Az ötvenes években, Rákosi Mátyás országlása idején még az iskolában kellett énekelnünk a szovjet himnuszt, amiről tudtuk, hogy egy szava sem igaz. Ezt akár Sztálin himnuszának is lehet nevezni, mivel 1944-ben vezették be a Szovjetunióban a “nemzetidegen” Internacionálé helyett. Szövegét Szergej Mihalkov írta, zenéjét Alekszandr Alekszandrov szerezte. Ennek a himnusznak első versszaka, korabeli fordításban így hangzott:
“Szabaddá tett népek örök szövetsége, / A nagy Oroszország nagy műve e frigy. / Hogy éljen a Szovjet hatalma s egysége: / A nép így akarta s megalkotta így.”
Ez a szöveg enyhén szólva történelmietlen: a “szovjet nép” mint olyan, sohasem létezett és ami a szövetséget illeti, az sem maradt örök, már Borisz Jelcin idejében, a múlt század utolsó évtizedében felbomlott. Továbbá “a nép” is egy fantom-fogalom, Mihalkov alighanem “nemzetet” értett rajta. És persze nem a nemzet írta a szöveget, hanem ő, aki magát az orosz nemzet hivatott szószólójának tekintette.
Mi nem ismertük a himnusz második versszakát, ami Lenin mellett Sztálin dicséretét is zengte, de emiatt 1977-ben már megérett az idő bizonyos változtatásra. Szergej Mihalkov kozmetikai javításokat eszközölt a szövegen, az első sor “Szövetségbe forrt szabad köztársaságokká" alakult és a második sorból eltűnt az egyik “nagy” jelző, de megmaradt Oroszország vezető szerepe: “A nagy Oroszország kovácsolta frigy” lett Lenin és Trockij közös művéből. Sztálint viszont kiradírozták a második versszakból.
1991 és 2000 között (a rendszerváltás idején) az Oroszországi Föderációban a régi cári himnuszt énekelték, bár a fiataloknak ez kissé anakronisztikusnak tűnhetett. Vlagyimir Putyin úgy látta, hogy ez a helyzet tarthatatlan, ezért felkérte a többszörös Sztálin-díjas Szergej Mihalkovot, írjon új szöveget a régi dallamra. Ami hamarosan meg is született, ezzel a Bizánctól örökölt “nemzeti” kezdősorral: “Oroszország a mi szent államunk!” Talán nem illik emlékeztetni a művelt olvasót arra, hogy a francia forradalom egyik legnagyobb eredménye éppen az egyház és az állam szétválasztása volt – 2000-ben Mihalkov közölte a világgal, hogy ez Oroszországra nézve nem érvényes, 2022-ben pedig Kirill ortodox pátriárka ezért imádkozhat a nagyorosz fegyveres erők győzelméért Ukrajnában.
De nézzük tovább az új orosz himnusz szövegét: ”Légy dicső, szabad hazánk, / Testvéri népek hatalmas szövetsége, / Erős akarat, hatalmas dicsőség / A tiéd örök időkre”. A szlávokon is túlmenő testvériség hangoztatása szükséges a kazahok és kirgizek miatt, de a jelzőhasználat kísértetiesen emlékeztet a korábbi himnusz-változatokra: a szövetség „hatalmas” és „erős” akarat fogja össze és ez megint, talán kicsit túl optimista módon, „örök időkre” szól. Árad a szövegből az öndicsőítés, az orosz megalománia, ami legalábbis Nagy Katalin cárnő óta a „mainstream” orosz gondolkodást jellemzi. És a dallam? A dallam változatlan.
Ebben az új himnusz-szövegben Mihalkov még többször dicsőíti Oroszországot. Nem hiszem, hogy lenne még egy himnusz a világon (a hajdani német „Über Alles” kivételével), ami ennyi energiát fektetne az öndicsőítésbe. Eszembe jut a protestáns Miatyánk utolsó sora, ami Istennek, nem másnak tulajdonít minden hatalmat: ”mert (egyedül) tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség”. Sokat gondolkodtam ezen a soron és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a minden fajta földi hatalomtól való függetlenség kinyilvánításával egyenlő. Nincs az a király, pápa vagy pátriárka, élő vagy halott szent, akihez egy protestánsnak imádkoznia kellene – a hívő embertől egyedül Istennek jár ki a tisztelet és a „dicsőség”. Bizonyos értelemben a reformáció előtti Európa szellemét tükrözi az orosz cári, illetve elnöki hatalom dicsőítése, ami idegen minden európai gondolkodású embertől. Kár, hogy sem Mihalkov, sem Putyin nem gondoltak erre, amikor a jelenleg érvényes öndicsérő himnuszt tették kötelezővé az Oroszországi Föderáció területén.
