– Hogyan készültetek az első stand-up fellépésetekre?
Katus Eszter: – Volt egy felkészítő workshop, ahol elmondták a kereteket, és hogy másutt hogyan csinálják. A finnek már hardcore verzióban nyomják, van, aki elénekli, elrappeli a szövegét, ott ez igazi show-műsor. Máshol inkább sztorizgatnak.
Kálmán Attila: – Jochen Markett, a „live journalism” műfaj német verziójának atyja mutatott nekünk példákat. Amúgy nem akartam volna belenézni, hogy ne befolyásoljon külső tényező. Korábban tévés vitaműsorokban, konferenciákon sokszor beszéltem, ismerős a szituáció, de színpadra állva, ilyen formában a munkámról mesélni egy közönségnek teljesen új számomra.
– Spoilerek nélkül milyen sztorikat fogtok megosztani?
K. E.: – Én nem egy klasszikus oknyomozó anyagomba, inkább a vidéki újságírás rejtelmeibe szeretném bevezetni a közönséget – milyen az, amikor azok között élsz, akikről írsz, milyen Komló, a város, ahol lakom –, és egy helyi választási csalás hátteréről, az ételadomány-elosztással való visszaélésekről beszélek. Amúgy mindegyik sztori ütős, én végignevettem a próbákat.
K. A.: – Pusztán az, hogy elmesélsz háttérsztorikat, már vicces, nem is kell pluszpoénokat beletenni. Tavaly csináltam egy anyagot a Budapest–Belgrád vasútvonalról. Volt egy szerb gyakornokunk, akivel kitaláltuk, hogy Belgrádon és Szkopjén át egészen Pireuszig végigmegyünk, ahol ez a vonal véget érne. Ez úgy egy hét volt, közben mentünk vonattal, taxival, gyalog, ahogy lehetett. Az én részem kvázi útinapló, hogyan alakult közben a sztori, és mennyire fontos az, hogy oknyomozóként kimész a terepre, látod, mi hogyan működik, és más szemszögből kezded szemlélni a témát, mintha csak ülnél az íróasztalodnál és felhívnál embereket. Közben majdnem le is tartóztattak.
– Eszter, neked is volt ilyen élményed?
K. E.: – Nekem többnyire a polgármesterrel van konfliktusom, az előző lekurvázott, a mostani „csak” lehülyézett. A kollégámat, akivel ketten csináljuk a 7300.hu portált, meg is akarták verni. Nehéz, mert ettől kialakul benned egy önvédelmi mechanizmus és az öncenzúra. Vidéken újságot írni csak úgy lehet, ha sehová nem vagy beágyazva, a rokonaid nem dolgoznak olyan helyen, a gyereked nem jár olyan iskolába, ahonnan ki tudják őket rúgni. És ha anyagilag független vagy. Amikor a Dunántúli Naplótól kilenc év után elküldtek, mert átvette a KESMA, próbálkoztam mindennel, még könyvtárosnak se vettek fel. Leginkább a publicisztikákra voltak kiakadva. Az olvasók közt ugyan rengeteg rajongóm volt, de nem ők döntötték el, hol kaphatok állást. Babos Attilával akkor elindítottuk a Szabad Pécs oldalt, de részben az is kényszerpálya volt.
K. A.: – Pont ezért nem írtam publicisztikát, de már az is beskatulyáz, ahol dolgozol. Budapesten persze ez más problémákat okoz, mint Komlón. Az elmúlt tíz évben független újságíróként az volt a legnehezebb, hogy elérjem, az emberek szóba álljanak velem, és ha látják, hogy jó szándékkal közeledek feléjük, akkor megnyíljanak. Például írtam egy cikksorozatot Orbán Gáspárék vallási mozgalmáról a 24.hu-ra. Eleinte nagyon gyanakvóak voltak, aztán olyan interjúkat adtak, amiket se előtte, se utána senkinek. Eleve van egy bizalmatlanság itthon az újságírókkal szemben, azért is, mert kutakodsz valami iránt, és bizalmat kell építened olyan emberekkel, akikkel amúgy nem haverkodnál. A négy stand-upból is ez jön le, tök más módon, de mind kialakítottunk egy olyan kört, akik hozzánk jönnek, ha információt akarnak megosztani. Mert tudják, hogy nálunk jó kezekben lesz, másrészt ismerik ezeket a dinamikákat. Egy kezdő újságíró azért sem ír oknyomozó cikkeket, mert nem tudja garantálni a forrásvédelmet, az alanyok nem is mernek vele találkozni.
– Ti hogyan kommunikáltok velük?
K. A.: – A Pegasus óta szinte csak személyes találkozókon. Azt is csak úgy, hogy a legfurcsább csatornákon utalgatunk rá, aztán konspiratív módon elmegyünk az utcán sétálgatni. Olyannal is találkoztam, aki hozott magával Faraday-szatyrot, abba tettük bele a telefonunkat. Sokszor zajos helyen vagy bekapcsolt tévé mellett beszélünk.
K. E.: – Vagy telefont nem is viszünk. Van, akivel kutyát sétáltatunk együtt.
K. A.: – Azért nincs olyan James Bond-jelenet, hogy leülünk egymásnak háttal egy plázában. Biztos van, aki ilyet is csinál, de Magyarországon egy újságíró még nem úgy viszi a bőrét a vásárra, mint Oroszországban. Magunkat nyilván kell védeni, de még inkább a forrásainkat.
– Mit remélnek, akik hozzátok fordulnak? Védelmet a nyilvánosságtól?
K. E.: – Sokszor segítséget kérnek, mert nem jutnak előre egy ügyben. Senki nem foglalkozik velük, és úgy gondolják, egy újságírónak válaszolnak. Vagy, ha ez kiderül, majd történik valami, mert nő a nyomás a döntéshozókon.
K. A.: – Van, aki csak oda akar vágni egyet az ellenérdekelt félnek, akivel mondjuk üzleti elszámolási vitája van. Sokan morális, lelkiismereti okokból akarnak beszélni, például egy kiugrott alkalmazott meséli el a szervezeti visszaéléseket. Az előző önkormányzati választások előtt egy kerületi vagyonkezelőnél dolgozó figura adott át exceltáblákat arról, hogyan tüntettek el közpénzeket, aztán utóbb magas pozícióba került egy önkormányzati cégnél. A sajtót gyakran használják revolverezésre, sokszor nem is biztos, hogy átlátom egy szivárogtató összes motivációját, főleg egy ilyen feudalisztikus-oligarchikus rendszerben.
– Kik keresnek meg benneteket, ha a NER-től semmi nem szivároghat ki?
K. E.: – A választások előtt főleg hétköznapi emberektől kaptunk infókat, az ellenzéki politikusok már vagy egyénileg kommunikálnak, vagy ők sem férnek hozzá a fontos információkhoz.
K. A.: – Dolgozom most egy fegyverexportos sztorin, a honvédelmi bizottság egyik tagjával beszéltem erről, aki – egy részét nyilván el se mondhatja, mert államtitok – hiába ül benne ebben a bizottságban, csak olyan papírokat mutattak neki, amiben a cégnevektől az összegekig minden ki volt fehérezve. Nem is tudja, miről hoz döntéseket. Érdekes nézni, hogy lesznek titkosítva a kiemelt beruházások, például az építőiparban, hadiiparban, és hogy lesz egyre több terület, ahol el lehet rejteni állami vagyonokat. Amikről sosem fogunk semmit megtudni, hacsak nem lesz egyszer törés a NER-ben, és valaki kipakolja ezeket az asztalra.
K. E.: – Miután mindent kiszerveztek alapítványokba, ahol, ugye, „minden átlátható”, most volt az első olyan ügyünk, hogy az alapítvány közölte, nem adnak ki semmit, mert magukra nézve nem tartják kötelezőnek a közérdekű adatszolgáltatást. És hiába a jogerős bírósági döntés, hiába nyerjük sorra a pereket, nem történik semmi.
– Mi hajt benneteket?
K. A.: – Arról már letettem, hogy olyan direkt hatása legyen egy cikknek, hogy megírod, és bilincsben visznek el valakit. De ha mi nem írnánk meg ezeket, senki nem írná meg. Egyre kevesebben vagyunk, akik ezzel foglalkoznak, és ha visszagondolok a saját szocializációmra, ha valaki megírta, hogy ez nem oké, akkor azzal az emberek foglalkoztak.
Ha nem írod meg, az lesz az igazság, amit az Origón meg az M1-en látsz.
K. E.: – Ez olyan szakma, hogy aki hivatásnak tekinti, nem nagyon tudja abbahagyni. Ahogy Babos Attila kollégám megfogalmazta, „amikor alszol, csak akkor nem vagy újságíró”.
– Akkor ti is adrenalinból éltek, mint a tűzoltók Parragh László fejében.
K. E.: – Végül is, ugyanúgy nyomozol, mint egy rendőr, csak nem tudsz ajtót berúgni, meg nincs fegyvered, se házkutatási parancsod.
K. A.: – Újságírónak lenni önjutalmazó hivatás. Folyamatosan izgalmas emberekkel találkozol, izgalmas helyzetekbe keveredsz. A letartóztatás gondolatához meg a gyomorszorító érzéshez hozzászokik az ember. Állandóan összefolyik a magánéleted és a munkád. Fontos, hogy ne legyél fásult, és ne is nyomasszon le teljesen.
– Női oknyomozóként mennyivel nehezebb boldogulni?
K. E.: – Az Átlátszónál sokan vagyunk nők, akik komoly munkát végeznek. De hogy ki mennyi díjat kap, mennyire ismerik el, abból a szempontból gyakran láthatatlan az ember. Nőként azt sem tudod megtenni, hogy bemész egy kocsmába információt gyűjteni. Én inkább a boltba szoktam bemenni – ha van –, vagy az utcán leszólítok valakit. Általában működik, mert „egy kedvesen mosolygó szőke lány biztos nem akar rosszat”.
K. A.: – A szexizmusnak a szakmánkban van „pozitív oldala” is, sokszor a politikusok vagy a források szívesebben beszélnek egy nővel.
– Mi különbözteti meg a minőségi újságírást az oknyomozástól?
K. E.: – Alapjában véve semmi, ez is „csak” minőségi újságírás. Viszont sokkal forrásigényesebb, luxuskategória.
K. A.: – Ugyanúgy összefüggéseket mutatsz meg, és a háttért, amit más nem lát. De nem szállsz be a hírversenybe. Az oknyomozásnak elsősorban brandértéke van, ezért nem a piacról és nem a hirdetőkből, inkább pályázatokból, határon túli együttműködésekből és magánadományokból tud megélni.
– Könnyebb az élet egy nemzetközi újságíró-szervezet munkatársaként?
K. A.: – Dolgoztam a Népszabadságnál, amikor egyik napról a másikra bezárták, aztán végignéztem az Index-sztorit. Most, hogy egy német céggel vagyok szerződéses viszonyban, legalább Damoklész kardja nem lebeg állandóan a fejem fölött. Arra is gondoltam, talán majd így jobban szóba állnak velem a minisztériumokban, de ugyanúgy ignorálnak. Mikor nemzetközi felmérésekben kérdeznek a magyar sajtószabadságról, mindig elmondom, nem kell itt cenzúrázni semmit, ne ilyenfajta nyomásra gondoljanak, sokkalta finomabb módszerekre. Nem tudsz senkivel beszélni, nincs információ, ami alapjaiban lehetetleníti el a munkádat. A legtöbb, ameddig el tudsz menni, ha „egy névtelenséget kérő kormányközeli forrás” mond valamit. Vagy kapsz pár semmitmondó, MTI-ben is lehozható választ a kérdéseidre.
K. E.: – Ugyanígy az ellenzékből sem igazán állnak szóba velünk, ott is mindenki „saját lapot” akar, nem jó nekik a független sajtó, csak amelyik azt írja, amit ők szeretnének.
– Kell itthon az újságíróknak félni, például a Pegasus miatt?
K. A.: – Mikor a kormány titkosszolgálati, kompromat módszerekkel gyűjtött információkat, mindig a Magyar Nemzetben lett belőle ügy, nem féltek ezeket felhasználni. A Pegasust viszont hónapokig működtették, és eddig egyetlen újságírónak nem lett belőle baja. Persze azt nem tudjuk, mire használják a megszerzett infókat, mert valamire biztosan.
K. E.: – Szerintem ez csak arról szólt, hogy megtehetik, hogy megfigyelnek. Az egészben az a leginkább frusztráló, hogy Németh Dani pénzt és energiát nem sajnálva elment, hogy lefotózza Szijjártót a jachton, és nem lett belőle ügy. Szijjártó közölte, hogy szabadságon volt, senkinek semmi köze hozzá, és ezt simán elfogadták: igazad van, Petikém, sokat dolgozol, pihengessél csak.
– Mi ennek az oka? Nincs a társadalomnak immunrendszere?
K. A.: Egyrészt beárazták a korrupciót, tudják, hogy mindenki lop, de hogy ez milyen mértékű, meg hogyan lesz a rendszernek az alapja, addig sokan nem látnak el, meg nem is érdekli őket. Hatással van erre az ellenzéki oldal hatalmi vákuuma is. Sokan mondják, hogy a Fidesz legalább tud kormányozni, noha a Covid alatti intézkedéseik, vagy hogy 23.59-kor zuhannak ki rendeletek, nem éppen jó kormányzásra vallanak. De van egy szakértő imidzsük, míg a másik oldalon ott ez a színes társaság, akikre lehet, hogy a kutyádat se bíznád rá, meg van egy elitista, elvont kommunikációjuk. Közben a Fidesz az emberek elé rak egy relatív koherens ideológiát meg egy ígéretmenüt, és az életükre az van hatással, hogy kevesebb rezsit fizetnek, megvédik őket, akitől kell, nem az, milyen a választási rendszer meg a brüsszeli energiapolitika. Pedig az is hatással van, de több áttétes.
K. E.: Hat az összes kormányzati plakát, egyperces híradó, Megafon-hirdetés, minden megyei lap hadrendbe van állítva, súlyos milliárdokból minden csatornát uralnak. Vidéken nem tudsz fogni más rádiót, csak a kormánypropagandát. Ha sokat hallgatsz valamit, egy idő után elhiszed, és ha még nem is élsz olyan rosszul, semmi nem ösztönöz arra, hogy háborogj. Ők tematizálják, miről beszélünk, még a független sajtóban is. De most pont nem ezekről fogunk beszélni. Hanem olyan helyzetekről, mikor a valóság már abszurdabb, mint a Hírcsárda. Lehet, hogy a sztorin ledöbbensz, de a figurák, a fordulatok szórakoztatóak.
– Hogy simul ez bele a Reporter Slam formátumába?
K. A.: – Ez nem csak magyar sajátosság. Amióta az Investigate Europe-nál dolgozom, jobban látom, hogy minden országban ez megy. Abban van különbség, milyen információkhoz jutnak hozzá, és milyen következménye lesz egy ügynek, de hogy miként kezelik az újságírókat, miket simliskednek a hatalommal bíró emberek, az emberi állandó.
