- A néptribun bukása

Hogy a pápa avignoni fogsága idején milyen zavaros hatalmi-politikai viszonyok uralkodhattak Rómában, azt egy opera aligha világíthatja meg behatóan. Wagnernek sem ez volt a célja Rienzi című művével, ám egy, az alacsony, plebejusi sorból néptribun szerepében a város vezetőjévé emelkedő Cola di Rienzónak az ókori római köztársaság eszméit idéző valóságos történetéről olvasott regény megfogta fantáziáját. Rienzi végül saját, túlzott hatalmi vágyait követve, az általa vezetett nép érdekeit elárulva, a német-római császár érdekeit sértve, majd a kezdetben az őt elfogadó pápa támogatását elveszítve elbukik.

Az idealizált figura alkalmas volt operahősnek, Wagner szövegkönyvet írt felemelkedéséről és bukásáról, erősítve a valóságban nem létezett szerelmi szálat – enélkül nemigen élhetett meg opera –, majd olyan zenét komponált, amely sok mozzanatával, legfőképp sodró belső lendületével előlegezi a későbbi nagy zeneszerzőt, aki felépíti saját univerzumát. A Rienzi még nem része ennek – azaz a bayreuthi kánonnak –, de már önmagában megálló, figyelemre méltó mű, még ha a teljes előadása – eredetileg egy 40 perces balettbetétet tartalmaz –, ritka is. Így mintegy három óra zenét hallottunk.

A legfeltűnőbb a nagyterembe belépve az volt, hogy a színpadot teljes egészében a kórusnak fenntartott széksorok foglalják el. A kilenc énekes előttük foglalt helyet, a zenekar az árokban. Kórusoperáról is beszélhetünk akár, a római népnek, a különféle kisebb, nagyobb csoportoknak, követeknek, papoknak, stb. fontos zenei szerepük van, olykor zenekari kíséretet sem kap egy-egy kórusszám, ami még inkább ráirányítja a figyelmet. A szereposztás érdekessége, hogy Antonio (Colonna), az ifjú hősszerelmes, aki a történések alakításában is komoly részt vállal, szerepét mezzoszoprán kapta, ez annak is volt köszönhető, hogy szólamát a szerző Wilhelmine Schröder-Devrientre, a kor és minden idők egyik leghíresebb énekesnőjére bízhatta. A címszerepet természetesen hőstenor kapta, jelentős a szólama még húgának, Irénének is. A Rienzi zenei világa – bár a fő vonulat a francia nagyopera – sokrétű, a zenetudósok leginkább Spontini egyik művét vélik felsejleni a háttérben, de Meyerbeer hatása sem lebecsülendő. Az hogy, mik ezek a hatások pontosan, és hogyan illeszkedik a darab az életmű egészébe, nem is annyira fontos, mert aki végighallgatja-nézi, végül is önmagában megálló teljes élményt kap.

Az abszolút főszereplő tehát Rienzi, akit most Stefan Vinke személyesített meg énekével. Vinke a szombaton és vasárnap Siegfried szerepében remekelt, kérdéses volt, három nappal később készen fog-e állni egy újabb megterhelő feladatra. Néha hallatszott hangján fáradtság, a Rienzi híres imáját, amely bensőségesebb megszólalást igényel, ez sajnos itt-ott kevéssé élvezhetővé tette, de a karakter hősi jellegét erőteljes hangjával teljes mivoltában képes volt megjeleníteni. Abszolút helyén volt Adriano szerepében Láng Dorottya, nyílt színi tapsot is kapott és a végén is ő aratta a legnagyobb közönségsikert, megérdemelten. Igazi Wagner-hőst jelenített meg, amihez a kiélezett színpadi helyzetekben teljes hangi eszköztárára szüksége volt. Erőteljes mezzoszopránjával kifejezően, rendkívül drámai erővel énekelt. Méltó társa volt szerelme, Irene szerepében az amerikai szoprán, Sara Jakubiak. És persze a többi énekes sem maradt le tőlük, a magyar hagyományoknak megfelelően jó volt a két kórus, helyt állt a zenekar, Marc Albrecht biztos stílus- és műismerettel vezényelt.