Amikor Léna és Milán összeházasodtak, szüleik és a saját megtakarításaikból családi házat vettek egy vidékies hangulatú, külvárosi utcában. Régi kis ház volt, még jóval a környék Budapesthez csatolása előtt épült. Kert is tartozott hozzá, és közel volt a HÉV megállója. Pedagógusi fizetésükből és saját munkájukkal minden évben javítottak, szépítettek valamit a házon és a kerten. Közben egyre jobban megszerették és megszokták egymást. Örültek a háznak, tanári munkájuknak és Barak nevű kutyájuknak, aki az Obama elnök iránti rokonszenvükből kapta a nevét. Barakkal, akinek "c" nélkül írták a nevét, hosszú sétákat tettek a környéken, le a Dunáig és fel a hegyekig, ahonnan szédítően szép kilátás nyílt a városra. Milán nagymamája elmesélte, hogy 1944 telén egyszer innen nézte Budapest bombázását, amely iszonyatos fényeivel és robbanásaival emlékezetesebb maradt számára minden augusztus huszadiki tűzijátéknál.
Léna matematikát és fizikát tanított, de igazi szerelme az asztrofizika volt. Ezen belül is a fiatal csillagok születése, formálódása a végtelen űrben, több ezer fényévnyire a mi bolygónktól. Lelkesen tudta magyarázni, hogy a csillagembriók fénye hirtelen a százszorosára nő, ha elhalad mellette egy külső égitest. Milán történelmet tanított, már az egy fényév is felfoghatatlan távolság volt a számára, és a Holdra szállást inkább csak jólneveltségből hitte el. Léna viszont a történelemtől viszolygott. Az emberi történelmet nagyjából a háborúk, népirtások, kínzókamrák és gyűlölködések végtelen láncolatának látta. Ezekről a kérdésekről sokat beszélgettek, amikor este kiültek a teraszra. Mindketten pesti bérházban nőttek fel, megszokhatatlan öröm volt elnézni a saját kertjüket
Az esküvő után néhány évig nem akartak gyereket. Aztán akartak, ám egy ideig nem jött össze nekik. De Léna harmincötödik születésnapja előtt néhány héttel végre világra jött az egyre jobban várt utód. Bencének keresztelték, azaz csak nevezték el, mert Léna harcos ateista volt, és a maga módján vallásos Milán némi vita után ráhagyta a dolgot. A gyerek Milán szerint szinte kislányosan kedves volt, Léna szerint viszont igazi vasgyúró. Vagyis normális kisfiúra sikeredett, akiben mindenki azt látta, amit látni szeret.
Barak kicsit sértődötten, de tudomásul vette az új uralkodó érkezését és azt, hogy a séták célpontja a tágas kutyafuttató mező helyett a játszótér lett. Játszótérből kettő is volt, az egyik közvetlenül a HÉV megálló mellett, a másik pedig a Duna-parton. Bence két éves korára mászóka-bajnok lett, és a játszótér közelségét megérezve ugyanolyan hevesen rángatta a szülei kezét, mint ahogy Barak jelezte, ha a száguldozni való mező közelébe értek.
Aztán a csendes, falusias környéket is elérte az építkezés láza. Pár házra tőlük lebontottak egy ősöreg kúriát, és új épületeket húztak fel a helyén. Háromemeletes fehér házakat, amelyeket körül is kerítettek, és ezért mindenki lakóparknak nevezte a kis telepet. Bence hároméves volt, amikor a lakók beköltöztek új otthonaikba. Ahogy Lénával elsétáltak a lakópark kerítése előtt, a kisfiú felfedezte, hogy a házak között van egy vadonatúj játszótér is. Színes mászóka, csúszda, homokozó, szinte a közvetlen szomszédságukban. „Menjünk a játszótérre”, húzta volna az anyját az új kalandok színhelyére. De Léna tudta, mire szolgál a kerítés és az elektromos kapuzár, amely az idegenektől védte az új lakások frissen ideköltözött tulajdonosait. „Ott csak a gazdag gyerekek játszhatnak”, mondta dühösen, és hirtelen haragot érzett azok iránt, akik kerítéssel zárják el magukat a békés környék régi lakóitól.
„Csak a gazdag gyerekek játszhatnak ott”, ismételte el Bence lemondóan, beletörődve. Léna elsírta magát és idő előtt hazasétált a gyerekkel. Otthon Milán elmagyarázta neki, hogy butaságot mondott. A magántulajdont tisztelni kell, ilyen társadalomban élnek. Aztán meg ők sem szegények, a családi házuk saját kerttel biztosan ér annyit, mint egy társasházi lakás a külvárosi lakóparkban. De Lénát nem nyugtatta meg ez a tanáros magyarázat. Nem a kerítés zavarta, nem is a lakóparkban élők bezárkózó kivagyisága, hanem az a lemondó, beletörődő hang, ahogy Bence elismételte, „csak a gazdag gyerekek játszhatnak ott”. Talán mégsem szabadna ilyen kedves, szófogadó gyereknek nevelni Bencét, gondolta, de nem tudta szavakba foglalni, amit érzett.
