Bár a várakozásokkal ellentétben egyre kevésbé valószínű, hogy a Covid-járvány és az orosz-ukrán háború új, racionálisabb irányba löki a világot, arra mindkét válság alighanem rádöbbentette az emberiséget, mennyire globalizált világban élünk. Lehet papolni külön utakról, nemzetállami önállóságról, a kölcsönös függés tapasztalata megrázó és talán kijózanító. Megjelenik valahol egy vírus, tőlünk éppen távol, legyintenénk rá, de a világkereskedelem, a szabad mozgás következtében néhány hónap alatt elterjed az egész Földön. Bénítva az oktatás- és egészségügyet, a kulturális életet, rengeteg szolgáltatást, az emberek közötti kapcsolatokat. Kitör valahol egy véres konfliktus, imádkozunk, ne legyen belőle világháború, de aztán kiderül, hogy lokális szinten is veszélybe sodorja a nemzetközi energia- és élelmiszer-ellátást. Büntetni akarjuk az agresszort, le kéne válni róla, de ehhez még jó ideig szükség van a földgázára és az olajára. A körök újra meg újra bezárulnak.
Mindezt tapasztalva másképp nézzük az HBO Maxon az Áramszünet című német minisorozatot. Elődeit, és az alapjául szolgáló Marc Elsberg-regényt (Blackout – Holnap már túl késő) még inkább izgalmas, de merőben fiktív antiutópiaként remegtük végig. Ám ezúttal lehetséges hétköznapi realitásként figyeljük, hogy egy energiatermelő központban keletkezett zavar miatt előbb Németországban majd egész Európában leáll az áramszolgáltatás. És nem néhány órára, ami szintén mérget és kétségbeesést vált ki egy házban, bár legalább a szomszédok kapcsolatba kerülnek egymással, izgatottan tanácskoznak a gangon. Az áramszünet időtartama a történetben teljesen bizonytalan, mert nem tudni, mi váltotta ki. És ez persze nemcsak annyit jelent, hogy este sötétségbe borul a kontinens; nem lehet tévézni, számítózni, telózni, házimunkát végezni. Minden lebénul. A termelés, a szállítás, az élelmiszer-ellátás, az összes szolgáltatás, a kórházak. Robbanásveszély keletkezik az atomerőművekben. Egy pillanat alatt vége a híres civilizációnak. Nem kell hozzá totális háború, bombázás. Elegendő lehet egy ügyes hackertámadás. És egy-két nap múlva kezdődhet a pánik, a fosztogatás, a fagy- és éhhalál, a teljes pusztulás. Mert hirtelen nincs alternatíva. Nincs visszaút a gyűjtögető életmódhoz sem. A magasba ívelő, globális technikai elrugaszkodás hiba esetén csak végzetes zuhanást eredményezhet.
Az efféle szembesítés világunk veszélyeivel mindig hasznos és elgondolkoztató. Főleg most, hogy hajlandóak vagyunk komolyan is venni. Az sem zavaró, hogy a sorozat készítői nem erőltették meg dramaturgiai és filmes fantáziájukat. Mindent úgy oldanak meg, ahogy tanulható. De ez a köznyelv is elegendő a hatáshoz, a figyelem fenntartásához. Aki belekezd, alighanem végignézi a sorozatot, és nem tartja majd elvesztegetettnek a rászánt időt.
A multik, a gazdasági elit ki van ütve. A politika pedig sokáig habozik, bízik a csodában, hiszen a német kormány például választások előtt áll. A belügyminisztérium ameddig lehet, késleltet minden rendkívüli intézkedést. A kancellár nem hajlandó elfogadni az orosz segítséget (különös látni ezt a motívumot, mennyire reálisnak tűnt még nemrég). A válságstáb nehezen tud megfelelő döntéseket kicsikarni, ezért gőzerővel a vészhelyzet okának megfejtésére, az esetleges tettesek kiderítésére és elfogására áll rá. Nem eredménytelenül, de elmaradna a siker, ha hosszas bizalmatlanság és gyanúsítgatások után nem fogadnák el egy informatikus, Pierre Manzano segítségét. Rajta keresztül épül be a történetbe egy másik fontos, aktuális téma. A férfi fiatalkorában globalizmusellenes anarchista csoportot szervezett, akkor merült fel benne, hogy egy kóddal meg lehetne bénítani a kontinens áramellátását. A csoportot szétverte az olasz rendőrség, Manzanót megtörték a kínzások, cserben hagyta társait. Most úgy érzi, valamelyikük áll a hackelés hátterében, mert többen tudták közülük a kódot. Mivel a rendőrség sokáig nem veszi komolyan, sőt, üldözi, maga próbálja felkeresni az egykori csapat tagjait. Magánakciója közben el kell számolnia lelkiismeretével, árulásával, de egyben végig kell gondolnia, mennyiben voltak helyesek a forradalmi célkitűzések, módszerek, joga lehet-e bárkinek, bármiért kockára tenni emberéleteket. A dilemma drámai, mert a globális kapitalizmus igazságtalansága, a társadalmi egyenlőtlenség kirívó növekedése egyértelmű, és semmilyen mértékben nem kap felmentést a sorozatban sem. A tartós áramszünet katasztrófájának, következményeinek sötétségben kavargó képsorai még inkább megerősítenek abban, hogy a jelenlegi világrend hosszú távon fenntarthatatlan. De hogyan érhetünk el változást erőszak nélkül? Valóban elképzelhető, hogy békés mozgalmak vagy a klímaválság hatására új szempontok határozzák meg a termelést, a piaci magatartást, a politikát, és elmozdulunk egy kevésbé fogyasztásközpontú, emberi, kulturális értékeket preferáló, társadalmi egyenlőségre törekvő élet felé?
