Senkinek sem kellemes érzés, amikor a családtagok azon kapnak össze az asztalnál, hogy a Fidesznek vagy az ellenzéknek van-e igaza egy adott kérdésben. Egy ilyen szituáció könnyen egymás ellen fordíthat szülőt és gyereket, testvért és testvért, nagyszülőt és unokát, és a sor hosszan folytatható.
Erre a problémára reagált az a négynapos workshop, melyet az idei választások előtt rendezett Blaskó Ágnes és Galgóczi Krisztina szociodráma-vezetők. A résztvevők olyan helyzeteket játszottak el, melyek ellentétes politikai érzelmű rokonok között zajlanak – az eseményről Haragonics Sári rendező kisfilmet is készített Áthidalhatóak-e a politikai szakadékok? címmel (megnézhető a Vimeón).
Mindennapi előítéleteink
Régi tervem volt, hogy azt a kettészakítottságot, ami az országban minden szinten tapasztalható, valahogyan orvosoljuk. A szociodráma pedig remek módszer erre – mondja Galgóczi Krisztina. Az esztéta idén tavasszal találkozott Hegyi Dórával, a Lehetőségek Tere nevű, nyolcadik kerületi civil szervezet vezetőjével, aki szintén úgy látta, hogy a témával jó lenne nyilvános térben foglalkozni, elvégre az rengeteg családot érint, főleg a választások előtt. Galgóczi felkérte Blaskó Ágnes kollégáját szervezőnek, akivel a Budapesti Műszaki Egyetemen tanít szociodrámát.
15 százalék azok aránya, akik már megszakították a kapcsolatot egy családtagjukkal politikai nézeteltérés miatt, 16-16% családtagjával, munkatársával vagy barátjával akasztott tengelyt, 13% fizikai konfliktusba is került már.
19 százalék tiltott már le valakit a Facebookon vagy más platformon politikai vélemény miatt.
34 százalék a szélsőségesnek tekinthetők aránya: minden tizedik magyar a szélsőbaloldalhoz, majd minden negyedik a szélsőjobboldalhoz tartozik, ami az ideológiai polarizáció magas szintjét jelzi.
A filmben olyan szituációkat játszanak el a szereplők, melyek egy család életében feszültséget teremtenek, például az egyik lány olyan munkát vállal el, mely az anyja politikai nézeteivel ellentétes. – Két alkalommal a résztvevőket egy titokszobában is láthatjuk, ahol egyenként elmondják a kamerának a workshopok során és után átélt érzéseiket – mondja Haragonics Sári. A foglalkozásról közel harmincórányi nyersanyag született, amiből Perecz Sára filmrendező szakos hallgató vágott huszonkét perces filmet.
Az alkotók maguk is átéltek már a családjukban politikai konfliktusokat. Haragonics Sári e téren szerencsésnek vallja magát, mert a közeli rokonaival soha nem volt politikai vitája, ám a nagyobb családi összejöveteleken előfordult, hogy egy közéleti esemény felforgatta a találkozót. Így általában kerülik az ilyen témákat. – Pár éve, a menekültválság idején egy családi ebédnél kisebb vita alakult ki, hogy befogadjuk-e a menekülteket, és ha igen, akkor hányat, továbbá kimenjünk-e a Keleti pályaudvarra segíteni nekik. Egy rokonom erre azt mondta, a menekültek beköltöznek, ahová csak tudnak, fűtenek bármivel, és mindent tönkretesznek, majd nemsokára szóba került, hogy a családból ki melyik pártra szavazott. Az egyik rokonom ekkor mondta azt, ő nem a Fideszre, hanem a kormánypártra voksolt – mondja Sári. Persze van pozitív példája is: amikor 2020-ban megjelent az Anyáim története című dokumentumfilmje (társrendezésben Dér Asiaval), melyben egy leszbikus pár fogadott örökbe egy kislányt, a rendező egy fideszes rokona is elment megnézni az alkotást, és egyetértett vele abban, hogy a két szülőnél jó neveltetést kapott a gyerek. – Én már annak örültem, hogy tudtunk a témáról beszélgetni a nagybátyámmal. Sokan még idáig sem jutnak el – mondja Sári.
Konzervválaszokon túl
Ez a kettészakítottság, ami egy ideje Magyarországon felerősödött, nem magától értetődő” – mondja Galgóczi Krisztina, aki szerint egy demokratikus szemléletű társadalomban el tudják viselni az emberek a másik eltérő véleményét. De itthon azt tapasztaljuk, hogy ez nehezen megy, és a közbeszédben sem látunk olyan mintát, ami ezt feloldaná. Az esztéta szerint a probléma nemcsak a politikai ellentétre vonatkozik, hanem mindenféle másságra: a különböző viselkedésre, bőrszínre és társadalmi hovatartozásra is. „A magyar történelemben mély hagyománya van az olyan kettészakítottságnak és a vagy-vagy gondolkodásnak, mint a kuruc-labanc, a reformpárti-konzervatív vagy a népi-urbánus ellentét, de nyilván nem ez az egyetlen lehetőség az együttélésre” – mondja Galgóczi. Szerinte a különbségek felülírhatók, hisz a változást el lehet kezdeni kicsiben is, a családokban és az iskolákban. – Attól, hogy valakinek más az ízlése, mint nekem, mondjuk mást szeret enni, máshogy öltözik vagy más iskolába jár, még nem az ellenségem.
Mivel a workshopok a valós életet modellezik, a résztvevők kipróbálhatják, mi történik akkor, ha más hangnemben, más érvekkel szólnak a vitapartnerhez, miközben megfigyelhetik, hogy a másik mire és hogyan reagál. A szociodrámában szerepet is lehet cserélni, így szembesülhetünk a saját kérdéseinkkel és a reakcióinkkal. – Mindez könnyed és élményszerű módszer arra, hogy megértsük egymást. Ha megfigyeljük, a gyerekek is ezt csinálják, amikor az óvodában eljátsszák a papás-mamást, a postást, a doktorost, és begyakorolják a kommunikációt. Egy szociodrámában is azon van a hangsúly, hogy miként tudom a csoporttagok kreatív energiáit felszabadítani. Fontos, hogy merjenek szabadon próbálkozni, hagyják, hogy hassanak rájuk a többiek érvei, és ne a szokványos konzervválaszaikat dobják be az érvelésbe – mondja Galgóczi Krisztina. A workshop azonban nem adta át teljesen, milyen egy bal- és jobboldali vita, a foglalkozásra ugyanis csak ellenzékiek jelentkeztek, és csak nők. – Lehet, hogy jobboldalról azért nem neveztek, mert nehezen tudtuk őket elérni a Facebookon meghirdetett felhívással. És talán csak azért nők jöttek a kurzusra, mert ők nyitottabbak a párbeszédre, bár nem szeretnék sztereotip lenni – mondja Haragonics Sári.
Szorongató skatulyák
Egy toposz az ellenzékieket is megosztotta, éspedig az oltáskérdés. – Mintha egy varázsütésre történt volna az egész, hirtelen kettészakadt a csoport – idézi fel Galgóczi. A vita rengeteg érzelmet, indulatot és félelmet hozott felszínre, a résztvevők laboratóriumi körülmények közt tapasztalták meg, mi történik egy éles vitahelyzetben. Kiderült, rengeteg szorongás alakul ki egy csoport kettészakadásával. Mindkét oldalon kellemetlenül érezték magukat a résztvevők, tartottak attól, hogy mit gondol róluk a másik, és hova fogják őket beskatulyázni, ha őszintén beszélnek. Már nem az érvek számítottak, hanem hogy ki melyik oldalon áll. – Sokan jelezték, hogy rossz érzés, ha besorolják őket valahová – mondja Galgóczi, hozzátéve, abban a pillanatban, ahogy valaki tagja lesz egy tábornak, a másik csoport tagjai már nem hallják az érveit, és idővel a véleményére se kíváncsiak. – Ha ezt az előítéletet sikerül lehántani, hamar kiderül, hogy mindegyik érvben találni valami igazságot. Semmi sem fekete-fehér – mondja Galgóczi.
– A családi vitákban is sokszor az a gond, hogy egyáltalán nem hallgatjuk meg a másikat, hanem azonnal indulattal reagálunk, és le akarjuk győzni őt – mondja Galgóczi, hozzátéve, szépen mutatta ezt a dinamikát a film azon jelenete, amelyben a résztvevők csak számok segítségével kommunikálhattak egymással. A négy csoportból csupán az egyik vitázó partnerei közt jött létre valamiféle együttműködés azáltal, hogy elkezdtek egymásra figyelni. A többi csapatban viszont a verseny dominált, vagy épp az ellenkezője, egyfajta fásultság. – A jó hír az, hogyha ezt a vitatkozási gyakorlatot felismerjük, akkor változtatni is tudunk rajta, amiben a szociodráma sokat segíthet. Remélem, lesz folytatás, és akkor ezt is kipróbáljuk…
A vitakultúrát tehát lehet fejleszteni, azonban nem elég jól vitatkozni, a másik véleményét is tiszteletben kell tartani. – E tekintetben valóban nem járunk az élen. Ötven év szocializmus sem segített egy árnyalt vitakultúra kialakulásában – mondja Galgóczi, aki szerint ezért is fontosak az iskolák, ahol a gyerekek megtanulhatják magukat kifejezni, és reagálhatnak a másikra. A szociodráma pedig arra alkalmas, hogy belehelyezkedjünk a másik helyzetébe, és átéljük, milyen az, amikor nem hallgatnak meg minket, esetleg sarokba szorítanak. A való életben így már talán nem fogunk belevágni a másik ember szavába, hanem végighallgatjuk, és közben arra is figyelünk, amit mond, netán kíváncsiak is leszünk rá. Ebben a pillanatban ugyanis megváltozik a beszélgetés dinamikája, és elindul az igazi disputa.
Csúcsra hágnak a szélsőségek
A Policy Solutions június végén közölt elemzése megjegyzi: a Mi Hazánk szavazói tekinthetők a leginkább összetett csoportnak: többségük jobboldali (42 százalék) vagy centrista (28 százalék), de jelentős azok aránya is, akik baloldaliként hivatkoznak önmagukra (25 százalék). Elgondolkodtató az elemzők szerint, hogy arányaiban nem a szélsőséges Mi Hazánk (19 százalék), hanem a Fidesz támogatói között van a legtöbb szélsőjobboldali választó (43 százalék). Az ellenzéki összefogás köreiben 31 százalék volt a szélsőbaloldali.
