– Történészként foglalkozik most valamivel?
– Az utóbbi években főleg történeti könyveket lektorálok. Nemrég például Himmler munkanaplójához volt szerencsém. A hivatásos történészi tevékenységet viszont szüneteltetem.
– Megunta? Nem látja értelmét?
– Egyszerűen nem tetszik a szakma belterjessége, a viszonyok ápolgatása, magyarul a nyalizgatás, a tekintélyelvűség. Egy elismert történészünk írt például egy botrányos nagydoktorit. Egy PhD-hallgató nekiment, szétszedte az egészet. Mindenki mondta, milyen igaza van: itt egy koppintás, ott egy valótlanság, hiányos adatolás. Aztán mégis a srácot nyomták le, a nagydoktori meg csont nélkül átment.
– És ezen annyira felhúzta magát, hogy kiszállt az egészből?
– Volt más is. Ez a közeg nem szereti a laza, kontrollálhatatlan dolgokat. Komolytalannak tartja. Nem illett bele a bloggerkedésem, az összevissza dumálós tévézés. Meg nehezen viseltem, ha beleszóltak a témámba. Egyszer fel akartam dolgozni, hogy a két világháború között az ifjúmunkások, parasztok milyen stációkon keresztül váltak bal- vagy jobboldalivá. Hogyan szocializálódtak, milyen politikai-szellemi hatások érték őket. De próbáltak terelni abba az irányba, hogy ne ismeretlen emberek, hanem fontos elvtársak múltja felől közelítsem meg a kérdést. Az viszont nem érdekelt, meg fel is van dolgozva.
– Ha már itt tartunk: hogyan került a baloldali térfélre?
– Úgy, hogy rühelltem a létező szocializmust. Egy negyvenhét négyzetméteres kőbányai lakásban nőttem fel, és a gürizős kispolgári életünkben nem éreztem úgy, hogy itt a dolgozóké a hatalom. Hazugnak és kilátástalannak tartottam ezt a világot. De kísérleti gimibe kerültem, ahol a kezünkbe nyomtak egy új filozófia-tankönyvet. Tele volt társadalomfilozófiai szemelvényekkel. Megtetszett Bakunyin anarchizmusa, meg az, hogy szidta Marxot, aki a mindenfelé kiaggatott arcával nem nyerte el szimpátiámat. De aztán csak elolvastam tőle a Bérmunka és tőkét, és nagyot néztem: minden megállapítása igaznak tűnt a mi társadalmi rendszerünkre is. És gyanakodni kezdtem, hogy én marxista vagyok, viszont a vezetőink nem azok.
– Jó, de az ember nem kattan csak úgy rá épp Bakunyinra vagy Marxra. Kell hozzá valamilyen belső motiváció, világszemlélet.
– Tizenöt évesen próbáltam én fasiszta is lenni. Cigányoztam, lendítgettem felfelé a karom. De csak egy hétig bírtam. Igen, mindig erős vágy élt bennem a társadalmi igazságosság és szabadság iránt, és erre jobban rímeltek a baloldali eszmék. Trockij is nagy hatást tett rám az önéletrajzi írásával. Vele álmodtam, hogy ott állok a moszkvai nagycirkuszban és szónokolok a proletariátusnak. Ki is raktam a képét, de a feleségem kérdőre vont: mit keres a falon a kronstadti hóhér? De a ’90-es években még hagytam magam elsodortatni. Részt vettem mindenféle anarchista körök szervezésében.
– Mi kötötte össze a fejében, szívében Bakunyint, Marxot és Trockijt?
– A marxizmus és az anarchizmus nem két egymással teljesen szemben álló nézet. Az anarchizmus alapvetően nem az államellenességről szól, hanem az alulról építkező társadalmi önszerveződésről. Ami egybecseng a marxista kapitalizmuskritikával. A középpontban a kizsákmányolás, az elidegenedés, az árutermelő társadalom kereslet-kínálat alapú, piaci cseréjének, az értéktörvénynek a problémája áll. Nekem tetszik, hogy a használati érték legyen a meghatározó, az állam pedig haljon el. Más kérdés, hogy ebből mégis egy etatista forradalmi irányzat fejlődött ki.
– Lenintől sem volt idegen az önigazgatás eszméje. Nem a forradalom erőltetése teremtett olyan helyzetet, amelyben nem látott más mintát, mint valamilyen állami struktúrát?
– Szerintem nem esett nehezére az etatizmus. De a forradalomcsinálás valóban mindig félreviszi a dolgokat. Az anarchisták közül is sokan úgy gondolják, forradalmat kell csinálni. Szerintem, ha forradalmat csinálunk, az nem igazi forradalom. Mondom most. De a ’90-es években még én is hajtottam a dolgot, minden Kuala Lumpur-i sztrájkjelentésnél úgy éreztem, na, most kezdődik a forradalom. Ma már úgy vélem, az átalakulásnak szerves módon kéne lezajlania. Csak nincs rá időnk. Félő, hogy elpusztul az ökoszisztéma. Másrészt a kapitalizmus sokkal adaptívabbnak bizonyult, mint feltételeztük. Az ellene való lázadást is képes magához idomítani. Van egy amerikai szakszervezeti karikatúra, amelyen egy sínhez láncolt, szivarozó burzsuj így kiált fel, mikor jön felé a forradalom vonata: Országomat egy vörös zászlóért! Meg is kapta az államszocializmust, amely őrizte a tőkés kizsákmányolás lényegét, és pár évtized után visszavezette a forradalmat a kapitalizmushoz.
– Legyünk még kicsit álmodozók. Milyen modellt értsünk a társadalmi önszerveződés, önigazgatás alatt?
– Marxi tézis volt, hogy a technológiai fejlődésnek el kell érnie azt a szintet, amelyen a kommunizmus már lehetővé válik. Nos, ez már rég bekövetkezett, főleg az új információs technológiáknak köszönhetően. Megvalósulhatna egy alulról szerveződő emberi társadalom, ahol a termelést a használati érték orientálja. Ez elképesztő erőforrásokat szabadítana fel, és nem lenne szükség a mai centralizációra. Önigazgató kis közösségek szerveznék a valódi szükségletek kielégítését. Fölhasználva az információs hálót, hogy hol, mihez, mekkora mennyiségben lehet hozzájutni. Csak az a nagy kérdés, mi idézhet elő egy ilyen totális átalakulást, szemléletváltást.
– Ha szemléletváltáshoz kötjük, idealista talajon mozgunk.
– Tudom, de egyelőre képtelenség mit kezdeni a kapitalizmus már említett adaptív képességével. 1968-ban a munkásoknak az egész rendszerből elegük volt. De be kellett érniük – részben a kommunista párt amúgy jó szándékú beavatkozása miatt – szakszervezeti típusú kompromisszumokkal. Kialakíthatunk partikuláris mintákat, alakíthatunk kommunát, a tőkés rend egészét ez sem zavarja. Ha meg igen, jön az erőszak. Mint annak idején Argentínában, ahol vígan élt egy nagyobb közösség a világtól elvonultan. De mikor kitört a falklandi háború, az állam megjelent a helikoptereivel, és elvitte a katonaköteles férfiakat. Ezért úgy érzem, az én forradalmiságom már csak egy dísz a polcon, nézegetem, mert emberileg csak így tudok viszonyulni a dolgokhoz. Este pedig a lefekvés és elalvás közötti húsz percben sokszor forradalmakat képzelek magam elé. Egyik-másik még mindig véres. Pedig már abban sem vagyok biztos, hogy jól érezném-e magam egy anarchista társadalomban.
– De hát van annál jobb egy balos anarchista számára?
– Az a helyzet, hogy álmodozhatok bármiről, a mostani rendszerben szocializálódtam, hozzá kapcsol minden szokásom. Szinte genetikailag vagyok belekötődve a cigarettába, a polgári fogyasztásba, szórakozásba.
– Akkor marad az írás, a bloggerkedés, netán valami celebirány?
– Sosem akartam ezzel népszerűvé válni. 2015 táján eltörtem a bokámat, otthon feküdtem hat hétig. És unalmamban elkezdtem intenzívebben írogatni a Facebookra. Csak úgy, magamnak. De úgy látszik, beletrafáltam valamiféle korszellembe. Mikor láttam, hogy már több ezren olvassák a bejegyzéseimet, úgy éreztem, komolyabban kell venni a dolgot, nem maradhatok az impressziók szintjén. Aztán hívni kezdtek dumálós tévéműsorokba is. Mikor a simicskás Szabadfogás véget ért, Kötöttfogás címmel folytattuk páran a laza beszélgetősdit a YouTube-on. Most az ATV-ben is részt vehetek egy hasonló műsorban, az Ötben. Szeretem ezt a kötetlen műfajt, az ember szabadjára engedheti a gondolatait, szidhat kormányt, ellenzéket, rendszert. Sajnos a nézők egy része nem érzi, miről van szó, azt hiszik, politikai üzeneteket fogalmazunk meg. De az igazi probléma, hogy könnyen kifulladhatnak ezek a formációk. Mint ahogy ma már olykor az írásból is elegem van, pedig valamikor monománia volt, hogy megfogalmazzak dolgokat.
– Ezt is adaptálta a kapitalizmus? Csinált valamit, tárgyiasította független, lázongó attitűdjét, amire van kereslet, és lassan kulturális termékké vált.
– Igen, alapvetően ez a helyzet. Főleg, mióta a fizetős Patreon felületen is megjelenek. Nem volt könnyű döntés számomra, hogy pénzt kérjek a követőimtől. Ez is bizonyítja, hogy az ember forrong, más világról álmodozik, független módon próbál élni, aztán mégis elfoglalja a maga helyét a rendszerben.
– De akkor miért mindig a politikusokon kérjük számon a játékszabályok megalkuvó elfogadását? Ők a megszerezhető mennyiségű parlamenti székekbe ülnek be, mi meg máshova.
– Az ő pozíciójuk, magatartásuk szimbolikus. Amúgy sem tartom ideálisnak a képviseleti demokráciát, mert arról szól, hogy a politikai énünket, akaratunkat elidegenítjük magunktól, és kihelyezzük egy erre szakosodott testületbe. Pedig kell lennie alternatívának. Valamit jelez belőle a falusi önkormányzatok vagy a civil szervezetek működése. Ilyesmire lehetne talán építeni…
– Mintha megint kezdene izzani a forradalmi hevület.
– Ez már csak ilyen. Visszatérve a politikusok megítélésére, talán azért is szeretjük pofozópárnának használni őket, mert ugyan az érdekeinket nem tudják képviselni, de a gyengeségeinket igen. Nemegyszer szembesül vele az ember, hogy hát én is ugyanilyen megalkuvó vagyok, ugyanígy intézem a dolgokat, kisstílű vagyok, alakoskodom, sumákolok, figyelem, minek mi lesz a haszna. Régi, ’68-as mondás: mindannyiunk fejében él egy rendőr, őt kell először megölnünk.
