Dave Grusinnal fél évszázada játszanak együtt. Mit jelent pályáján ez a sikeres alkotói és előadói együttműködés?
A 18 év korkülönbség ellenére Dave-et nem „zenei apámnak”, hanem legkedvesebb barátomnak, kollégámnak tekintem. Fantasztikus ember: remek zongorista, zeneszerző, hangszerelő, a híres GRP Records alapítója, több mint száz filmzene és televíziós sorozat (köztük Oscar- és Emmy-díjas alkotások) komponistája. Dave már 88 éves, de látom rajta, életkedve és a jazz iránti szenvedélye töretlen. Amikor 1985-ben elkészítettük a Harlequin című lemezt, éreztem, hogy személyisége, zeneszerzői munkamódszere, előadói habitusa átformálja a gitárjátékomat. Szinte hihetetlen, hogy 37 év telt el azóta, s közben készítettünk 16 másik lemezt, nyertünk 11 Grammy-díjat, kaptunk 54 Grammy-jelölést, ami igazán megtisztelő a szakmától. Évtizedek óta turnézunk közösen, s örülök, hogy most végre Budapestre is eljutunk.
A gazdag közös repertoárból milyen számokat játszanak a Müpában?
Még nem tudjuk. Van két-három kihagyhatatlan kompozíció, de a többit majd eldönti a pillanatnyi hangulat, a közönség reakciója.
Grusin most jön először, ön viszont 2014-ben már járt Magyarországon, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Vannak emlékei arról a koncertről?
Hosszú, fárasztó európai turnén voltunk, így a budapesti koncert nem volt számomra különleges. Van viszont két, nálam sokkal fiatalabb magyar gitáros – Balogh Roland és Pusztai Antal –, akiket nagyon szeretek, tanítványomnak tekintek és mindig szívesen játszom velük. Mindkettőjüket meghívtam zenei alapítványom, a Six String Theory Foundation nemzetközi versenyére, és ott is kiemelkedően szerepeltek. A 2014-es budapesti koncerten, a Millenárison ott volt velem Roland zenekara, a Finucci Bros Quartet, akikkel máig tartom a kapcsolatot.
Rengeteg világsztárral (Aretha Franklin, Barbra Streisand, Frank Sinatra, B. B. King, Tony Bennett, Quincy Jones, Stevie Wonder, Simon & Garfunkel) muzsikált együtt, sőt a Pink Floyd korszakos lemezén (The Wall) is hallható a gitárjátéka. Mit tanult ezekből az együttműködésekből?
Kölcsönös tiszteletet, nyitottságot, alázatot, munkaerkölcsöt. Több ezer tehetséges jazz-, blues- és rockzenész közül az említettek azért tudtak kiemelkedni, mert mindig nagyon komolyan vették a hivatásukat, a közönséget. A mi köreinkben a hakni ismeretlen fogalom. A zenélés nemcsak művészet, hanem legalább annyira mesterség, aminek megvannak a szigorú belső szabályai, s ezeket nem szabad megszegni. Elég egy felkészületlen muzsikus, egy sikerületlen fellépés, és máris aláástuk több évtized munkáját, megkérdőjeleztük az elért eredményeket. Ez egy hollywoodi stúdióban készült szuperprodukcióra épp úgy igaz, mint egy pinceklubban, 20 fő jelenlétében tartott koncertre.
Nehéz időszakon van túl, ami érződik is Dreamcatcher című, legutóbbi lemezének melankolikus dalain.
Amikor 2015-ben elkészítettem visszatekintő lemezemet (A Twist of Rit), nem gondoltam volna, hogy pályafutásom sikeres, felfelé ívelő szakasza lezárul. A 2016 és 2020 közötti időszak borzalmas volt: tűzvészben megsemmisült a lakóházam és a stúdióm, szívműtéten estem át, majd jött a világjárvány, nem tudtam koncertezni. A Dreamcatcher szó álomcsapdát jelent, és a cseroki indián kultúrában elterjedt tárgyra utal. Egy fűzfából készített karikát képzelj el, amire hálót szőnek, majd madártollakkal, gyöngyökkel díszítik. Amikor elkészül, az ágy fölé akasztják, hogy megvédjék a gyerekeiket a rémálmoktól. Persze az álomcsapda sem él örökké: kiszáradása jelzi, hogy a gyermek átlépett a felnőttkorba. Ebből a szimbolikából merítettem a legutóbbi lemezen.
Mindig is „zenekarozott”, a Dreamcatchert viszont teljesen egyedül vette fel. Miért?
Sokan kérdezgettek az elmúlt évtizedekben: Rit, miért nem csinálsz végre egy szólólemezt? Csak mosolyogtam, nem vettem komolyan, mert a zenei kollaborációk emberének tartom magam. 2020-ban, a Covid árnyékában viszont elérkezett az idő, szólt a „belső hang”, és megcsináltam a szólólemezt. Egyszeri kísérlet, nem tervezem a folytatását.
Infó
Lee Ritenour & Dave Grusin
Június 29. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Névjegy
Lee Ritenour 1952. január 11-én született Los Angelesben. Nyolcévesen kezdett gitározni, példaképe Wes Montgomery volt. A University of Southern California klasszikus gitár tanszakán szerzett művésztanári diplomát. Első lemezfelvételét 1968-ban, a The Mamas and The Papas nevű folk-rock együttessel készítette, akik 40 millió hanghordozót adtak el világszerte. Zenekarvezetői pályája 1976-ben, a First Course című lemezzel indult, amelyen a korra jellemző jazz-rock és funky szólt – a csapat billentyűse már akkor is Dave Grusin volt. Azóta Ritenour több mint ötven albumot jelentetett meg, bejárta az egész világot, szerepelt rádiós slágerlisták élén, hollywoodi tévé- és filmprodukciókban. „Miközben a smooth jazz legnagyobb sztárjait a rajongói kemény mag lenézte, Ritenour és társai anélkül lehettek a kaliforniai álom jazzváltozatának megfogalmazói, hogy a kritikusok őket ezért bírálták volna” – írta róla Zipernovszky Kornél jazz-szakértő.
