Adaptáció nélkül már aligha megy. Mármint széles körben ismertté válni egy írónak. Enélkül legfeljebb elismert lehet. Csak hát ma nem születnek nagy számban feldolgozások. A korábbi írógenerációknak még szerencséjük volt. Lecsapott rájuk a televízió, és szolgálta őket. A rendezők nem forgatták ki műveiket, inkább jó népművelők módjára igyekeztek az irodalmi értéket kibontani, közkinccsé tenni. Kis túlzással azt mondhatjuk, akkoriban a prózai mű és színházi, filmes, tévés változatai valamiféle egységes kulturális térben léteztek. Filmeket olvastunk és könyveket néztünk.
Örkény István is nagy haszonélvezője volt ennek az időszaknak. A Tóték színpadi változata, Latinovits Zoltán alakítása nagy, népszerű magyar írót teremtett a köztudatban. Innentől kezdve érdeklődéssel, örömmel fogyasztották színházban, moziteremben, tévé előtt ülve, vagy éppen könyveit lapozgatva. Aki egy sort sem olvasott tőle, annak is volt élménye művészetéről, tudta, hogy ez valami más, olykor groteszk, abszurd izé, amolyan tömör, egyperces.
Az MTVA Archívuma nemrégiben fölrakott az oldalára egy Örkény-blokkot. Az apropó az író születésének 110. évfordulója volt. Színházi közvetítések mellett tévéfilmek szerepelnek a kínálatban. Utóbbiakat azért is érdemes megnézni, mert nem szerzői adaptációk. A rendezők Örkény kottájából próbáltak játszani. És kiderül, hogy van ilyen kotta. Filmen is kibomlik az írói világ meghatározó esszenciája, érezzük, hogy közös a szerző. A rendezőkre nehezebb lenne tippelni. A filmes stílusjegyek között kevés az eltérés, inkább az lehet árulkodó, kihez áll közel egy-egy téma, műfaj, életmű-korszak.
A háborús élmények alapján született korai drámából, a Voronyezsből készült tévéjáték kilóg a sorból. 1970-ben a témának volt súlya, és Örkény neve alatt egyszerűbben lehetett szólni róla, de a produkció, főleg mai szemmel, fogyaszthatóan személytelenre sikeredett. (Rendezője Ádám Ottó volt.) A Macska az esőben 1980-as etűdjét nézve aligha jut eszünkbe Sólyom András neve, de annyit érezni, hogy pályakezdő filmes kezébe került ez a fiatalkori írás. A Glória adaptációját nézve azonban már érdemes találgatni. Az eredeti kisregény 1957-ben született, amikor Örkény a forradalomban való részvétele miatt nem publikálhatott. A kisrealista írás az apácarendek feloszlatásának idején kezdődik, és egy fiatal nővér útkeresését követi nyomon az új világot hirdető társadalom vidéki hétköznapjaiban. A kimunkált enteriőröket, a színes természetességű színészi játékot, az elbeszélés tökéletes mesemondói ritmusát figyelve nehéz lenne tévedni: Zsurzs Éva készítette az 1982-es feldolgozást.
A legnagyobb kihívást alighanem a szatirikus, abszurdba hajló Örkény jelentette a filmesek számára. Jól mutatja ezt a Tóték adaptáció, az Isten hozta, őrnagy úr! felemás sikere is. Fábri Zoltán nem tudta igazán megtalálni a mű realitás és abszurd között ingázó világához illő filmes vizualitást. Horvai Istvánnak pedig egyértelmű beletört a bicskája A Hanákné ügy-be. A tévében újszerűen hatott ugyan a modernista filmdivat szabad tér- és időkezelése, de mesterkélt, olykor suta alkalmazása inkább eltávolította a nézőt a különös építkezésű szatírától.
Örkénynek a hatvanas években megújuló prózája érdekes módon az eszköztelenebb, visszafogott, „tőmondatos” tévéfilm-készítés számára bizonyult ideálisnak. Nem véletlen, hogy Esztergályos Károly bizonyult az örkényi világ egyik legjobb tolmácsolójának. Szikár, pszichologizálást kerülő elbeszélésmódja jól illett az író stílusához. 1972-ben hatásos munkát készített a Te édes-édes című 1964-es novellából: a Diagnózisra átkeresztelt film egy kezdő orvosnő bizonytalanságait, karrierista ösztöneit, lassú morális megújulását, a körülötte létező rendszerrel szemben megérő belső lázadását ábrázolja, cizelláltan játszva Béres Ilona ambivalens sugárzású szépségtónusaival. És ugyanebben az évben szülte meg egy Esztergályos-stáb az egyik legjobb és legsikeresebb Örkény-tévéfilmet: Az ember melegségre vágyik négy önálló novellából áll. Egyszerre ad képet az írói életmű másfél évtizedes (1953-1969) alakulásáról, és azokról a markáns, konstans vonásokról, amelyek sajátossá varázsolják. Az 1958-ban keletkezett, az egyperces novellákat reprezentáló címadó írás a feldolgozásnak köszönhetően nagyot rezonált a társadalomban. A magányos orvoshős lassan ébredő szerelemhez hasonló kötődése termokoksz cserépkályhájához, zavarba ejtő tömörséggel és mélységgel érzékeltette az emberben lappangó elidegenedettség-érzést. Nem annyira a fogyasztói világ kritikája volt ez, mint inkább az élettel szembeni hiányérzet keserűségének szimbolikusan groteszk akkordja. És csak le kellett hozzá ütni a megfelelő hangokat, azaz irodalmiasra redukálni a filmi látványosság végtelennek tűnő játékterét. Meglepő, hogy ez a tévéfilm nem került be az írót köszöntő tévéarchívumi válogatásba. De így is kapunk elég impulzust, hogy ismét hozzádőljünk Örkény kályhájához, és tapogassuk, melyik a legmelegebb csempéje.
