A magyar társadalom húsz éve hideg polgárháborúban él. Politikai kasztjai az ezredforduló óta háborúba hívják. Értékei és érdekei háborús értékek és érdekek. A túlélők értékrendje. A győztes kivételezetteké és a vesztes közösségé. „Köztudomású, hogy senki sem kész erkölcsi normákkal születik, mindenki maga építi fel őket útja során, vagy saját tapasztalatai alapján, vagy mások példáján okulva; ennélfogva az egyes ember erkölcsi világa az illető által megélt tapasztalatok összességével azonosítható, tehát amolyan kivonatos életrajznak felel meg.” – írta Primo Levi.
Képzeljük magunk elé a magyar rendszerváltozás tizennyolc éves lány vagy fiú hősét. Kiszámíthatatlan és érthetetlen módon megjött a szabadság. Nem számított rá senki, nem igazán tett érte senki. Az egyszerű cél: éljünk úgy, mint Ausztriában. Apa és anya erre hajtottak és spóroltak. Megnézték együtt. Tetszett. Ezután szülei közül az egyik vagy mind a kettő elveszítette az állását. Nem segített senki, nincs barát, kapcsolat, nem övék az utca, se a város. A felnőtt élet azzal kezdődött, hogy egyik napról a másikra nem ért semmit a korábbi felhalmozott tudás, tapasztalat, életről alkotott felfogás: a szüleim és a nagyszüleim vesztesek. A biztos jövő lefolyt a csatornán. A „férfimunka” egyszerre szűnt meg a gyárral, a „férfibarátság” a brigádtagok kölcsönös árulásával és cserbenhagyásával, a reggeli gyári dudaszóra egy város nem kelt fel, egy lakótelepnyi férfi bámulta délben a falat. Az „apa, mit ér a diplomám, ha nincs munkával” semmivé lett a „tanulj, mert így lesz ember belőled” és az „amíg az én kenyeremet eszed...”. A háziasszonyi beosztás csatát veszített az áremelkedésekkel, a szorgos gyűjtögetés az inflációban elolvadt megtakarítással. A munka és a tanulás normájának fala leomlott a sors, a végzet kockavetésével szemben. A szegényedés és a gazdagodás immár nem ezektől, hanem a túlélő üzemmódra átállástól, a jókor jó helyen lesben állástól, az organizálástól, vagy egyszerűen a véletlentől és a szerencsétől függött.
Az apák rendje véget ért: egyedül vagy, csak magadra számíthatsz, ember embernek farkasa. Az élet brutális vastörvénye a versengés, a 0-összegű játék, a vagy ő, vagy én, ahol azzal jutsz előre, ha a másik lemarad. Ez a vastörvény nem a jó tanuló vagy rossz tanuló, jó munkás vagy rossz munkás, hanem az erősebb vagy a gyengébb, a harcosabb vagy a gyámoltalanabb, szerencsés vagy szerencsétlen, egyszóval a győztes vagy a vesztes megkülönböztetésének áthághatatlan szabálya. Ezt diktálta a transzformációs válság, majd a Bokros-csomag keserű valósága. Aki túlélte, nyertes, aki gazdaságilag-társadalmilag belerokkant, az vesztes. És mire a társadalomban megérett volna a tudás és a tapasztalat, hogy nemcsak a háborúnak van vége, hanem a rideg háborús vastörvényeknek is, lehet végre a béke és a biztonság keretei közt megállapodásokat, kisebb-nagyobb társadalmi békeszerződéseket kötni, az ezredfordulótól a politikai osztály és a hozzájuk tapadó gazdasági, szellemi és médiaelitek nyilatkoztatják ki: a háborúnak sosincs vége.
Hőseink ekkor olyan huszonnyolc évesek, megjárták a magyar társadalmi-gazdasági hidegháború frontját és nagyrészt elveszítették az illúzióikat. Úgy mentek bele az ezredforduló utáni, egyre jobban kibontakozó politikai hidegháborúba, hogy a gazdasági és társadalmi összeütközésekből megtanulták az akarat, az erő(szak) diadalát. A javakhoz jutás, a jövő megszerzése egyenlővé vált a győztes mindent visz, a vesztes mindent veszít kegyetlen szabályával. S amikor korunk gazdasági hősei után megjelentek a kor lelkesítő politikai hősei, akkor már elfogadott szabállyá lett, hogy az egyik kimondta, „aki alkuszik, az gyenge, én sose alkuszom”, a másik pedig „hazudtam éjjel, hazudtam nappal, de értetek tettem, ehhez jogom van”. Aki nem használja ki a másikat, ostoba. Aki nem hazudik, balek. Aki nincs velünk, az nincs. Aki nem talál politikai családot a maga zsákmányolására vagy védelmére, annak nem jut, attól elvesznek. E politikai szabályrend tengerárja először csak a politikát lepi el, s teszi alapszabállyá, hogy „a legrosszabb Gyurcsány is jobb, mint a legjobb Orbán” és megfordítva, „a legrosszabb Orbán is jobb, mint a legjobb Gyurcsány”, majd behatol a mindennapi életbe.
Így zárulnak be a gazdaságit követő 2006-os politikai válságban a rémítő, utcai harcokkal, a budapestieket Bécs felé menekítő társadalmi konfliktusban a közösségek és az egyének, valószínűleg hőseink is, rideg rögeszmés, önigazoló önmagukba. Kezd minden megengedetté és lehetségessé válni az egyik oldalon, és megkötötté, lehetetlenné a másikon. A kétezertízes évektől a korábban elképzelhetetlenből bármi elképzelhetővé és megvalósulóvá vált. Ahogyan korábban diadalmaskodott az akarat és az erő a hatalmasok körében, most felszínre hozták az erő óriás tömegtartalékát, az ostobaságot és a tudatlanságot. „A politika, barátom, nem az okos hívek kicsiny csapatára, hanem a tömegek ostobaságára épül” – mondotta Louis Bonaparte Alexis de Tocqueville-nek.
Simon Schama történész írja: „Az állam hardware építkezés, a nemzet viszont software. Mindez élet-halál kérdés a nemzetállam számára, ezt fedezzük fel éppen most Ukrajna véres rendjében. Az államhatalom hardware-e hadseregből, bürokráciából, titkosszolgálatból, hatalmas épületekből és mérhetetlen börtönökből áll. A nemzet software-e kevésbé érzékelhető, de nem kevésbé hatalmas: a makacs államhűség a rendkívüli megpróbáltatások idején; az összetartás a balsorsban; a hazafias érzés hulláma; a családok bátorsága; a civil büszkeség feltámadása, amikor a szomszédságodat támadják vagy lerombolják; az igazság védelmének kényszerűsége; és nem utolsó sorban, az átváltozás kísérlete, amikor a fájdalmak közepette megszületik egy felejthetetlen nemzeti eposz.”
Ma már ország-világ tudja, érzi, szagolja, hogy a magyar államgépezetben rothad valami. Nincs hadserege, de kiáll a világgal szemben, van bürokráciája, de tehetetlen, titkosszolgálatát ellenünk használja, s Magyarország börtön, bár csak az ész tudja a drót feszülését. A nemzet programja, államilag legyártott software-e világos és egyszerű: az első én vagyok, a második én vagyok, a harmadik én vagyok, a negyedik a családom, utána nincs senki és semmi; mindenki tartozik nekem, én nem tartozom senkinek; világ üldözöttjei és szerencsétlenjei, hagyjatok békén; akinek van, megérdemli, akinek nincs, megérdemli; csak maradjak ki minden megpróbáltatásból, de kötelességetek segíteni rajtam, ha engem baj ér; aki büszke, halott, aki sunyi, él; aki ellenáll, balek, aki félreáll, ügyes; nincs igazság, csak az enyém, de mondjátok meg, hogy mi az én igazságom; nem tudom merre tartok, de oda akarok menni. Ebből jön a veszedelmek, a kiszámíthatatlan sors és a védelmező vezér várása, aki a nemzeti rákbetegség gyógyítója.
Ötvenéves hőseink nem buták. Megtanulták, hogy a bentlét a centrális erőtérben nem jó, nem rossz, de az egyetlen lehetséges hely: kiinduló és végpont. Ha még kint is vagy, kényszerből, mert nem engedtek be, vagy önszántadból, mert nem akartál bejutni, tudod, hogy velük – a centrális erőtér emberei, intézményei és szabályai szerint – kell alkudnod. Magadért. Családodért. Állásodért. Vállalkozásodért. Életformádért. Városodért. Realitás. Valóság. Minden más illúzió, fölösleges álom. „A háborúban főleg két dologra legyen gondja az embernek: elsősorban cipőre, másodsorban ennivalóra, és nem fordítva, ahogy a köznép tartja: mert akinek van cipője, el tud menni ennivalót keresni, fordítva viszont nem igaz. – De a háborúnak vége – vetettem ellene… – A háborúnak sosincs vége – mondta erre emlékezetesen Mordo Nahum” Auschwitzból szabadulva Primo Levi könyvében.
A többség ma orbáni ember – homo orbanicus. Szüleid és nagyszüleid egy kádári konszolidációs többségben alakították ki magukat, gyártották le őket homo kadaricus-szá. Jól bírták. Szerették. A homo orbanicus a rendszerváltás és az ellen-rendszerváltás politikai, gazdasági és társadalmi csataterein nőtt fel, állandó konfliktusok, sérelmek, gyűlöletek, hideg polgárháború közepette. Ők szülték Orbánt, vagy Orbán őket? Egymást teremtették. A homo orbanicus megtanulta, hogy az uralkodó lopása tabu. A homo kadaricus magát vezette, a homo orbanicust a vezére vezényli. A homo orbanicusnak nincs családja, csak hasznos és haszontalan rokonai, nincsenek barátai, csak cimborái. Megtanulták, az egyik ember (ki)használja a másikat, nem bízik senkiben, és benne se bízik senki. A közvilág megfertőzte a magánvilágot a maga nyers, újgazdag, új-hatalmas erkölcstelen erkölcseivel. A kétezres években született unokák felnőtt korában már csak Orbán Viktor, az erő és az akarat uralkodik.
A nemzeti nem-közösségnek nincs összetartó ereje. A nemzet elveszítette veszélytudatát. Egyenként mindenki érzi, hogy baj van, de nincs közösségi veszélyérzet. Így történt ez a két világháborúban, így van ez ma is: utolsó csatlós sors. Veszélyérzet híján, büszkén menetelünk a világgal szemben. Egyre távolodunk valódi nemzeti céljainktól és érdekünktől. Amit biztonságnak vélünk, az a káosz. Amit szabadságnak, az a rabság. Amit tisztességnek, az a becstelenség. Amit életnek, az a halál.
