- Maga is megretten, mert fél kimenni - Hoffer Károllyal és Moll Zoltánnal a Semmi báb/filmről

A film záróképével még markánsabb és kétségbeejtőbb lett az üresség, mint az előadásban vagy akár a könyvben. Mennyire szabad az élet értelmét firtató kérdésekkel magukra hagyni kamaszokat? Hiszen itt rájuk zárul az üres tér e kérdésekkel – légüres térbe kerülnek.

Hoffer Károly: Rengeteg előadás utáni beszélgetésen vagyok túl, és ott gyakorta felmerült ez a téma: vajon hány éves korosztálynak ajánlott igazán ez az előadás, ez a történet? Egyszer azt mondta egy tanárnő, ő a hetedikes osztályát minden további nélkül szeretné elhozni rá, mert ez nekik most nagyon fontos és nagyon kell, ám a saját huszonkét éves lányánál még várna pár évet. Azt gondolom, teljesen jogos ez a megállapítás, így nagyon nehéz meghatározni, melyik korosztálynak való. Tizennégytől fölfele újra és újra bekerül az ember olyan élethelyzetekbe, amikor hirtelen megkérdőjeleződik minden, az élet értelmetlenségének érzése tolul. A főszereplő Pierre Anthon itt lakik a fejünkben. És keressük mindannyian a válaszokat. Amikor találkoztam az írónővel, egyetlenegy kérése volt, a regény egy mondatáról ne feledkezzünk meg: Ezek a fiatalok nem is sejtették, mennyi mindent nyertek azzal, hogy az élet értelme halmazába felajánlott dolgokat elveszítették. (Weyer Szilvia fordítása.) Az előadás sokat kérdez, sötét tónusú a történet, és a filmen még hatásosabb, erőteljesebb a zárókép. De ez a sötét és csönd, ami marad a végén, mégsem lesz negatív élménnyé, mert hogyha érvényesen tudtunk feltenni kérdéseket, akkor ezután nem egy nagy megzuhanás következik, hanem egy hosszú beszélgetés. Akárcsak önmagunkkal, arról, mit láttunk és hogyan viszonyulunk hozzá. Ráadásul igenis vannak pillanatok, ami a megértésé, a másik megértéséé. Nem csupán arról szól, hogy kegyetlenségek történnek sorozatban, hanem arról is, ki a másik, és én hogyan tudok viszonyulni ahhoz, ha ő mást gondol a világról.

Mégis a szereplők épp ettől a tudástól és a sérelmeiktől egyre kegyetlenebbé válnak. Nem véletlenül nevezik a mai kor A Legyek Urájának.

Moll Zoltán: Ez egy olyan előadás, ami úgy működik, akár a skandináv műalkotások, Berg­mantól kezdve a krimikig és zenékig: radikális szembenézéseket mutat démonainkkal, negatív élményeinkkel. És nagyon megnövekedik a hitelessége, ha nincs mögötte kötelezően az a szándék, hogy segítsünk, megoldásokat javasoljunk és fogjuk a néző kezét, hanem egyszerűen azt mondjuk, tessék, nézz bele ebbe a kútba. És ebben a kiskamaszok feltűnően jó partnerek. Egy olyan korosztály, amely különösen érzékeny arra, ha a hamis optimizmus záporozik rájuk és elkendőzik a szorongást, a nehéz kérdéseket. Kifejezetten ki vannak éhezve arra, hogy valaki radikálisan őszinte módon beszélgessen velük. És szerintem ez a film ilyen. Egyébként a vége az én értelmezésemben sem negatív, mert egy olyan gyásszal zárul, ami terápiás hatású. Nem tragédia, hanem egy aktív gyászmunka, ami hiteles kiindulópontja a továbbgondolkodásnak. Klasszikus tragédiákban is végül meghal a főhős, és ez nem azt jelenti, hogy amiért harcolt, az nem igaz vagy elveszett. A halála egy olyan megtisztító gyászmunkát indíthat el bennünk, amitől megerősödünk és tisztábban láthatunk dolgokat. Nekem ilyesmi ez a fekete tér a színészek és bábok mögött.

Nem is a sötét tónus, inkább a légüres tér, ami ijesztő.

M. Z.: Kiskamasz szemmel nagyon konstruktív tud ez lenni, felnőttként már erősebben kell kapaszkodni, mert jobban mozgósíthatja saját démonainkat. Szerzői filmesként azonban nem vagyok hajlandó félteni a nézőket. Mindemellett nyilván a bemutatóhoz képest idősebbek a színészek, ha huszonéves színészek játszanák el, akkor könnyebben delegálja vissza az ember az ifjúsági mű zónába. Itt most közeliben harmincas arcokat látunk, és picit már megharcoltabb arcokkal jobban kijön ez a skandináv szembenézés. Vita tárgya lehet: ettől az élménytől erősebb leszel-e vagy sem? Szerintem erősebb leszel.

A filmben voltak hangsúlyeltolódások is: a pedagógus felelőssége mindenképp felerősödik. Rémisztő, mennyire vak az új generáció problémáira.

M. Z.: Kontrasztosabbá teszi a filmfeldolgozást, hogy mindenkinek van egy saját pillanata, ahol ő a hős. Közben azonban picit bele is látsz ebbe az emberbe, aki úgy nőtt föl, hogy a hagyományok és az elvárt polgári máz adja a biztonság­érzetét, az őrzi meg, és amikor e mögül hirtelen ki akarnak lépni diákjai, maga is megretten, mert fél kimenni, hiszen az már nem a komfortzónája. Ha egy jelenet valakinek a közelije köré épül, akkor óhatatlanul kezdjük megérteni a szempontjait – ez a szép a filmben. Ezért is nagyon fontos, hogy legyen rendezői koncepció arról, melyik pillanatban kit mutat, hol van az empátiánk.

H. K.: Rendkívül fontos, hogy ő egy tükör, és arra sarkall, nézzek magamba. Az elő­adás utáni nézőtalálkozókon azonnal hárítanak is a felnőttek: jaj, én nem, de én is ismerek ilyet, mert a Terike ilyen. Fontos, hogy lássuk, a felnőtt környezetnek hol van a felelőssége és figyelme, amikor ilyen kegyetlenségek történnek. Mindemellett szerintem nincs ember, akiből ne szakadna fel Blasek Gyöngyivel, a tanárnőt alakító színésznővel együtt: miért csináltátok? Az sem véletlen, hogy épp ő játssza Hamupipőkét, a hűséges kutyát is, akihez kötődnek. Mindez tovább árnyalja a képet.

Károly ötödéves egyetemistaként rendezte meg a Semmit, több mint kilenc éve. Mennyiben változott a viszonya ehhez a történethez? És hogyhogy nem fáradt el az előadás?

H. K.: Első rendezés a társulati tagság előtt, mintegy belépőként és leltári időszak végzős egyetemistaként, sok mindennek kellett felszakadni. Bátran kiabált bele az ember a világba. Az összes felgyülemlett feszültség és energia a mai napig konzerváltan ott van az előadásban. Ezért tartottam fontosnak, hogy szépen lassan épüljön köré egy színházpedagógiai foglalkozás, legyen helye a visszacsatolásnak is egy-egy előadást követően. Ez a darab a csapatnak szintén nagy szívügye, így van benne egy nem múló intenzitás.

A közlési szándék energiája semmit sem csorbult az elmúlt évek alatt – a közös akarat, hogy ez létrejöjjön, óvta meg az elfáradástól. Értik és érzik, miért fontos ezt újra és újra elmesélni a kamaszoknak.