Bár mindketten szinte végig mosolygnak a beszélgetésünk közben, mikor a háború csak szóba kerül, a szemük erőt sugárzó égszínkékje borúsabb, olykor viharos árnyalatra vált. Kateryna férje is a fronton van, önként jelentkezett a hazája védelmére, írói hivatását feladva.
Mariia így emlékezik vissza: „A háború kitörése előtti hetekben a barátainkkal még ugrattuk egymást, hogy »na, te már összepakoltad a menekülőcsomagod?« Aztán a férjem édesapja, aki a vasútnál dolgozik, telefonált azon a februári reggelen, hogy elmondja, Oroszország megtámadott minket. Lefagytunk. Néztük a híreket, próbáltuk kitalálni, hogyan tovább. Előtte is sokat jártam Lvivbe tanítani, így jó megoldásnak tűnt, hogy Dnyipróból az akkor alig három hónapos Oliviával ide, a lengyel határ közelébe induljunk, a tűzvonaltól minél távolabb. Megjósolhatatlan volt, mi következhet ezután, így azt sem tudtam, mit kellene bepakolom és mennyi időre. Végül a férjemmel eldöntöttük, két hétre megyünk. Így már nekem is könnyebb volt a csomagolásra összpontosítani. A férjem innen visszament a dnyiprói otthonunkba, őt a munkája is odaköti, én pedig a lányommal Hollandiába mentem. Azóta csak akkor voltunk együtt családként, mikor néhány hetet Lvivben töltöttünk, aztán mi eljöttünk Budapestre”.
Mariia anyai oldalról negyedrészt szibériai orosz származású. Apai oldalról élnek rokonai a poltavai vidéken, Kijev és Dnyipro között. Mikor a gyökereiről kérdezem, nevetve meséli, hogy egy kis ukrán faluban vannak, ahol gyerekként mezítláb táncolt a sárban. Anyai nagymamája büszke, dolgos „kulák" asszony (ezt a jelzőt is a szovjetek ragasztották rájuk), családjuk vagyonát államosították, majd átköltöztették őket az Urál-vidékre, innen tértek vissza később Nikopolba. Mindezek miatt is megrendíthetetlen az ukrán identitása, noha második anyanyelve az orosz, de kislányának is az ukránt tanítja.
Rágógumival huzalozva
Mariiával öt évvel ezelőtt találkoztunk először Budapesten, közös barátunk, egy fehérorosz táncos-koreográfus kötött össze minket, akit én a lengyel táncplatformon ismertem meg. Az európai, és különösen az egykori keleti blokk táncszerető közege ilyen, a kapcsolati hálónkat is megosztjuk, „az én barátom a te barátod is” alapon, így növekszik organikusan ez a bensőséges kis közösség. A volt szovjet tagköztársaságokban még a miénkénél is szűkebb a független táncművészek köre, egyrészt mert nagyon erős az orosz iskola – a világhírű Vaganova balettmódszer máig a táncképzésünk meghatározó alapja –, és a modern amerikai irányzatokban, mint a Horton, vagy a Limón-technika is kevesen „mozognak”, nemhogy az individuálisabb kortárs szcénában. Mariia egy helyi tánciskolában kislányként szeretett bele a táncba, itt bízták rá az első csoportját is, amit már ő tanított. Aztán a főiskolai képzés (ekkor még matematika és mechanika szakos hallgató volt a Dnyeperi Egyetemen) mellett hazai és külföldi workshopokon, fesztiválokon fejlesztette mozgásművészetét. Ösztönös, bámulatosan fluid mozgású táncos, a testében lévő és az azon kívül megtalált pontokat és érzéseket úgy köti össze, mintha rágógumival lenne huzalozva – mondja magáról nevetve. Most épp egy szólón dolgozik a Jurányi Inkubátorház próbatermében, átszűrve a testén az utóbbi hónapok fájdalmas élményeit.
Élet a folyosón
Úgy öleljük meg egymást újra, mintha az első találkozásunk óta egy nap se telt volna el, pedig a világ is kifordult a tengelyéből. Mariia azt meséli, a háború kitörése után rengeteg külföldi barátja írt neki, aggódva kérdezték, biztonságban van-e, de az orosz táncos ismerősei mind elhallgattak. Nehéz ez, egyik oldalról lehet a bűntudat is a némaság oka, a másik oldalon pedig ott a kétely, hogy talán az agresszió mellé álltak.
Noha látták a hírekben, hogy sok orosz is tüntetett a háború ellen, ők az ellenállással a személyi szabadságukat kockáztatják, az ukránok az életüket. Rengeteg művészember is önként bevonult. A színészek, zenészek, írók s más művészek náluk a legmegbecsültebb értelmiségi elit részei, nem véletlenül álltak ők az ellenállás élére, beleértve Zelenszkij elnököt. Azt mesélik, Ukrajnában most minden és mindenki együttműködik, a külső fenyegetés összekovácsolta a nemzetet. Aki nem állt be a honvédelmi szolgálatba, az is kiveszi a részét, például abban, hogy a gazdaság működőképes maradjon, vagy önkéntes munkával, pénzadománnyal segít. Kicsit már immunizálódtak a folytonos veszéllyel szemben, bár Mariia szemébe könnyek szöknek, ha csak eszébe jut, mik történtek a lányához hasonlóan pici korú babákkal a háborúban. Mára az ukránok életének részévé váltak a naponta akár többször is megszólaló légvédelmi szirénák. Rengeteg ironikus, felszültségoldó mém is született a „folyosói életükről”, ahol nincsenek ablaküvegek, csak a viszonylagos biztonságot adó falak. Például olyan, új építésű ukrán házakról, melyek már csak folyosókból állnak.
A könyvek szerelmesei
Katerynával – aki nemzetközi kapcsolatokat tanult, majd a művészeti menedzser képzést is elvégezte Dnyipróban – egy színházi projektben találkoztak, melyben a XIX. századi nagy romantikus ukrán költő és prózaíró, Tarasz Sevcsenko műveit dramatizálták, új nézőpontból: az általa írt rémtörténetekből készítettek klasszikus kőszínházi darabot. Különös módon még a rendezőt is Tarasz Sevcsenkónak hívták. Kateryna színésznőként, Mariia pedig koreográfusként vett részt a darabban, ami aztán csak részben valósult meg, de a barátságuk megmaradt. Ezután Mariia kereste meg Katerynát azzal, hogy szeretne egy könyvtárat létrehozni kortárs táncról írt művekből, mivel Ukrajnában nem elérhető ennek a szakirodalma, még angol nyelven sem. Miután mindketten szeretik a kézbe fogható könyveket, nem csak elektronikus könyvtárban gondolkodnak. Emellett ez olyan projekt, amelynek nincs végső határideje, hiszen több évbe telik a műveket felkutatni és lefordítani is.
Katerynának nem ez az egyedüli könyves megbízatása, egy független kijevi könyvesboltnak is dolgozik, mely könyvcsomagokat küld a háború miatt hazájuktól távolba szakadt ukránoknak, ami egy kormányfüggetlen, civil kezdeményezés. „Az én feladatom, hogy felkutassam azokat a kis ukrán közösségeket, akik örülnének ennek a könyvadománynak. Mert lehet, hogy a gyerekek kedvenc könyvét még betették a menekülőcsomagba, de több ukrán nyelvű könyvhöz külföldön már nem jutnak hozzá. Ez a projekt egészen varázslatos módon működik, ismerősök ismerősöknek adják át az információt, a kapcsolati hálójukon keresztül. Már nem csak én találok rá ilyen kis csoportokra, engem is megtaláltak már több európai országból” – meséli.
Generációváltásra várva
Miközben átsétálunk a próbateremből a Jégbüfébe, hogy megkóstolják a Rákóczi túróst, amihez hasonlóan finomat itt még nem ettek, arról beszélgetünk, hogy míg a háború kitörésekor még a magyarok többsége egyértelműen látta, ki az agresszor (noha a kormány tagjainak ezt is hetekbe telt kimondani), fél évvel későbbre már sokan elbizonytalanodtak ebben, a hazai oroszbarát, és az ide is beszüremkedő orosz propaganda hatására. Kateryna és Mariia is úgy érzi, igaztalan vád, hogy lenne akárcsak ehhez hasonló „ukrán propaganda”. Ők is rengeteg forrásból tájékozódnak, és sokan dolgoznak náluk azon, hogy a szándékos dezinformációkat megcáfolják, és leleplezzenek olyan támadásokat, mint mikor egy ukrán háborús fotóriporter képeit egyszerűen ellopták, és úgy tették közzé, mintha azok Oroszországban készültek volna.
Mariia Moszkvában még a Krim-félsziget elfoglalása előtt járt utoljára, és ahogy már mesélte is, mostanra megszakadtak kapcsolatai az ottani művészbarátaival. Egyelőre nem is látja esélyét, hogy ezek helyreálljanak. Túl sok a fájdalom az ukránokban. De ebből is megerősödnek, és a következő generáció már másképp áll majd az ukrán-orosz viszonyhoz. Már én teszem hozzá, hogy Oroszországban is biztosan szükség lesz generációváltásra, mire többségbe kerülnek azok, akik egyszer s mindenkorra véget akarnak vetni ennek a háborúnak.
