– Az előadás az alkotók besorolása szerint olvasó-gondolkodó színház. Mit takar ez?
Koltai Róbert (Aschenbach professzor): – Műfajilag felolvasószínház lenne, de ez több annál. Sokkal több, ugyanis a mű jelenre reflektáló témái lehetőséget adnak nekünk, alkotóknak és a közönségnek is, hogy továbbgondoljuk, és eltöprengjünk azokról. A regény egy művész kétségbeesett és reménytelen vágyakozása az abszolút szépség iránt, ennél tágabb értelmezésben pedig az ember vágyódása az élet iránt, miközben lassan, elkerülhetetlenül halad az elmúlás, a halál felé.
– Honnan jött az ötlet éppen e regény színpadra állítására?
Gaál Ildikó (rendező): – A Halál Velencébent nagyon szeretem, szinte minden nyáron elolvasom, és nemcsak a hangulata miatt, hanem, mert miről szól most az élet, ha nem erről? Körülöttünk szép lassan elpusztul Európa, vele az itt élő népek közös eszményei. A regényben kolerajárvány van, nálunk Covid. Az átiratomban egy idősödő művész jelenik meg, aki élete utolsó pillanataiban belekapaszkodik egy olyan szenvedélybe, egy halálosan tiltott szerelembe, ami valójában nem is egy valódi személy iránt érzett lángolás, csak a szépség, a tökéletesség iránt feltámadt vágyakozás.
K. R.: – Ez a szenvedélyes vágy delejezi, vonzza mágnesként, és végül hajszolja őt a halálba.
G. I.: – Ha lecsupaszítom a regény jelentéstartalmát, akkor ez egy tabutörténet, egy pedofil öregemberről szól, aki egy kisfiú iránt érez tiltott szerelmet. Amiről még csak beszélni sem lehet, és nemcsak a mű keletkezésekor, 1912-ben, hanem a jelenben sem. Kikerült a szöveggyűjteményből, tankönyvből, a teljes iskolai oktatásból, a „védjük meg a gyermekeinket” szlogen mindenhatósága miatt. Nem lehet benne a tananyagban, nem lehet felkészíteni a fiatalokat arra, hogy van egy ilyen valós veszélyforrás az életben. Mi viszont nem politikai állásfoglalásként vagy polgárpukkasztó, illetve forradalmár szándékkal hoztuk létre az előadást, hanem azért, mert Thomas Mann kilencven éve leírt minden sora, a jelennel való minden kapcsolódási pontja roppant aktuális.
K. R. : – Én ugyan ismertem a művet, de annyira sosem mélyedtem el benne, mint Ildi. Most viszont, amikor először végigolvastam, megborzongtam, szinte becsúsztam a szék alá, hogy micsoda történet ez! Pont úgy, ahogy Darvas Feri (Darvas Ferenc zongorista, a zeneszerző – A szerk.) barátom is, aki még egyáltalán nem találkozott vele, a Visconti által rendezett hatvanas évekbeli filmfeldolgozást sem látta. A mű által kiváltott katarzis olyannyira megihlette őt, hogy egyszer, amikor éjszaka jöttünk haza színházból, felhívott, hogy „megvan a zene, megvan, meghallgatod?”. Kihangosított telefonnal sétáltunk a körúton, Feri meg zongorázott nekünk. Teljesen transzba estünk.
– Hogyan lehet ilyen nagy mennyiségű szöveget redukálni, sűríteni?
G. I.: – Ebből nem lehetett olyan klasszikus átiratot készíteni, ami a színpadon működne, tehát nem lehetett egy az egyben dramatizálni és áttenni monodrámává. Mann ráadásul egyes szám harmadik személyben ír Aschenbachról. Miközben úgy beszél, hogy „Aschenbach ezt érezte, azt mondta…,” aközben tetőtől talpig a főhősévé lényegül át, ezzel párhuzamosan képes arra, hogy kívülállóként meséljen róla.
K. R: – Mivel „…a költő sose lódít”, Mann ebben a művében is az igazat mondja, nem csak a valódit. A saját érzelmeit, a saját gondolatait használja, miközben egyes szám harmadik személyben írja a történetet.
– Hogyan fogadta az ötletet, amikor Ildikó felvetette, hogy állítsák színpadra a Halál Velencébent?
K. R.: – Hát, szóhoz sem jutottam. De komolyra fordítva, nagyon élveztem a munkát Ildivel, mint eddig minden, közös alkotófolyamatunkat.
– Felolvassa, vagy fejből mondja a történetet?
K. R.: – Is-is. A könyv meghúzott szövegváltozata csak azt tartalmazza, ami Aschenbach története a regényben. Nagyon izgalmas kísérlet. Ildi a történetet megfosztotta minden más szereplőtől, cselekménytől. Csakis a professzor érzései kerülnek felszínre, ő a fontos, a középpont. Felolvasott monodráma, ha úgy tetszik. Visszaemlékeztem, hogy a nagy elődnek, Mensáros Lászlónak volt az Egyetemi Színpadon egy nagy önálló estje, amin egy hosszabb részt felolvasott a regényből, sőt úgy emlékszem, kívülről is mondott részleteket. Azt a részt én is fejből mondom majd, nem olvasom, ezzel tisztelgek a színészlegenda emléke előtt.
– A közönség alapvetően az abszurd humorú filmjeiből, színházi alakításaiból ismeri és szereti. A párjával, Ildikóval viszont az utóbbi években sok olyan közös munkájuk volt, melyekben az élet értelmét, lényegét feszegették. Demencia című kisfilmjük díjat nyert a malajziai filmfesztiválon, az öregségről, magányról szóló Batang felé tragikomédia nagy sikerrel fut Budapesten. A Halál Velencében ismét egy mélylélektani produkció. Véletlen?
K. R.: – Semmi sem véletlen az életben. Ott tart az ember, ahol tart. És azt a valamit próbálja megtalálni mindenben.
– A professzor karakterével érez analógiát?
K. R.: – Hasonlóságot nem, de Thomas Mann fontos kérdéseket vet fel, amelyek elindítanak gondolatokat bennem, és remélem, a közönségben is. Úgy vállaltuk el a debreceni előbemutató estet, hogy nem volt belőle előtte egyetlen próba sem. Tehát nem mentünk végig a darabon, ahogy szokás, mert annyira biztató volt maga a történet, ami Thomas Mann művéből keletkezett. Szinte láttam magam előtt, hogyha csönd lesz, hogyha figyelő jelenléttel hallgatják a szavaimat, akkor ebből bármi lehet. Akár egy katarzissal végződő, közös gondolatébresztő folyamat is elkezdődhet.
G. I.: – Én a függöny mögött izgultam, és érezhető volt a hőmérséklet-emelkedés a színpadon, amikor Robi és Feri összekapcsolódtak és egymásra rezdültek.
K. R.: – Egyszer sem próbáltunk össze Ferivel. Megkapta a szövegkönyvet, amiben jelöltük, hogy hol kéne megszólalnia hangeffektnek, hol zenének. Ő ennek alapján írta otthon a zenét, időnként telefonált, elküldte ezt vagy azt a verziót, de személyesen csak Debrecenben találkoztunk, az ősbemutató előtt.
G. I.: – Háromnegyed hétkor üdvözölték egymást a régi barátok. Én aggódtam egy kicsit az elmaradt próbák miatt, ők nem.
K. R.: – Nem kellett ezt megbeszélni. Mi már Ferivel úgy vagyunk, hogy érezzük egymást. Sokat dolgozunk együtt, nemcsak a közös estünkön, hanem azonkívül is. Másnap volt Jordán Tamás stand-up estje, mi akkor már nyugodtak voltunk, túl voltunk a bemutatón, de Tamás sem idegeskedett a fellépés miatt, előtte fél órával még a pizzériában vacsoráztunk.
– Miért éppen Debrecenben volt az előbemutató?
G. I.: – A regény színpadra alkalmazására egy NKA-s pályázaton nyertünk pénzt, amiben a bemutató a nyár végére volt határidős, de mivel már az évad végére elkészült, gondoltuk, akkor mutassuk is be valahol. A Páholy Lakásszínház és Irodalmi Szalon jó közeg erre. Egyrészt olyan értelemben válogatott közönség, hogy szeretik Robit, szeretik Ferit. Nyitottak az újra, a komoly témákra is, amit tudtunk, hiszen játszottunk már ott többször.
– Hol láthatja majd a közönség a produkciót a következő évadtól?
K. R.: – Az Óbudai Társaskörrel tárgyalunk, ott is felléptünk már sokszor, sokfélével. Szeretek ott játszani, októbertől tervezzük oda az előadást. Bár a regény színpadra átírását a Nemzeti Kulturális Alap finanszírozta, az olvasó-gondolkodó színház sikerét a közönség a jelenlétével fogja segíteni. Engem az emberek leginkább a szeretetükkel támogatnak. Az ő szolgálatuk nagyon fontos számomra, sőt igazából az a legfontosabb.
