- Irodalmi rangadó

„Napsütés, tavaszillat, óriási dzsembori a kapuk előtt” – írta a Képes Sport 1967 áprilisában az Újpest–FTC, Vasas–Honvéd kettős rangadóról. Idilli kép, de a pályaválasztó Újpest nem akart a Népstadionban játszani, a Megyeri útra vitte volna a meccset. A lilák húzódozása láttán a Vasas is inkább a Fáy utcában fogadta volna a Honvédot. Végül hat nappal április 16., a dupla derbi napja előtt a sporthivatal és az MLSZ kötelezte az Újpestet és a Vasast: rendezze a találkozót a Népstadionban.

A hétfői döntés után a szurkolók kedden megrohanták a Népköztársaság útja 4. szám alatt üzemelő jegyirodát. Szerdán szintén. Bordás Miklós, a sűrűn látogatott intézmény vezetője így nyilatkozott: „Odakint zuhog az eső, ám változatlanul hosszú a sor, amely az üzlet előtt kígyózik. Már csak az olcsóbb, a 13, 11 és 8,50 forintos jegyek kaphatók.” A legdrágább 21,50-be került, aztán az aréna környékén „dolgozó” üzérek száz forintot is elkértek egy belépőért.

A nagy nap délelőttjén negyvennégy pénztár rövid időre kinyitott, azokban az utolsó tikettek nem elfogytak: valósággal elillantak. Délután viszont nemcsak a „jegyesek”, hanem a jegy nélküliek is elözönlötték a stadionhoz vezető utakat (hátha...), majd a vakmerőbbek átmásztak a kerítésen, ami tényleg nagy bátorságra vallott, mert kívül-belül rendőrök cirkáltak, és akit elkaptak, az alighanem megemlegette a mutatványt. Az elfogást megúszók sem jutottak túl a nehezén, hiszen ahhoz, hogy leüljenek, a 285 jegykezelő valamelyikét ki kellett játszaniuk, de ez szinte lehetetlen volt, mert minden szektor bejáratánál két alkalmazott ellenőrizte a belépőket. Maradt tehát az alsó és a felső karéj közti körív, ám ott három vagy inkább négy órán át állni kellett, ráadásul a kerítéshez odaférni szinte soha nem lehetett, a második sorból meg legföljebb ugrándozva láthatott valamit a mérkőzésért mindenre kész drukker.

A kinn rekedők közül az angyalföldi és a kispesti szurkolóknak némi kárpótlást nyújtott, hogy a második mérkőzést, a Vasas–Honvédot közvetítette a televízió, ám a ferencvárosi és az újpesti hívek – más-más okból – nem sugároztak olyan derűt, mint Varga Zoltán. Róla Borbély Pál azt írta a Népsportban: „A mezőny legjobbja volt. Jókedvűen, ellenállhatatlanul futballozott, hetven percen keresztül minden megmozdulása közvetlen veszélyt jelentett.” Hozzátette: „Rákosi ezen a mérkőzésen is mindenütt ott volt, ahol lennie kellett.” A Népszavában Vándor Kálmán, a kor másik sportújságíró nagyágyúja azt emelte ki, hogy Albert Flórián ismét hátravontan játszott, és játékintelligenciája ugyanúgy érvényesült, mint egy évvel korábban, a magyar–brazil vb-mérkőzésen (3:1).

Na most, ha Varga, Albert, Rákosi egyszerre kitűnt, akkor nem lehetett csodálkozni a 3:0-s végeredményen, valamint az összegzésen: „Fénykorára emlékeztető Ferencvárost láttunk a zsúfolt Népstadionban.” A zöld-fehérek 8-asa még Esterházy Pétert is megihlette: „Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt. A félpályánál történt, úgy a K szektor előtt, Varga finoman áttolta Noskó lába között a labdát, nem rúgta, még csak nem is gurította, tényleg úgy tolta, noszogatta, mint akinek mindez igazán nem fontos. De fontos volt. Tudta ezt minden néző, és tudta Noskó is. Villámgyors, gonosz mozdulattal megfordult hát, és akár egy felbőszült bika rontott Vargára, aki már ismét a labda mellett állt, és elképesztő flegmával visszapaskolta azt, ő maga pedig kicsit hátrább lépett, mint aki csupán udvarias, mint akinek nincs is köze itt semmihez, kívülálló, ugyanolyan néző, mint én vagy te, lám, itt van hát ez a derék ember, ez az újpesti sporttárs, aki most oly érdekfeszítő és drámai küzdelmet folytat evvel az ide-oda bóklászó labdával, no lám, no lám, mire megy vele...”

Varga az akkor még nem 10-ig osztályozó Népsporttól maximális 5-öst kapott, Albert 3-ast. Bennem mégis Albert alakítása maradt meg a legelevenebben. Mindenekelőtt azért, mert a „Császár” tizenhét méteres, félfordulatból kapura küldött labdája elemi erővel vágódott a felső lécre, majd onnan a gólvonal mögé; másodszor meg azért, mert az aranylabdás center a legritkább esetben próbálkozott lövéssel a tizenhatoson kívülről. Inkább becselezte magát az ötösig, és vagy flegmán elfektette a kapust vagy hasonlóképpen „tej folyik az ereiben” mozdulattal elpasszolt mellette.

Különleges gólját a Képes Sport ekképpen örökítette meg: „Jóságos ég – szól a jó máj a lelátón. – Légnyomást kapott a Miska.” Akit Szentmihályi Antalnak hívtak, és a lilák kapuját őrizte volna. Sok dolga általában nem volt, a Megyeri útiak hatvanhét tavaszán is 19:3-as gólaránnyal érkeztek a hetedik fordulóban rendezett rangadóhoz. A ferencvárosi diadal után Maros László az Esti Hírlapban fel is vetette: „Mi lehet az oka annak, hogy az Újpesti Dózsa, amely kétségtelenül a magyar labdarúgás legjobban képzett játékosainak egész sorát vonultatja fel, nem tud felnőni legnagyobb feladataihoz? Ez a kérdés már évek óta foglalkoztatja a labdarúgás híveit, hiszen esztendőről esztendőre megismétlődő jelenség a lilák nagyszerű rajtja nyomán a hirtelen jött szétesés, enerváltság.”

A Vasast sem kényeztette el az akkor még minőségi sportsajtó, amelynek volt mire igényesnek lennie. „A bajnokcsapat nehezen talált magára. Egy teljes félidőbe került, amíg a nagynevű csatársor játékba lendült” – szökött szembe a kritika. Az 1966-ban veretlenül aranyérmes piros-kékek Kenderesi – Bakos, Mészöly, Lázár, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós összeállításban játszottak a Honvéd ellen, és csapat legkevésbé ismert játékosa, Liebhaber-Lázár Barna rúgta húsz méterről a győztes gólt (1:0). Az ifjú védőnek ez volt az egyetlen „dugója” az NB I-ben, három nappal a 21. születésnapja előtt. Igaz, az év augusztusában, a Stuttgart–Vasas barátságos találkozó (Vidáts Csaba duplájával 1:2) után „disszidált”, mert úgy érezte, nem kap elég lehetőséget idehaza.

A rangadókat egy héttel később a magyar–jugoszláv válogatott találkozó (1:0) követte. Illovszky Rudolf szövetségi kapitány a kapus posztjára a diósgyőri Tamás Gyulát és a tatabányai Gelei Józsefet válogatta be, míg a többiek FTC, Újpest, Vasas vegyest alkottak. A mezőnyjátékosok névsora így festett: Mátrai, Szűcs, Rákosi, Varga, Albert (mind FTC), Mészöly, Ihász, Mathesz, Molnár, Farkas (mind Vasas), Káposzta, Göröcs, Bene (mind Újpest). A Magyar Nemzet viszont úgy vélte: a formák alapján a Géczi – Bakos, Mészöly, Szűcs, Páncsics – Göröcs, Albert, Rákosi – Szőke, Varga, Puskás Lajos tizenegyet kellene pályára küldeni. Ám Géczi István, Bakos Sándor, Szőke István, Puskás csak a B válogatott keretében kapott helyet.

Ami a futballt illeti, igazán vidám világ volt az.