- Szemünk előtt a szakralitás: Barakonyi táblára fújja a várost

Budapest sokunk számára különleges hely: az utcák, a terek és az épületek szinte otthonosan hatnak ránk, a lemenő nap fényében pedig ámulva nézzük, ahogy a város megmutatja a mágikus oldalát. Barakonyi Zsombor STRABAG-díjas festőművész éppen ezt a rendkívüli érzést örökíti meg, és törekszik arra, hogy minél pontosabban ragadja meg azt. A gyakorlata persze megvan: már tizenöt éve csiszolja egyedi technikáját, a képeit pedig már a világ több nagyvárosában is bemutatta, legközelebb ősszel a londoni Liszt Intézetben fog szerepelni.

Túl a köröndön

Persze, Barakonyi sem egyik pillanatról a másikra lett befutott művész, a tehetsége viszont már gyerekkorában megmutatkozott. Noha öccse, Barakonyi Szabolcs is híres alkotó – Lucien Hervé-díjas fotográfus –, a két testvér nem művészcsaládba született. „Édesapám büntetőbíró volt, édesanyám pedagógus. Bár mindketten a földön jártak, apám azért érdeklődött a filmek és az irodalom iránt. A rajzolást, vagyis az alkotást viszont egyikőjük sem tiltotta meg” – meséli Barakonyi Zsombor, akire művészi szempontból a születési helye is nagy hatással volt. A Kodály körönd egyik impozáns bérpalotájában nőtt fel (a szemközti épület 2014 júliusában leégett – meg is festette a jelenetet „Tűz, jöjj velem” címmel).

„Mindig is szerettem a Kodály köröndöt, ami eleve egy szürreális hely: kör alakú, hatalmas platánfákkal, és négy történelmi szoborral. Másrészt jó a környék, főleg hogy közel van a Hősök tere, a Műcsarnok és a Szépművészeti” – mondja a művész, aki csak tizennyolc évesen, a rendszerváltás idején tudta meg, hogy az otthonuktól három utcára található a Képzőművészeti Főiskola (ma: egyetem). „Én nem úgy voltam, mint a zenészek, akik már fiatalon tudják, mit akarnak. Noha ügyesen rajzoltam, eleinte nem akartam festő lenni” – emlékszik Barakonyi, aki négyszer próbálkozott, mire bejutott a képzőművészetire. Ez idő alatt viszont nem tétlenkedett, elvégezte a Külkereskedelmi Főiskolát. „Okleves üzemgazdász is vagyok, de hamar elhagytam a szakmát”.

Epreskert I/10

A Képzőművészeti Egyetemre kerülve rögtön szárnyra kapott kreatív énje. Rengeteg időt töltött az Epreskert legendás I/10-es műteremben, ahol Feszty Árpád is alkotott. „A festőhallgatók általában hatással van a mesterük technikája és a szellemisége. Na, ez a mi osztályunkra nem volt jellemző. A tanárunk, Tölg-Molnár Zoltán elég szabadelvű volt. Nem mondta meg, ki hogyan alkosson, mindenki azt csinált, amit akart”.

De nemcsak az egyetem hatott rá, hanem a rendszerváltás után rázúduló szellemi szabadság és kulturális sokk, amit az akkor nyíló művészmozik, a nyugatról beáramló populáris zene és az olyan könyvek jelentettek, amelyekhez ’89 előtt nem juthatott hozzá. Első munkáit ő is szabadon alkotta, még ecsetet sem használt. „Elsősorban Picasso fényrajzai inspiráltak, amelyeket a spanyol mester sötét szobában, fénypálcával alkotott. A fotó hosszú expozícióval készült, így gyors mozdulatai élesen kirajzolták az alakokat” – meséli Barakonyi. Ehhez hasonló technikát használt, így rajzolva fel egy zseblámpával éjszakánként Budapest utcáin autókat, rókákat vagy delfint. Mivel analóg géppel dolgozott, ő is csak a film előhívása után látta meg a végeredményt.

„A fényrajzok után más témát választottam: halakkal teli akváriumok felnagyított képét festettem meg. Bár élveztem az alkotást, hamar rájöttem, hogy sem a vászon, sem az olajfesték nem az én világom. A vászon túl rugalmas, az olajfesték meg lassan szárad. Én ennél sokkal gyorsabban gondolkodom”.

Vászon után gördeszka

Barakonyi tehát új anyag után nézett, amit a fában talált meg. 2005-ben egy kiállítást rendezett huszonegy, gördeszkára festett képből, melyeket a Műcsarnok apszisában állított ki. „Mivel a nyolcvanas években sokat gördeszkáztam, ezért megihletett az eszköz. Sőt, rájöttem, hogy a fa anyagával igen jól lehet dolgozni, elvégre használat közben a gördeszkát sem kíméli az ember. A kemény falap állandóan megsérül, a deszkások ráugranak vele a padokra, a járdaszegélyre, miközben lekopik róla a kép” – emlékszik a festő. A kiállítása után döntött úgy, hogy a vásznat végleg fatáblára cseréli, melyre térképtűvel rögzítette a papírt, hogy aztán pengével metssze ki rajta az alakokat, majd festékszóróval menjen át rajtuk. A fába pedig nyugodt szívvel vágott bele, és az sem zavarta, hogy a kész műveken meglátszottak a penge nyomai. Ecset és olajfesték helyett pedig sprét használt, azzal fújta fel a városképek egyes rétegeit, vagy festőhengerrel dolgozta meg őket. „Ezzel a módszerrel nemcsak gyorsan haladtam, de a városi élethez illő technikával, kvázi graffitizve tudtam alkotni”.

Az új stílusnak köszönhetően úgy komponálta a képeit, akár egy operatőr. Az alkotás során viszont sosem az egyszerű megoldást kereste, hanem a minél komplexebb képi világot. „Egy kicsit mazochista vagyok, így mindig is olyan jeleneteket, bonyolult utcaképeket kerestem, amikben jó sok munka van. A japán pengémmel viszont az alakok legapróbb ráncait is ki tudom vágni”.

A város angyala

„A főiskolán, a kilencvenes években volt egy amerikai tanárom, aki azt tanácsolta, ha sikeres akarok lenni, akkor a képeimen szerepeljen a politika, a divat és a szex. Az én képeimen viszont egyik sincsen, mégis sokan szeretik azokat” – mosolyog Barakonyi. Ennek oka, hogy a művein hétköznapi jeleneteket ábrázol, de olyan fényviszonyokkal, hogy az adott történést éppen az átlagos mivoltából emeli ki. „A műveimen a hétköznapi szakralitást mutatom meg, vagyis azt a világot, amit az emberek nem vesznek észre, noha a szemük előtt van” – mondja a művész. Úgy látja, ennek fő oka az emberek hanyagsága, másrészt jelenünk vizuális kultúrája, mely a 3D-s mozifilmekkel, a pörgő montázsú videóklipekkel és a látványos koncertekkel folyamatosan emeli az emberek ingerküszöbét, így a művészeknek egyre nehezebb őket megérinteni. Ennek ellenére kitart amellett, hogy a maga elképzelése szerint adjon át nekik egy életérzést. „Nem vagyok ezoterikus, de korántsem mindegy, hogy a képeket milyen rezgés, milyen energia járja át. Ha az alkotó élvezi a munkáját, akkor azt a befogadó is meg fogja érezni” – vallja a művész, aki legújabb képeire az akrilfesték mellett aranypigmentet is fúj, így idézve meg a templomok festményeinek világát. És bár Barakonyi munkáin a szereplők jobbára arctalanok, egy figura mostanában mégis kivehető a képeken: ő a művész tíz éves lánya, Veronika, aki a városi jelenetekben mint angyali karakter jelenik meg.