Azon vettem észre magam már egy jó ideje, hogy ha nevettetni akarnak, nem tudok nevetni. Ülök a társaságban, valaki előáll, hogy hallott egy remek viccet, és ezt most elmondja, mert nagyon jó, el is mondja, és semmi. Csak nézek magam elé, sokszor nem is értem a poént. Nyomják magukat a stand-uposok, biztos pompás, illő, hogy legyen kedvencem, elfogadom a többiekét, mert egyformán nem mozdítanak meg. Belefutok egy kabaréjelenetbe: jó hatásszünetekkel, szépen csavargatják ki belőle a humort nagy komikusaink, de számomra követhetetlen, mintha egy banki tisztviselő magyarázná, mit csináljak a pénzemmel. A kapcsolgatásban elém kerül Bochkor Gábor műsora az ATV-n, szünet nélkül, vidáman nevetgélnek benne, teszek egy próbát. És elalszom. A legrosszabb pedig, mikor családtagjaim, mindenféléim az orrom alá dugdosnak vagy posztolnak kihagyhatatlanul viccesnek tartott kis videócskákat, hogy na, mit szólok, milyen zseniális, hahaha. De az istennek nem jön a hahaha.
Annyira megijedtem, hogy jobbnak láttam felsőbbrendű morális, humán érzékenységgel magyarázni a dolgot. A világ már annyira ocsmány, hogy nem szabad megtisztelni azzal sem, hogy röhögünk rajta. Járvány pusztít, háború dúl, a tőke egyre farkasabb, százmilliók zsákmányolva ki nyomorba, katlanná melegíti a Földet a fosszilis izé, a nemzet NER-be őrül. Nagyon nem vicces.
De most váratlanul borult minden. Megint tolták elém a telót, hogy ezt meg kell néznem. Jó, rendben van, ha majd szólnak, hogy vége, próbálom úgy húzni a szájizmom, hogy félmosolyt lássanak. Majd csak eltelik az a pár perc. Aztán egyszer csak felröhögtem. Jött, kitört, feltartóztathatatlanul. Majd újra. És még jó párszor. Mint ahogy Covid után visszatér a szag- és ízérzékelés. De hogyan? Mitől? Érthetetlen. Egy féldebillé párolódott, bumfordi lányka illegeti magát előttem a képen, influenszernek képzeli magát, aki rendet tesz a dolgokban, meg tanácsokat ad: mit hogyan. Mintha Rita Pavone kizökkent volna az időből, mert vége a twistnek, és most ilyesmivel próbálkozik. Szóval, áll a lányka a konyhájában, és a sorssal megbékülten közli, elromlott a mosogatógépe, de majd hív egy férfi attribútumot, aki megjavítja. De nem javítja meg, merthogy stand-upos, viszont hívja a barátját, na, az meg épp stand-upol. Az ő ismerőse aztán jön segíteni, szedi ki a gép egységeit, nem talál hibát, mindent visszahány, a lányka valami finomsággal kedveskedik neki, a fickó meglép, mondván alkatrészekért megy. A cucc még kiveri a biztosítékot, amit kicsi, édi vloggerünk életjelnek vél. Ennyi. Ezen voltam képes többször röhögni. Sőt, azonnal megkérdeztem: ki ez? A válasz: hát Anzselika Habpatron! Megint röhögtem egyet.
Aztán természetesen csekkoltam a dolgot. Magamba szórtam jó pár Habpatron-videót: milyenek lennének a jó sorozatok, hogyan kell okosan veszekedni, jósolni, verset elemezni, gyorsan finom sütit csinálni, tesztelni, mit kell kezdeni a gumikkal. És csak nem szűnt a spontán kacarászás. Úgyhogy most itt az analízis kemény feladata. Mitől vicces ez annyira, hogy még nevetni is lehet rajta? Akkor is, ha nem akarunk.
Zamatosan életszerű, elbűvölően életszerű a kis nő lököttsége. Arcán, beszédében folyamatosan áramlik egymásba egy kislány okossága és egy felnőtt butasága. A finoman gyerekes dikció egyáltalán nem monoton, kiszámíthatatlan ritmusban pördül fel, gabalyodik, akad el. Mint ahogy az is mindig váratlan, ahogy a tudálékos mondatokba becsúszik egy-egy rossz kiejtés, nem helyénvaló szóhasználat, logikai bicsaklás. A lényeg persze ezúttal sem a technikai komponáltságban, hanem az előadói őstehetségben, a mindig talányban rejlik. Akárhogy is, káprázatos görbe tükör ez a figura. Olyan találóan forgatja ki fogyasztói naivitásunk, gyermeki mindentudásunk mesevilágát, hogy a legerősebb apátiát is nevetéssé oldja. Mert hát csodálatos ez a mi életünk! Van benne milliónyi tarka-barka kütyü, kulturális mindenféle, kacifántos szolgáltatás, fincsi étel, jó zene. Csak persze meg kell érteni, mit hogyan, mi mire való. És aztán irány a közösségi háló, magunkat megmutatni, mindent megosztani. Figyeljetek, én már tudom, itt vagyok, mutatom, ezt ide, azt oda, így és nem úgy, és máris minden klappol, szép, jó. Csak hát a segítő mindentudásba mindig becsúszik egy kis félretudás, és máris hömpölyög a totális zűrzavar. De nyugi, kimagyarázzuk, zűrzavarosítjuk tovább, az információs és fogyasztói paradicsom totális abszurdjáig. A hamis hírekig, észszerűség és ostobaság teljes összemosásáig. De ez így van jól. Higgyék csak a kiszolgáltatottak, hogy a kezükben tartják az életüket.
Egyszóval, még mindig saját hülyeségünkön a legédesebb nevetni. Ha van valaki, aki megnyugtat, hogy nem kell szégyenkeznünk miatta. Érdemes hát társaságunkba fogadni Anzselika Habpatront. Aki, ha valaki nem tudná, vagy nem jött volna még rá, kitűnő színésznőnkből, Stefanovics Angélából pattant ki egy YouTube-csatornára. Talán az egykori legendás Emese-reklámok ihlették. De kit érdekel? Nevetünk. És amíg képesek vagyunk rá, él a remény? Nevetséges.
