Hisz az eleve elrendelésben?
Sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést. Hiszem, hogy létezik egy titokzatos szövetség a vágy és a végzet között. De ennél többet nem tudok. Azt is hiszem, hogy a vágyaink által alakítjuk a sorsunkat. És hogy a vágyainkat is alakítjuk a számunkra adottnak tűnő sorsunkon keresztül. Az egész nagyon titokzatos.
Akkor tehát az volt a sorsa, hogy az avignoni fesztivál igazgatója legyen?
Amikor 1985-ben először jöttem Avignonba, ahol a 20. születésnapomat is ünnepeltem, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok ülni, ebben az irodában. Mindenesetre így történt.
Először 20 évesen járt Avignonban. Játszani jött?
Igen, egy kis előadással az ’Off’-ban. Bizonyos értelemben mindent itt fedeztem fel: a kulturális életet, a politikát. Nagyon fontos hangsúlyoznom, hogy innen kaptam a politikai neveltetésemet is azzal, hogy itt lehettem 1985-ben, majd 1995-ben is. Ami a boszniai háború alatt történt, az számomra meghatározó volt. Akkoriban nem létezett még konszenzus, mint most az ukrajnai háború esetében sem a francia lakosság körében, sem Európában. Viszont volt egy nagyon kis csoport, amelyik megpróbálta minden módon figyelmeztetni a közvéleményt és meghiúsítani a nacionalista szerbek propagandáját. Avignon ebben a hídfőállás szerepét töltötte be. Rendezőként mindig is ezt próbáltam aztán megtalálni.
Mi volt az első pillanat, amikor igazán elhitte, hogy igazgató?
Nem vagyok benne biztos, hogy ez valaha is megtörtént velem. Soha nem vettem magamat komolyan ebben a szerepben, azt hiszem. A fesztivált vettem komolyan... Persze amikor aztán az ember halálos fenyegetéseket kap, abból azért már gondolhatja, hogy ő a fesztivál igazgatója. És hogy a fesztivál fontos.
Kapott halálos fenyegetéseket?
Igen, igen. De ezt nevetve mondom, mert azokhoz képest, amin egyes országok művészei keresztül mennek, ez az egész csak egy vicc. A kaland képregényes változata. De néha azért tudatosult bennem, hogy igen, ami történik, az nem semmi. Rendkívül agresszív reakciók is felléphetnek.
Ön az első rendező Jean Vilar óta az igazgatói székben. Visszatekintve mit gondol, fontos ez?
Nem, egyáltalán nem az. Soha nem gondoltam, hogy egy művész-igazgatóra lenne itt szükség. Sokkal inkább egy olyan emberre, akinek a fesztivál nem csupán egy lépcsőfok a karrierjében, hanem élethivatás. De nem akarok kategorikus lenni. Az utódom, Tiago Rodrigues, történetesen szerző és rendező is, de ez szinte véletlen, mert szerintem a legfontosabb tulajdonsága az a fesztivál abszolút szeretete.
Azt mondta, hogy egy színház vezetésének semmi köze egy fesztiváléhoz.
Igen, és nagyon hiányzik is a színházvezetés. Itt nálunk egész évben nincs színház, amit vezethetnék, majd júliusban egyszerre húszat kell. Ez nem ugyanaz.
Ha jól látom, többségében koprodukciók szerepelnek az ’In program’-ban. Ami tehát azt jelenti, hogy rendezőt és társulatot választ, majd magát a produkciót először a fesztiválon látja, igaz?
Több változata is van ennek. A fesztivál bizonyos esetekben maga állítja ki az adott előadást, tehát kizárólagos producer, de sok előadás esetében társproducer is lehet. Aztán vannak olyan külföldi előadások, amiket látunk, majd elsőként mi hívunk meg Franciaországba és vannak olyan előadások is, amelyeket először a fesztiválon hoznak létre. Egy biztos, a fesztiválon minden előadás franciaországi premier is egyben, még akkor is, ha már néhány korábban elkészült.
Mire a legbüszkébb?
Nehéz kérdés... Mire vagyok a legbüszkébb? Először is a művészekre, akiket szeretek, mint például Thomas Jolly, Anne-Cécile Vandalem, Satoshi Miyagi, és még sokan mások. Közel 500-an vannak, nem tudom mindet megemlíteni. Boldog vagyok, és nagyon büszke, hogy részünk volt abban, hogy elismerjék őket Európa szerte. Ilyen például Meng Jinghui esete, akit egyáltalán kijuttatni Kínából már rendkívüli dolog volt. És aztán a közönségre. A mindig hűséges, mindig jelen lévő, sokszínű, hihetetlen, mindig kalandra kész, értő és gondolkodó közönségünkre – ami rendkívüli. De ezt nem én csináltam, csak örököltem, és igyekeztem nem lerombolni, hanem vigyázni erre az örökségre.
A fesztivál ezekkel a szavakkal nyitott: „Egyszer volt, hol nem volt...” Miért most?
Mert elmegyek. Jó, ha azzal fejezünk be valamit, hogy: Egyszer volt, hol nem volt... Persze ez azzal is összefügg, hogy idén az előadások nagyon is a történetmesélésre, azaz a történetmesélés létjogosultságának megkérdőjelezésére épültek. Mit jelent egy történet elmesélése a nagy egészhez képest? Mondhatjuk-e még ma is, hogy „Egyszer volt, hol nem volt”, amikor annyi az apokalipszis körülöttünk? Ünnepeltük már a posztdramatikust, az interdiszciplinárist, a happeninget és a performanszot. De végül is maradok, aki voltam. Egy mesélő. Egy elbeszélő költő, aki elkötelezett a történetmesélés iránt, és akinek a mesemondási formája az eposz.
Hogyan épült fel ez a 76. kiadás?
Azt tudom, hogy hogyan nem építettem. Megegyeztünk ugyanis abban, hogy nem egy nosztalgikus, múltba révedő, összefoglaló kiadást készítünk. Úgy tettünk tehát, mintha nem ez lenne az utolsó fesztiválunk. És így minden ment a maga útján, mint eddig is. A nemzetközi fókusz idén a közel-keletre helyeződött (Afganisztánra, Iránra, Libanonra, Palesztinára). Aztán ott volt a paritásra való törekvésünk, és a nők helyzetének témája is, talán egy kicsit kevésbé harcias kontextusban, nem közvetlenül feminista felhangokkal, hanem inkább a női identitásról akartunk beszélni az erőszak, a háború kontextusában...
Láttam, hogy nagyon meghatódott az utolsó előadás tapsrendjében. Hogyan birkózik meg az átélt történetek végével?
Csak úgy, mint mindenki más: rosszul. Azt hiszem, egy kicsit tagadtam az egészet, úgy képzeltem, hogy soha nem fog ez eljönni, miközben persze tudtam, hogy igen. Számomra Avignon, a város elhagyása, a fesztivál elhagyása valóban egy élet végét jelenti. Egyébként is, nem tudom, mit fogok csinálni utána, mert nincs semmi. Ami nehéz. Persze ez nem túl érdekes téma, csak engem és a férjemet érdekli, akinek minden nap el kell majd viselnie engem. (nevet) Ugyanakkor csepűrágóként hozzá vagyunk szokva ehhez a szenvedéshez. Hat hónap, általában ennyit töltünk együtt egy csapattal, mintha egy család lennénk, majd, puff, jön az elválás. Ugyanez a helyzet az operában is.
De ezek azok a hamvak, amelyekből aztán a művész-ember utána újjászületik.
Igen, kétségtelenül, kétségtelenül.
Most bemutatott darabja, a Ma jeunesse exaltée (Szenvedélyes ifjúságom) kapcsán mondta, hogy harlekin volt és öreg költő lett...
Igen, harlekin voltam. Harlekin, aki képtelen bármi más lenni, mint az igazság. Harlekin voltam és öreg harlekin lettem.
Aki ilyen módon a darab központi figurájává lett...
Amikor elkezdtem írni még hiányzott. Aztán apránként ráerőltette magát a darabra, mert Harlekin a fiatalságot képviseli. Arról akartam írni, hogy hogyan látják magukat a fiatalok ma? Hogyan sajátíthatják el újra azokat a modelleket és szimbólumokat, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy irányítsák a sorsukat, és ne hagyják, hogy az előző generációk diktáljanak nekik... Bár biológiai értelemben már nem vagyok fiatal, mégis a fiatalságról írok. Az előadásomban Harlekin a színházat szimbolizálja, ám nincs még meg benne minden erő: szüksége van egy öreg költőre, aki meghatározza őt. Mert a fiatalok soha nem nevezhetik magukat fiatalnak az öregek engedélye nélkül, hiszen egy generáció méltóságát az idősek jóindulatának kell megerősítenie. Ahogyan Alcandre, az öreg költő mondja a darabban: a fiatalság nem jog, hanem kötelesség
Ez a darab bizonyos értelemben a búcsúja, amivel átadja a stafétát.
Vissza akartam menni oda, ahonnan indultam. 1995-ben ugyanis a La Servante (A Szolgálólány) 24 órás előadása volt az, amelyik ugyanitt, az Aubanel Gimnázium tornatermében megpecsételte a kalandomat Avignonnal. Egy nagy történetet, egy eposzt akartam írni, amelyik a Szolgálólány emlékét idézi, anélkül, hogy folytatás, ismétlés vagy adaptáció lenne. Egy olyat, ahol van idő mindenről beszélni. Mindent bele akartam tenni egy műbe, a gondolataimat, az életem aktuális állapotát. Ebben a tekintetben a Ma Jeunesse exaltée egy rendszerszintű darab, amely magában foglalja az avignoni kalandomat és azt az egyértelmű helyzetet, hogy egy nap el kell mennem. És igen, a szereplőgárda elég fiatal, úgy értem, a főszerepek jelentős részét a fiatal színészek kapták. Mindannyian csodálatosak. Ha művészként és emberként lehetne egy kívánságom, akkor az az lenne, hogy továbbra is ezzel a csapattal maradhassak. Remélem, hogy megkaphatom majd az eszközöket arra, hogy ezt a munkát folytathassam.
A színészek tényleg fantasztikusak voltak. Hogyan oszt szerepet?
Igen, ritka, hogy egy csapatról így és ennyit beszéljenek. Egyébként is úgy érzem, hogy nem volt eleget szó a fesztiválon a színészekről. Nem is tudom... Először is voltak azok, akikkel már ismertük egymást régről, majd találkoztam Betrand de Roffignac-al, akinek a darabot írtam. Aztán workshopokat tartottam, kerestem-kutattam... Sokáig tartott, időbe telt, míg rátaláltam azokra a fiatalokra, akikkel még soha előtte nem dolgoztam.
Hogyan készül egy ilyen hosszú, 10 órás előadás?
Nem volt sok időnk, csak három hónapunk. Így hát sokat, napi 12 órát próbáltunk. De a fiatalok annyira... annyi energiájuk van, annyira profik, amikor megérkeztek, szinte mindannyian kívülről tudták a szerepüket, mind a tíz órányi anyagot, így nagyon jól tudtunk haladni. Én egyébként is gyorsan dolgozom...
Névjegy
Olivier Py nemcsak színház- és operarendezőként, hanem színészként és költőként is elismert alkotó. 1995-ben az Avignoni Fesztiválon nagy feltűnést keltett La Servante (A szolgálólány) című, huszonnégy órás színdarab ciklusával. 1997-ben kinevezik az orleans-i Centre dramatique national igazgatójának, majd 2007-ben átveszi a párizsi Odéon-Théâtre de l'Europe vezetését. 2013-ban Olivier Py lett az első színházrendező Jean Vilar óta az Avignoni Fesztivál élén.
Tehát nem kérdőjelezi meg magát túlságosan...
Nem, és nem tartok asztali próbákat sem. Soha. A próbák első napján már felmegyünk a színpadra. Nagyon, nagyon gyorsan rakom fel a színpadra a darabot. Megtanultam gyorsan dolgozni.
Dominikánus atyák mellett ültem az előadása alatt, és sokat beszélgettünk. Nagy hatással volt rám, hogy ilyen lelkesnek láttam őket, és hogy mekkora csodálói a színházának, bár a darabban rendesen nekimegy az egyháznak...
Igen, bár egyáltalán nem az egyház ellen szól, amit írtam, hanem a francia püspöki kar ellen, amelyet a szélsőjobboldal teljesen megrontott. Ez az, amiről beszélni akartam. Örültem, hogy a közönség ennyire együtt tudott menni Victoire nővér figurájával annak ellenére, hogy igazi bravúrként értékelem, hogy 2022-ben a fiatalok képesek a darab végén egy apácához kötődni. A figurát egy nővér ihlette, akivel itt Avignonban találkoztam, és akinek problémái voltak a hierarchiával, különösen a püspökkel.
Nagyon fontos számomra Victoire nővér. Jelenleg senki sem rendez olyan apácát, aki ne lenne karikatúra. Victoire nővér paródiaként jelenik meg, de amikor felveszi a feminista diskurzust, tragikus személyiséggé válik, ami nem összetévesztendő a tragédiával. Az előadásnak mind a négy részében egy kezdeti átverésből születik meg a valódi, az igaz. Eszter például egy hamis szent, aki azt hiszi, hogy nem hisz, de szeretne hinni. Olyan teológiai diskurzust ad elő, ami hitelesebb, mint a vatikáni katekizmus.
Eszter monológja nagyon erős. És biztos vagyok benne, hogy a fiatal generáció együtt tud vele menni...
Igen, elképzelhető. Mindenesetre talán hozzájárultam ahhoz, hogy egy másik képet adjak a hitről.
Az, hogy teológiát tanult, segít abban, hogy szabadabban beszéljen a vallás kérdéséről?
Igen, mindenképpen. Nem turistaként közelítem meg ezt a témát.
Tehát teológiával és színházzal kezdte, majd a színház győzött?
Igen, a színház mindig győzött. Pedig érdekelt a teológia, a mai napig olvasok teológiát. Maga a gondolkodásom teológiai. Talán furcsa lehet, hogy egy vígjátékot teológiai elemekkel készítsenek, olyanokkal, amelyek nem a vígjáték alapelemei. Éppen ellenkezőleg, misztikusak és nem ironikusak.
„Valami közeleg” – ez a darab első mondata, ami aztán a darab során végig ki van írva a színpad felett. Tudja, vagy csak reméli?
Ez nem remény, hanem várakozás. Mert nem tudjuk, mi az, ami jön. De mindig jön valami.
Mit szeretne látni elérkezni?
Ó, mint mondtam, szeretném, ha továbbra is színházzal foglalkozhatnék. Ez minden. Ez az, amit a legjobban szeretnék. Nincs más vágyam a jövőre nézve, mint hogy színházzal foglalkozhassak.
„Valami jön! Valami mindig jön. És ha nem jönne semmi?”
A Szenvedélyes ifjúságom (Ma jeunesse exaltée) egy tetralógia, melyeknek Harlekin a központi figurája. A Harlekin bemutatkozása, a Harlekin árulása, a Harlekin halála és a Harlekin győzelme valójában sorra veszik a jelenünkben munkálkodó erőket és a felforgatás eszközeit. Összefoglalhatnánk röviden úgy is, hogy Harlekin a kapitalizmus ellen harcol. Ám a különböző témák keresztezik egymást és összefonódnak, miközben minden történet közös szála a meta-színházi voltuk marad.
Mindegy darab egy-egy Harlekin által kieszelt átverés körül forog.
Az elsőben kitalál egy hamis Rimbaud-t és kompromittálja a kulturális világot, a másodikban egy hamis csodát és egy hamis szentet és beugratja a vallási világot, a harmadikban egy kannibál éttermet működtet, ahol a gazdagok és a hatalmasok bármit felfalhatnak, és az utolsóban... félrevezeti saját halálát. Ám mindegyik átverésben a hamisból igaz lesz, és a színház kimenekül a felbujtó kezek szorítása alól. A darabok tehát nem másról szólnak, mint a költészetről, a vallásról, a politikáról és a halálról.
