Új hidegháború világrendszere felé tartunk? Könnyen lehetséges. Olyan duális, kétpólusúra osztott katonai, politikai, gazdasági és társadalmi világ felé, ahol az egyik oldalon áll az Amerika-vezérelt, széles értelemben vett Nyugat, a másikon a Kína-vezérelt, tágan értelmezett Kelet. Ugyanakkor mindkét fél egy unipoláris, saját vezérlete alatt álló „jobb világrend” megteremtéséért küzd, vagyis a „demokrácia kiterjesztéséért”, egy új „washingtoni konszenzus” érvényesítéséért, az „emberi jogokért” az egyik oldalon, a „valódi demokráciáért”, a „belügyekbe való be nem avatkozásért”, „az egyenjogú fejlődésért”, a „pekingi konszenzusért” a másikon. A felek között zéró-összegű játék folyik a ki kit győz le, ki a jobb elve alapján. Befolyási övezetek jönnek létre geopolitikai alapon, így végső soron mindenkinek választania kell, hogy hová tartozik. A globális problémák – klímaváltozás, világjárvány, menekültkérdés, nukleáris fenyegetés – közös megoldása ellehetetlenül, a nagyhatalmak kilépnek a globális szerződésekből, illetve nem tartják magukat korábbi vállalásaikhoz. Az univerzális intézmények és szabályok meggyengülnek és formálissá válnak. Szétesik a globális láncok és kapcsolatok sora, hogy átadja helyét regionálisan összekapcsolódó láncoknak és viszonyoknak.
A Nyugat oldalán egy régi-új vegyes, felemás „világrendszer” jön létre, amelynek középpontjában az Eisenhower által emlegetett katonai-ipari komplexum és állama áll, immár digitalizált és technológiailag-pénzügyileg újra csiszolt formában, bizonyos liberális demokrata értékek hangoztatásával. Az európai és japán békés, civil politikai-gazdasági modell átvált az amerikait követő katonai-ipari fejlesztő modellre. A Kelet oldalán a feltörekvők egy a Nyugatot meghaladni képes katonai-ipari komplexum létrehozására törekednek, vagyis Kína tovább folytatja útját a civil fejlesztő államtól a mindent látó és tudó, erőszakos katonai-titkosszolgálati modell, a felvilágosult abszolutizmustól a felvilágosulatlan abszolút felé. Az alapjában békés, gazdasági fejlesztési és életforma versengés helyét valamennyi kontinensen átveszi a fegyverkezési verseny, a hadigazdaságok versengése. Két ideológia, két államszerveződési és államközi kapcsolati politika, két gazdaságszerveződési szisztéma – az állami és piaci rendszerek eltérő keverése –, kétféle életforma.
A mai konfliktusos, merev és ezért törékeny nagyhatalmi politikák ebbe az irányba mutatnak. De a Nagy Recesszió, az amerikai és az európai liberális demokrata rendszerek politikai és társadalmi válsága, a migránsválság az egyik oldalon, a nagy feltörekvők, Kína, India, Brazília, Oroszország megtorpanása és válságai a másikon, tetézve az egész világot sújtó klímaválsággal és világjárvánnyal – vagyis a 2010-es évekig követett hiperglobális rendszer rendszerszerű belső átalakulási folyamata még nem zárult le. Még vannak nyitott utak. Amit ma látunk, az inkább egy ellenőrizetlen és káosszal fenyegető „rendszertelen rendszer”. A világjárvány, az orosz-ukrán háború, a gazdasági recesszióval fenyegető helyzet alatt a négy legfontosabb szerepet játszó nagyhatalom politikái sok tekintetben megoldhatatlan problémákat idéznek elő.
Az orosz rendszer a 2010-es évek eleje óta válságban van. Az állam és a gazdaság újjáépítése és konszolidációja után a rendszer képtelennek bizonyult az országot egy európai vagy kínai típusú felzárkóztatási pályára állítani, hiteles és fenntartható társadalmi-politikai célt megfogalmazni. Amikor Oroszország és Európa kölcsönösen letettek arról, hogy az orosz politikai és gazdasági rendszert felzárkózó európai rendszerként kezeljék, s ennek megfelelően gazdasági szerkezetét kiszabadítsák a "nyersanyagot késztermékért" fejletlen világából és az ennek megfelelő politikai szerkezetből, s a kínai modell átvehetetlennek bizonyult, az orosz rendszer a pangás állapotába jutott. Eltűnt az elit és a társadalom rendszerteremtő és éltető közös célja, amely a fejlesztő államot a lakosok életszínvonal-emelésére, nemzetközi versenyképességére használja. Amikor a biztonságos és emelkedő állam helyébe, amely az orosz életmód vonzóerejét a volt Szovjetunió államainak megnyerésére használta, visszatért az erőszakos és agresszív rendszer, akkor csak a birodalomépítés erőszakos nacionalista zsákutcája maradt.
Ebben a zsákutcában indított háborút Putyin: kenyér helyett puska. Rendszere belső megerősítéséért kezdeményezett népszerű háborút „Ukrajna felszabadításáért és nácitlanításáért”. Másrészt, Oroszország világhatalmi pozíciójának visszaszerzéséért és befolyási övezetének növeléséért támadt Ukrajnára, s próbálta meg felborítani a maga javára az európai egyensúlyt. „Nagy stratégiája” feltehetően kiterjedt orosz-Ukrajnára, orosz-Belaruszra és orosz-Moldovára, ahol előbb vagy utóbb népszavazással az Oroszországgal való egyesülés mellett döntenek, továbbá közvetlen szövetségi államként Magyarországra, Szlovákiára, Szerbiára, Bulgáriára, Észak-Macedóniára, Bosznia-Hercegovinára, valamint a finlandizált Baltikumra, Csehországra, Görögországra. Harmadrészt a Donbasznál felfedezett gázlelőhelyekért. Látva a Capitolium ostromát, a szégyenletes afganisztáni kudarcot és a demokrata-republikánus polgárháborút, hitte, hogy Amerikának nincs se vezetője, se egysége, ahogy a Merkel utáni Európának sincs. Hitte, hogy Ukrajna egy korrupciótól szétmart, népessége által nem támogatott, se Amerikának és a NATO-nak, se Németországnak és az EU-nak nem kellő állam, s alkalmasnak látta a hatalmi vákuum idejét egy villámháborús „különleges katonai műveletre”.
Számítása egyáltalán nem volt őrült. Ha sikerül elfogni, megölni Zelenszkijt, vagy az hallgat az amerikaiakra, hogy meneküljön Varsóba, ma orosz báb ül az ukrán elnöki székben és nincs ellenállás, nincs háború. De a villámháború elbukott, Zelenszkij hőssé vált és vezeti a hazáért, Európáért és a világszabadságért harcoló ukránokat. Európa összefogott, Amerika visszatért és az orosz győzelem valószínűtlennek látszik. A vereség vagy annak látszata Putyin személyes hatalmát és a rendszer egészét rengetheti meg, ezért a végsőkig kell a csapatait hajszolnia.
Amerika megosztott politikájában, demokrata-republikánus egységet csak az orosz-ukrán háború teremt, minden másban késhegyig menő harc folyik. A héja, katonai-energetikai szárny most próbálja összehozni a Nyugat politikai, katonai és gazdasági egységét Putyin Oroszországának térdre kényszerítésével. Cél a feltétel nélküli megadás, orosz kivonulás Ukrajna minden szögletéből véres fejjel. A háború és a béke Amerika ügye, hatalmas fegyverkezési segély és Lend-Lease szerződés Ukrajnával: addig van háború, ameddig Amerika szükségesnek ítéli. A katonai műveletek és a szankciós csomagok példa statuálására szolgálnak Kínával szemben is: Amerika továbbra is a világ legerősebb katonai, pénzügyi, technológiai hatalma, nemcsak a fejlett világ egyesítésére képes, hanem az univerzális közjavak többségének a birtokosa. Képes egy nukleáris nagyhatalmat kiszorítani a világ perifériájára. E közben Hszi a „felvilágosulatlan abszolút” bevitte Kínát a zéró-Covid hatalmi zsákutcájába Sanghajban és Pekingben.
Európa egyszerre egységesül és mutat megosztottságot a háborúban. A 2019-ben megindult Merkel-Macron-féle egységesülési folyamat, amely az újjáépítési csomaggal és a hétéves költségvetéssel, majd a világjárvány idején a közös vakcinavásárlással valósult meg, radikálisan felgyorsult a háborúval. Németország felhagy az évtizedek óta tartó Ostpolitik-kal, Oroszország megbékítésével, Európa egymás után fogad el közös szankciós csomagokat és dönt az orosz energiafüggőségtől való megszabadulásról. Éppen ez utóbbi okoz végül megosztottságot: mikor és mennyire kell leválni, s mivel lehet helyettesíteni az orosz olajat és gázt. Kezd létrejönni egy új háborús európai biztonsági rendszer, centrumában Amerikával és a NATO-val. Amerika teríti Európa fölé a nukleáris elrettentés hálóját és közvetlen parancsnoklást vezet be a frontországokban, Lengyelországban, a Baltikumban és Romániában, Finnország és Svédország pedig belépnek a NATO-ba. Ennek a rendszernek a gazdasági szankciós hátterét kell biztosítania Németországnak és az EU-nak a többi országon keresztül.
Globális détente, enyhülés következik? Lehetséges, bár kevésbé valószínű. Ez az alternatív világrend, amit a globális válságok – a hiperglobalizációs rendszer összeomlása, a klímakatasztrófa, a világjárvány, a recesszió, a nukleáris holokauszt – kihívásának hatására az amerikai és európai galambok javasolnak.
A végtelen háborúskodás, az ukrajnai borzalmas véráldozat, a menekültek tömegei, a termelési és technológiai láncok szakadása, a fejlett világokat érintő stagflációs veszély, a fejletlenekre zuhanó éhezés csak a közvetlen hatás. Előttünk a veszedelmes „Ukraine-fatigue”, az Ukrajna-fáradtság, amikor a ma szolidaritást mutató társadalmak belefáradnak a háborúval járó keservekbe. A döntő mégis az, hogy a hidegháborút nem lehet megnyerni. A versailles-i típusú békék csak újabb háborúkat szülnek. Összezárva lenni a megsebesített nagyhatalmi fenevaddal, akinek a bosszú az egyetlen reménye, rémisztő fenyegetés. A Kína nélküli világ és az Oroszország nélküli Európa politikai, biztonsági, gazdasági és társadalmi világrendszere nem, vagy képtelen nehézségek árán hozható létre. Ez nem a „békét bármi áron”, „adjuk Ukrajnát jólétünkért cserébe” politikája, de szakítás az „ukránok vérével vett hosszú háború”, az „orosz rendszerváltásig tartó harc” stratégiájával.
Ezért javasolja Macron, hogy Ukrajna és Oroszország térjenek vissza a korábbi Zelenszkij-féle tizenöt pontos békejavaslathoz, és engedjék Putyint „arccal” távozni. Kerüljön vissza az európaiak, így az ukránok, az oroszok és az EU kezébe a béke ügye, Európa autonóm módon alakítsa ki saját biztonsági konstrukcióját, természetesen amerikai segítséggel, de olyat, amelyben Oroszországnak is van helye. A francia-német tengely, olasz és spanyol támogatással vigye tovább az európai egységesülést. Jöjjön a szükséges politikai alkotmányos reform a döntési rendszerről, a közös katonai és ipari átállási csomagok, menjünk tovább energiaunió, közös munkanélküliségi alap felé. A liberális demokráciát mindenekelőtt otthon kell megvédeni és ehhez nemcsak új, nagyobb szabadságot, egyenlőséget és szolidaritást biztosító nemzeti, hanem közös európai politika kell.
Ezért javasolnak az amerikai galambok, elsősorban a gazdaságpolitikusok, élükön Yellen pénzügyminiszterrel, nemcsak egyeztetett gazdaságpolitikát a széles értelemben vett Nyugattal, hanem egyezkedést Kínával és Indiával, a nyitás politikáját szemben a protekcionizmussal, békés versengést a kereskedelmi háborúk helyett. Vélik, hogy a hidegháború a fegyvergyártók és az energiacégek profitjával, a Biden-adminisztráció elleni inflációs dühvel, egyenes út az autokrata Trumplandba. Lehet, hogy Amerika elég erős a világ vezetéséhez, de az egyeduralom az elmúlt évtizedekben nem volt elég jó tanácsadó ahhoz, hogy tudja is, a világot merre vezesse. Világtörténetileg 1944-45-ös helyzetben élünk, egy önsorsrontó világban kell új univerzális intézményeket és szabályokat kitalálni. Az ellenőrizetlen hiperglobalizáció és a szuverenista antiglobalizáció helyett olyan globális rendszert, amelyben a természeti környezet, társadalmi jólét, az igazságosság, az egészségügy, az oktatás szolgáltatási rendszerei egyenrangúak a gazdasági haszonelvűséggel és önérdekkel.
Magyarország vezetői egy sarokból röhögcsélnek és vicsorognak: legyőztek minket, Európát, a világot. „Föl kéne szabadulni már!”
