Akkoriban két világ határán álltam. A mindennapi valóságomat a román diktatúra szálkásabb ízei határozták meg, de túloldalt ott fénylett a szabadság. A tévé képernyőjén. Az nekem olyan volt, mintha egy rab az Adriára látna a cellájából. Magyarázhattak nekem az okosok keleti blokkról, meg szovjet övezetről, én a magam kamasz eszével bizton tudtam, hogy ahol Formula-1 van, fellép a Queen, ahol finomabb és nem szürke a parizer, és nem utolsó sorban marokszámra lehet Dunakavicsot és csokoládét venni, ott nem lehet más, csak szabadság. (Örök tanulság: szórj egy kis cukrot a hatalomra, és boldogan nyelik le gyógyszer helyett is, mert minden szabadság a gyomornál kezdődik.)
A Piros Arany országába vágytam hát, és tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy egyszer majd ott lesz nekem dolgom. A nyolcvanas évek második felében anyám már elkezdte rágni apám fülét, hogy mi is hagyjuk el Romániát, menjünk át. Nem a zöldhatáron, hanem hivatalosan: kis formulár, nagy formulár, útlevél – ezek voltak a szabadsághoz vezető út titkos állomásai. De mi lesz a nagyszülőkkel, a családdal, barátokkal? Hiszen akkor még úgy kellett kalkulálni, hogy nem lehetett kalkulálni. Megsaccolni sem lehetett, hogy mikor látnánk viszont őket. Ma sem könnyű megmondani, hogy apám gyáva volt akkor, óvatos, vagy csak irtózott az ilyen mérvű változástól. Attól, hogy egészen új helyen kell új életet felépítenie. Hiába látta a kollégái, egyetemista barátai példáján, hogy fogorvosokra odaát is szükség van, és eddig még senki nem járt rosszul az áttelepedéssel, folyton kitérő választ adott anyámnak. Sejtem, hogy ez utóbbi, a változástól való félelem lehetett az igazi indok, hiszen később már az is kényelmetlenül érintette, amikor anyám ki akarta cserélni a konyhabútort. Számára a mennyország egy véglegesen bebútorozott, soha el nem mozduló hely lenne, ahol ugyanazt az öt ételt szolgálják fel.
Maradtunk hát, én viszont tudtam, hogy előbb vagy utóbb haza fogok térni. Nem így fogalmaztam, sokkal homályosabb volt ez a szavak szintjén, ám annál makacsabb bizonyosság: létezik egy másik haza is az otthonon kívül. Két érzés határozta meg Budapestet, amelyet a nyolcvanas években kétszer láthattam: a megérkezés eufóriája és az elválás keserűsége. A tévébeli világ elevenedett ott meg, meg az a gyerekes öröm, hogy végre mindent értek, nekem szólnak a legbanálisabb feliratok is, és van értelme hallgatózni a villamoson. Nekem ez a világ romlatlan volt és tökéletes. Egyszerre elérhetetlen és kézzelfogható.
Az lett volna a logikus, ha a rendszerváltás, pontosabban a régi világ részleges összeomlása után fejvesztve rohanok át a határon, és meg sem állok a Hősök teréig. Nem így történt, az épp kitáguló világ akkor már Romániában is érdekes volt, s pár évig úgy tűnt, ez is lehet olyan, mint anno a tévében. Nem lett, illetve igen, de csupán külsőségekben. Az otthon nem válhatott hazává. Aztán 2000 elején félretoltam magamban apám génjeit, mély levegőt vettem, és két csomaggal elindultam Pestre. Végleg. Erről szeretnék itt a következő hetekben mesélni.