A ma 90 éves Kalmár Tibor a szórakoztatás atyamestere, aki száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, és a legnagyobbakkal dolgozott a Vidám Színpadon is. Szerencsére nem tud leállni. Változatlanul tele van vitalitással. Könyveket ír, nyüzsög ahogy megszokta. Itt van, ott van, amott van. Megszervezi a Vidám jubileum „összeröffenését”, telefonál, színházba jár, lelkesedik, vagy éppen a szünetben felháborodottan távozik, és másnap reggel még mielőtt felébrednék, izgatottan telefonál, hogy ugye a második rész is olyan borzasztó volt, mint az első?!
Nem mindig egyezik a véleményünk. Akkor sem mindig egyezett, amikor ő rendezett. Tán nem volt véletlen, hogy más színházakban, ha valaki elvetette a sulykot, gyakran azt mondták neki, hogy „Nem a Vidám Színpadon vagy!” Aminek pénztára előtt a fénykorban az Operaházig állt a sor. Ede bácsi, a portás előre felvásárolta a jegyek tekintélyes részét, felárral értékesítette a zsákmányát, így busás haszonra tett szert. A színházon belül bankárnak hívták, mert ő kölcsönzött a színészeknek. Ügyes volt, talpraesett, leleményes, ahogy Kalmár is az. Már gyerekként kapcsolatba került a színházzal. Lakner Bácsi Gyermekszínházában színészkedett. Ott volt Ruttkai Éva, Galambos Erzsi, Pápai Erzsi, Harkányi Endre, Lakatos Gabriella, a későbbi nagyok. A Pál utcai fiúkban például Geréb szerepét játszotta. Vasárnap délelőttönként felléptek a Vígszínházban, az Operettszínházban is. Delegálták őket a Valahol Európában című film forgatására. Epizódszereplő volt. Azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy „Még mindig verik őket?” Erre ő drámaian, Gábor Miklóst akarta utánozni, azt válaszolta, hogy „tudja a rosseb”. Amikor a premiert tartották a Royal Apolló Moziban, amit sokan Vörös Csillagként ismertek, a szövege után a közönség hangosan felröhögött. Totálisan meg volt sértődve, hogy ő ebbe a mondatba annyi drámai erőt adott bele, és a közönség röhögni merészel. Akkor még nem tudatosult benne, de később igen, hogy viccelni is csak komolyan lehet, és vannak olyan tragikomikus szituációk, amelyek drámai feszültséget meg komikumot egyaránt magukban hordoznak.
Felmenői között akadtak színészek. Pintér Imre, a Népszínház bonvivánja a nagybátyja volt. A felesége, Parlagi Kornélia pedig primadonna. Már nyolcéves korában nézte A piros bugyellárist. A gimnázium mellett a bőrös szakszervezet rangos színjátszó csoportjába járt. Például Garas Dezső ott kezdte a pályát, akkor még Grósz Dezsőként. Kalmár rengeteget szavalt, ő volt a nagy pohárköszöntő. Az is közel vitte a színházhoz, hogy a jeles színikritikus, Kárpáti Aurél a család barátja volt. Ő ajánlotta be annak idején Major Tamásnak, gyerekszínésznek. A főiskola elvégzése után Major, Marton Endre, Gellért Endre mellett asszisztensként tevékenykedett. Invitálták a Nemzetibe rendezőnek, de a minisztérium, Téri Árpád igazgató kérésére, Debrecenbe akarta helyezni, ő viszont újdonsült vőlegényként nem szeretett volna vidékre szerződni. Végül a Déryné Színház lett a kompromisszum, ami ugyan rendszeresen járt vidékre, de a rendezőknek ezt csak alkalmanként kellett megtenniük. Ma már nehéz róla elképzelnünk, hogy sok tragédiát rendezett ott az Ármány és szerelemtől kezdve Dosztojevszkij A nagybácsi álma című művéig. De színre vitt könnyebb darabokat is, például Heltai Jenőtől A tündérlaki lányokat. Mariánské Lázněben jártak egy fesztiválon, és ott volt Fehér István is, a Vidám Színpad igazgatója. Látta, hogy van a humorhoz affinitása. Marton Frigyes rendező épp akkor ment át a Magyar Rádióba, az ő státuszába került, mint Pilátus a krédóba, a Vidámhoz. Amúgy eszében sem volt odamenni, de aztán fölöttébb megszerette. Megtanult bánni az ottani színészekkel, akiknek egy része nem feltétlenül volt a szó hagyományos értelmében színész. Inkább jó karakter, érdekes fazon, sajátos egyéniség, aki leginkább mindig magát adta. Salamon Béla például a jelenetekben is mindig kifordult a nézők felé, és nekik beszélt, kevéssé a partnerének. Sőt, neki is azt mondta, ha vele beszél, a közönség irányába nézzen. Ez persze ellene megy minden színházi szabálynak, tulajdonképpen képtelenség. Naná, hogy Kalmár, fiatal rendezőként először berzenkedett ez ellen. De aztán rá kellett jönnie, hogy nem érdemes Salamont, de a többieket sem nagyon, a megszokottól különösebben más irányba terelgetni, mert igen jelentős, erős egyéniségek, és így szerette meg őket a publikum. Az is valószínűtlen lenne, hogy lényegesen tudnának, akarnának változni. Kalmár megtanulta a kabaré törvényeit. A poentírozást, azt, hogy egy-egy jelenet után nem gördülhet le úgy a függöny, hogy ne legyen jókora nevetés és taps, ennek érdekében akár bele is írt a szövegbe. Azzal ugyancsak tisztában volt, hogy ez a műfaj szelep is, tudni kell, meddig lehet elmenni, mi az, ami még politikai szempontból megengedhető, és jó érzékkel kell váltakoztatni a könnyedebb, a tartalmasabb, az erotikus töltetű, pikáns számokat. Kazal László, Kabos László, Kibédi Ervin ugyanúgy a Vidámban játszottak, mint például Benedek Tibor, vagy ott konferált az áthallásos körmondatokkal, finom humorral operáló Kellér Dezső. Gyakran akár ugratták, megtréfálták egymást. Előfordult, hogy valamelyikük túlságosan is felöntött a garatra, ezt is tudni kellett kezelni. Például Kibédit kihúzni a színpadról, amikor már összeakadt a nyelve. Még az is előfordult, hogy Kabos elaludt otthon, nem érkezett meg az előadásra, mert előtte alaposan a pohár fenekére nézett. A rendezőasszisztens ment taxival érte, bedörömbölve felkeltette, szép adag kávéval igyekezett életet verni belé. Kalmár pedig lóhalálában átírta, átrendezte a darabot úgy, hogy Kabosnak csak a második felvonásban kelljen érkeznie. Ehhez abszolút rutin, profizmus kell. Amit műsoros éjszakai bárokban, no meg a televízióban is sokat dolgozva volt módja megszerezni. Szilveszteri műsorok, színész-újságíró rangadók, az úgynevezett SZÚR-ok a Népstadionban, de még vízi revü is fűződik a nevéhez. És egy rakat könyv.
Két lábon járó anekdota- és viccgyűjtemény. A korrajznak is beillő történeteit képes írásban is élvezetessé tenni. Már úgy nyolc éves korában is mesélt törzshelyén, az Almássy téren szerelmes pároknak, sétálóknak, padon ücsörgőknek, olyan sikamlós vicceket, amelyeket nem is értett, de az utcán fülelt el felnőttektől. Ezekért rendszeresen még néhány fillért is bezsebelt. Azóta is szórakoztatja az embereket. Mulattattam és mulattam az egyik könyvének a címe. Ennél tömörebben én sem tudom összefoglalni, miből áll az életműve.
