„Vajon hova tűnt anyám emlékezete?” – olvashatjuk a kérdést Fekete Vince legújabb kötetének (Szövevényes erezet) című versében, és a nagy egészet tekintve ez tűnik a kötet megannyi kérdése közül a legfontosabbnak. Legfontosabb, mert az anya elvesztése után a kiürített házban álló és tűnődő fiú az emlékezet kétféle értelmezhetőségével rámutat a kötet központi kérdéseire, témáira is. Hova lett az anya emléke az üres házból, az életből? Mi az, ami még őrzi egyáltalán a személy(iség)ét? Csak a hangok, reccsenések, ropogások hozzák még vissza őt pillanatokra, hiszen ahogy a vers elején mottóként szereplő Louise Glück versében olvashatjuk, „ami a felejtésből visszatér, a hangját megtalálni jön”. És ahogy a gyászversektől megszokhattuk, Fekete Vince könyve is így próbál meg hangot adni, emléket állítani az elhunyt édesanyának. Az anyának, és persze ezáltal egy elveszített gyermekkornak, a bölcsőként fölénk boruló szülői háznak, a szülőföldnek, az öngyilkos apának, és egy apaként tisztelt pótapának is. Halálgyakorlatok, mondja a cím, és valóban, a versek rituálészerű monológok, a halál feldolgozásának, a gyászmunkának egy-egy lenyomata.
Rendkívül személyes és megrázó írások ezek. A sokszor Pilinszky János és Borbély Szilárd költészetére emlékeztető, az emberi egzisztencia körül forgolódó lírai nyelv tele van kérdésekkel, leírásokkal, pontosításokkal, halmozott mondatrészekkel, mintha bárhogyan is jobban körül lehetne írni a lehetetlent. A könyvnek keretet adó, részben megismétlődő (Dagályapály) és (Apálydagály) című ikerversek pedig csak felerősítik a kötet szertartásjellegét, mint egy ima, és végül a test és a lélek távozása után az elengedés. És valóban úgy olvassuk ezeket a sorokat, ahogy a víz jár a vízparton, vagy vándorlunk köztük „föl, s alá, a mélybe”, ahogy a tizenhatodik századi Keresztes Szent Jánosra utaló mottó írja.
Visszatérve a nyitógondolathoz, az anya tovatűnő emlékezetének másik lehetséges kibontása maga az emberi memória és annak elvesztése. Ahogy olvassuk a verseket, feltárulnak a régi családi emlékek, és az elesett asszonyt segítő fiú jelenetei, valamint az idős kori demencia képei, mikor az ember „már nem tudja visszafoglalni a nyelvet, az otthonát, / a helyet, a teret, hogy otthon legyen benne” (79. o.), a nyelvvel együtt pedig magára hagyja az emlékezet is, mikor a világ Senkiföldjévé válik. Ahol a nyelv, ott a haza, a személyiség, az identitás – a lélek, vagy nevezzük bárminek is, amire úgy utalunk, hogy én – és a nyelvben, a nyelv által megjelenő világ egyetlen otthona. Kétségtelen, a könyv sok megrendítő pillanata közül az egyik az imént idézett (Ithaka) című vers: hiszen hiába vágyunk hazaérni Odüsszeuszhoz hasonlóan, ha nem tudjuk, az merre van, és valójában még ki sem léptünk az otthonunk ajtaján. A nyelv és emlékezet elvesztésének legdrámaibb motívuma viszont a halak nyelvére rátelepedő, azt fokozatosan elsorvasztó élősködő rák (Cymothoa exigua) felidézése és párhuzamba állítása a nyelvet fokozatosan elvesztő anyával, mintha az ő nyelvét is elsorvasztotta volna egy ászkarákféle. Ez egészen váratlan és találó motívuma a könyvnek. Így fogyhat ki belőlünk a nyelv és a lélek. Mindeközben a versekben is gyakran beidézett töredékes, leépülő demens nyelvhasználat újra és újra erős feszültségbe kerül a lírai én korábban említett akkurátus nyelvhasználatával. Fekete Vince versei valóban rendkívüli érzékenységgel képesek megjeleníteni az időskori betegséget, a személyiségre és a családra gyakorolt hatását, és a szükségképpen a nyomában járó halál, majd a gyász pillanatait.
A fülszövegnek választott részlet hiába ígéri a „világ legszebb éjszakáját”, témaválasztásával, szokatlan nyelvezetével, sűrű verssoraival egyáltalán nem könnyű könyv és nem is adja magát könnyen. Odafigyelést és elmélyülést kíván, és érdemes rászánni az időt. A Halálgyakorlatok számomra az év egyik legfigyelemreméltóbb és legmegrendítőbb olvasmánya volt. (Magvető, 2022. 112 o.)
