkotmány megalkotásáról.”
Majd választáson szavazták meg az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjait, akiknek egy év alatt kellett megírniuk az alkotmányt. Elfogadásáról szintén népszavazás döntött. Mindez furcsán hangzik számunkra, a közvetlen demokrácia szokatlan szárnyalásának tűnik. Thomázy Gabriella azonban nem lát benne semmi meglepőt. „Chilében a népszavazás bevett gyakorlat össztársadalmi kérdések eldöntésére – mondja. – Az emberekben itt egyébként is nagy a politikai aktivitás, ha valamivel elégedetlenek, már mennek is ki az utcára. Az ország erősen megosztott, a bal- és jobboldal kiélezett küzdelme, főleg választások idején, szintén erősíti a politikai részvételt.”
Indiánok ítélete
Mindezt figyelembe véve még inkább meglepő, hogy a szeptember 4-én tartott népszavazáson, 80 százalék fölötti részvétel mellett, a választók 62 százaléka utasította el az új alkotmány tervezetét. Annak ellenére, hogy több fontos szociális kérdésben igyekezett kedvezni a lakosság széles rétegeinek, kiemelten kezelte a környezetvédelmet és a nemi egyenlőséget. Thomázy Gabriella több okot is lát a kudarc mögött, amely ezek fényében szinte törvényszerű volt. „Fontos tényező, hogy a tavaly év végén elnökválasztás is volt. A hatalomra került, szélsőbaloldali Gabriel Boric teljes gőzzel beállt az új alkotmány mögé. Csakhogy közben csökkent a népszerűsége, felszínre került tapasztalatlansága – diákvezérként került a politikába –, és megválasztása után számos mozgalmi társát juttatta pozícióba. Bár az alkotmányozó nemzetgyűlés összetételénél fontos szempont lett volna a függetlenség, a kívánatosnál mégis több tagnak voltak pártkötődései. Így aztán a szavazás Boric kormányzásáról is szólt” – fejti ki a szakértő.
A politikai kontextus mellett komoly problémát okozott a szöveg hossza és telítettsége is. A tervezet 388 cikket tartalmazott (a jelenlegi 143-mal szemben), csaknem 200 oldalon. Ráadásul az egyes pontok szövegezése nem lett elég egyértelmű. Így még a progresszívnek szánt szociális ajánlások körül is sok bizonytalanságot, homályos ajánlásokat fedezett fel a társadalom. „Széles körű vita előzte meg a népszavazást – hangsúlyozza Thomázy Gabriella. – A tervezetet szakértők, politikusok magyarázták és értékelték a nyilvánosság előtt. És érdekes módon inkább baloldali politikusok, volt miniszterek hívták fel a figyelmet problémás részletekre. Azt is mondhatnánk, az elnökválasztáson háttérbe szorult balközép új erőre kapott a referendum kapcsán.”
A szakértő szerint leginkább az a meghatározás verte ki a biztosítékot, hogy Chile többnemzetiségű állam. „Az őslakos indiánoknak akart kedvezni a tervezet. Tíz százalékos arányukhoz képest felülreprezentált lett volna jelenlétük a törvényhozásban, bizonyos intézkedéseket csak az ő egyetértésükkel hajthattak volna végre.”
Érdekes módon a széles rétegek nagyobb biztonságát célzó szociális cikkek közül is több váltott ki ellenérzéseket. Thomázy Gabriella ezt a szöveg bizonytalanságával magyarázza. „Nem volt világos, mit jelent majd a gyakorlatban a lakhatáshoz való jog. Oda is vezethet majd, hogy ne lehessen kirakni egy albérlőt, vagy bárki elfoglalhasson egy üresen álló házat? Vagy ott az ingyenes felsőoktatás. Vajon mindenki számára megnyitja majd az egyetemeket? Mint ahogy az sem volt egyértelmű, mit eredményez majd a nyugdíjreform. Jelenleg magánnyugdíj-rendszer működik, átlátható, kiszámítható, ráadásul még örökölhető is. Nem voltak világosak az állami nyugdíjrendszerre való áttérés részletei: ki kap majd nyugdíjat, és a többet befizetők magasabb nyugdíjra számíthatnak-e? Az intézményrendszer átalakításánál pedig az is visszatetszést keltett, hogy a törvényhozás alsó szintje, a képviselőház jelentős hatalmat kapott volna, kérdéses maradt a szakértelmet jelentő szenátus szerepe. Márpedig Chilében a szenátorokat tartják a kompetens karrierpolitikusoknak, míg a képviselőházba viszonylag egyszerű bejutni, így tagjainak szakmai hozzáértése is gyakran kétséges.”
A népszavazás hátulütői
Mindezek alapján akár csodálattal is adózhatunk a chilei társadalomnak, mennyire éretten képes döntést hozni, de a szavazás eredménye mintha azt is jelezné, hogy a szolidaritás, a baloldali értékek addig kedvesek a szívnek, amíg nem akarunk semmit megvalósítani belőlük, legalábbis nem kell lemondani értük semmilyen előnyről. Ugyanakkor elutasítás ide vagy oda, a döntést a társadalom hozta, és a demokratikus, valóban nemzetinek mondható alkotmányozási folyamat láthatóan folytatódni fog.
Felmerül hát a kérdés, hogy ha egy latin-amerikai országban természetes a népszavazás hasonló súlyú ügyekben, nálunk, Magyarországon miért ódzkodik a politikai hatalom ettől a közvetlen demokratikus formától? Lattmann Tamás nemzetközi jogász igyekszik indulatoktól mentesen, szakmai józansággal körbejárni a hazai helyzetet. „Először is tudomásul kell vennünk, hogy Magyarországon, a legtöbb európai államhoz hasonlóan, parlamentáris rendszer van. A polgárok közvetlen befolyása a jogalkotásra és a hatalomgyakorlásra a parlamenti választásokon érvényesülhet leginkább. Ezt követően minden mást a parlament határoz meg. Az választja meg az kormányfőt és a köztársasági elnököt is. Erős felhatalmazásai nem igazán adnak teret a népszavazás intézményének. Nagy-Britanniában nincs is ügydöntő, csak véleménynyilvánító referendum. A Brexit-szavazás is az volt.”
Egészen más az amerikai minta, a prezidenciális modell. Itt a polgárok választják meg a törvényhozó testületet és az elnököt is. Mindkét szereplő közvetlen politikai legitimációval rendelkezik, és így még pártazonosság esetén is konkurál egymással. Ebbe a képletbe jobban illeszkednek a népszavazások. Van is belőlük szép számmal az Egyesült Államokban, csak általában más választásokkal egy időben tartják őket, és kevesebb figyelmet kapnak. „Mivel a latin-amerikai országok létrejöttének legfőbb támogatója az USA volt, átvették tőle ezt a modellt – mutat rá Lattmann Tamás. – Nem belső demokratikus fejlődés eredményéről van tehát szó. Kétségtelen, hogy a társadalom formailag jobban be van vonva az állam vitás kérdéseibe, csak nem feltétlenül szabhatja meg, mik azok.”
A jogász szerint ezzel együtt érdemes természetesen gondolkozni arról, milyen kérdésekben érdemes teret engedni a népszavazási megerősítésnek. Az alkotmányozás, alkotmánymódosítás ilyennek tűnik, a kérdés mégis komoly problémákat vet fel. „A referendum ugyan erősíti a politikai legitimációt, csak nélküle egyszerűbb elérni az egyes célkitűzéseket – jegyzi meg Lattmann Tamás. – Gondoljunk például egy új alkotmány elfogadására. Egy ilyen jogi dokumentum sok témát érint. Minél többet, és minél bonyolultabb szövegezésben, annál valószínűbb, hogy valamelyik pont ellenkezést vált ki, ami azonnal az egész szöveg elutasítását jelenti. Lényegében ezt láttuk most Chilében is. Szélsőséges példával élve: egy új alkotmány úgy is elbukhat egy népszavazáson, ha a vidékiek nagy tömege nem akarja, hogy Budapest legyen az ország fővárosa.”
Így aztán, ha a hatalmon lévő politikai erőnek valódi alkotmányozási szándéka van, mint az Orbán-kormánynak 2011-ben, és rendelkezik a hozzá szükséges kétharmaddal, nem érdemes kockáztatnia a népszavazásos megerősítést. Egyébként meg kedvére hajthat végre alkotmánymódosításokat, mert ezekről a hatályos jogszabályok nem tesznek lehetővé referendumot. Lattmann Tamás úgy véli, itt lenne értelme változtatást elérni, hogy a társadalom gátat szabhasson az önkényes, napi politikai érdekeket szolgáló módosításoknak. Amihez talán a jogszabályhoz sem kéne hozzányúlni.
Lattmann: a népszavazási tilalom nem értelmezhető az Alaptörvénynél
„Nem szoktunk beszélni arról, hogy az ország jelenlegi alkotmánya nem írott dokumentum, mint az 1949-es, hanem úgynevezett történeti alkotmány – hangsúlyozza Lattmann Tamás. – Része több történeti dokumentum, szokásjog és még sok minden. A mostani Alaptörvény, és pont ezért hívják így, csupán bizonyos szabályok írott megjelenítése. De fölötte ott van a történeti alkotmány a maga tradicionális értékeivel, előírásaival. Mindebből az következhet, hogy az Alaptörvény módosítása önmagában valójában nem jelenti az alkotmány módosítását is. Így érvelni lehet amellett, hogy az írott alkotmányos időszakból átvett, a módosításokra vonatkozó népszavazási tilalom nem értelmezhető az Alaptörvény tekintetében.”
