Önt jobbára a színházi szerepeivel azonosítják, az életműdíjjal azonban a filmes karrierjét ismerték el. Hogyan viszonyul ehhez?
Nagyon meglepődtem, amikor értesítettek, hogy én kapom a díjat, hisz annyi nagy filmszínész van Magyarországon. Aztán utánanéztem a Wikipédián a munkásságomnak, és bizony ötvenkilenc játékfilmben szerepeltem, és jópár tévéfilmben is. Úgyhogy remélem, nem került rossz helyre a díj.
Melyik filmjére emlékszik vissza szívesen?
Semmiben nincs kedvencem. Se ételben, se ruhában, se filmben. Én nem ismerem ezt a szót, hogy kedvenc. Amit éppen csinálnom kell, azt csinálom, és azt szeretem per pillanat. De szívesen emlékszem az Árvácska című Ranódy-filmre, melyben ugyan kis szerepet játszottam, de kijutottam vele a Karlovy Vary-i Filmfesztiválra. Ahol egyébként háromszor voltam: másodszor a Dolina című Kamondi-filmmel, majd Szász János A nagy füzet drámájával. És örültem, hogy Pálfi Györggyel a Taxidermia után is dolgozhattam még a Szabadesésben, ami szintén egy csodálatos élmény volt.
Mennyiben más filmen játszani mint színpadon?
Filmen tudni kell, hogy az ember egész alakban vagy közeli képen jelenik meg. Ettől függ, hogy mi az a gesztus, amit megengedhet magának. De hát, azért van az operatőr meg a rendező, hogy ebben segítsen. Ők megmondják, mit óhajtanak látni. Persze a film stílusán is sok múlik. Egy vígjátékban, mondjuk a Csinibabában, olykor közelképen sem fogja vissza magát az ember.
Több magyar filmben merész helyzetekben tűnt fel. Ilyenkor mennyire kell bizalmi kapcsolatot ápolni a rendezővel?
Bizalomra szükség van. A Szabadesés című filmben például egy nénit alakítottam, aki egy kilencemeletes ház tetejéről ugrik le a mélybe. Emlékszem, egy este, színházi előadás után vittek a forgatásra, és nekem az volt a feladatom, hogy a lapostetőnek egészen a széléig sétáljak el. És hát, a sötétben nem láttam semmit, így mikor eljutottam a peremig, és már a lábujjammal éreztem azt, akkor Pálfi Gyuri és az operatőr is elkezdtek ordítani, hogy „Állj meg! Állj meg!”. Nem tudhatták, hogy én éreztem a peremet.
A nagy füzetben egy ikerpárra vigyázó szigorú nagymamát alakított, aki az ön személyiségétől igencsak eltér. Milyen volt ezt megélni?
Nem volt szabad éreztetnem az ikerpárral, hogy én teljesen más vagyok, hogy csak játszom a mogorva nagymamát. Ők nem voltak hivatásos színészek, ezért olyan helyzetbe kellett őket hoznom, hogy bennem a megtestesült gonoszt lássák. A forgatás végéig ezért nem árultam el, hogy milyen vagyok. Csak az utolsó nap, akkor mondtam is nekik, hogy: „Na, gyertek ide, hát én Piroska vagyok”. Akkor kacagtak is, de azért nézegettek még egy darabig.
A művészfilmek mellett közönségfilmekben és -sorozatokban is szerepel, a Keresztanyu című szériában a maffiavezető címszereplőt alakította. Hogyan áll ezekhez a művekhez?
Én nem látok ebben semmi szégyent. Az ilyen sorozat népszerűséget hoz, amit én nem tartok rossznak. Ha ennyi embert leköt, akkor nem vonhatjuk meg tőlük. Hiába vetítenénk nekik egy Shakespeare-sorozatot, nem biztos, hogy azt ugyanúgy néznék. Az igényes szórakoztatásnak ezért nem vagyok ellene. Sőt, a Keresztanyuban a figurámat megpróbálom teljes komolysággal venni, ugyanúgy nyúlok hozzá, mint bármelyik szerepemhez.
