Ha az ember fogódzókat keres az orosz-ukrán háború lehetséges lezárásához, bizonyára felidéződik benne az 1990-es évek délszláv háborúit elszorító hosszas békefolyamat. Az összevetés a vártnál talán több párhuzamra is rávilágít. Talán a legfontosabb, hogy mindkét konfliktus egy-egy föderatív állam rendszerváltást követő felbomlásából eredeztethető. Juhász József történész, az ELTE egyetemi tanára is ezt a közös elemet hangsúlyozza. Bár nagynak tűnik az időbeli eltérés, mégis meghatározó, hogy egy föderáció centrumállama hogyan határozza meg saját helyzetét a szétszakadás után az adott régióban. „Sokáig úgy tűnt, Oroszországot nem rázza meg a Szovjetunió szétesése, mert a jelcini vezetés és az új orosz elit előnyöket látott a folyamatban. Bízott gazdasági lehetőségeiben, a nagyhatalmi státusz megtartásában, tehermentesítésnek érezte a szegény közép-ázsiai köztársaságok leválását. Úgy érezte, a határokon túlra került 25 milliós orosz népességet nem fenyegeti veszély, és a FÁK jó kapocsul szolgálhat az utódállamokkal való viszony alakításában” – véli a szakértő. Ugyanakkor Milošević és a szerb vezetés számára semmi pozitívummal sem kecsegtetett Jugoszlávia megszűnése. Domináns hatalmi pozíciójukon túl a föderációban diaszporikusan élő szerbség 40 százalékát elveszthették volna. Ezért hajlottak arra, hogy nyelvi-etnikai alapon új határokat jelöljenek ki, és a feszült helyzet gyorsan háborút eredményezett.
„A putyini vezetés hasonló állapotba került – von párhuzamot Juhász József. – A vélt előnyöket Oroszország nem tudta érvényesíteni, ezért az elit visszamenőleg megkérdőjelezi a felbomlás értelmét. Próbálják valahogy visszakapcsolni magukhoz a volt tagköztársaságokat, és geopolitikai érdekeiket sértő ellenállás esetén immár határmódosításoktól, »speciális katonai akciótól« sem riadnak vissza.”
Feloldandó konfliktusgócok
A délszláv háborúkat lezáró békekötésnek három nagy konfliktusgócot kellett feloldania. A Horvátország területi integritását fenyegető, szakadár „Krajinai Szerb Köztársaság” kérdése katonai úton oldódott meg: a horvátok felszámolták. A szétszakadt Bosznia pacifikálása viszont komoly kompromisszumokat igényelt. „A daytoni békével a bosnyákok elérték Bosznia-Hercegovina állami egységének garantálását, míg a szerbek számára az jelentett eredményt, hogy az országban a bosnyák-horvát mellett létrejött egy autonóm szerb államrész. De talán ennél is keményebb diót jelentett Koszovó helyzetének kezelése. Az albán tartományban egyetlen politikai erőt sem lehetett rávenni, hogy bármilyen laza, közös államkeretet elfogadjon Szerbiával. A háborús állapotot az egyik fél legyengítésével, Szerbia bombázásával akarta a Nyugat megszüntetni, majd Koszovó átmeneti ENSZ igazgatás alá került. Végül a Nyugat megunta a meddő helyzetet, és elismerte a terület állami függetlenségét – idézte fel a történész. – Az oroszok a Krím visszaszerzése kapcsán szeretnek a koszovói precedensre hivatkozni. Bár vannak párhuzamok, a krími oroszok sosem voltak olyan alávetett helyzetben, mint a koszovói albánság, másrészt az elszakadásról és Oroszországhoz való csatlakozásról szóló népszavazást orosz katonai jelenlét befolyásolta.”
Juhász szerint a diplomáciai megoldások eltérő eredményeket hoztak. A szerb-horvát viszony az időnkénti pengézésekkel együtt is normalizálódott, konfliktusaik a kezelhetőségen belül vannak. Ugyanakkor Boszniában nem sikerült az ország egységét megteremteni, messze került a legerősebb közös cél, az EU-csatlakozás. Erősödik a szerb szeparatizmus, a horvátok lojalitása is csökkent, és felütötte fejét egy teljesen egységes államban gondolkozó bosnyák revansizmus. A gazdasági nehézségekkel és etnikai megosztottsággal küzdő, nemzetközileg csak részben elismert Koszovó helyzete sem stabil.
Fegyverszünettől a tárgyalóasztalig
Jelenleg úgy tűnik, az orosz-ukrán háború nem hoz egyértelmű katonai lezárást. Ami orosz győzelem esetén talán még nagyobb nemzetközi konfliktust eredményezne. Mindenesetre kezdenek kirajzolódni az erővonalak, a reális követelések. Sok újdonságot nem jeleznek, és érvényesítésükhöz semmi szükség nem volt véráldozatokra, a vitás kérdéseket elméletileg rendezhették volna józan, következetes, intenzív diplomáciai erőfeszítések.
Milyen béke megkötésére adna lehetőséget a jelenlegi helyzet? Miklós Gábor, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója készségesen felvázolta elképzelését. A folyamat ezúttal is követi majd a megszokott lépéseket, és aligha lesz rövid. „Először természetesen fegyverszüneti megállapodást kell kötni – kezd bele a szakértő. – Ehhez elég a két fél, Oroszország és Ukrajna. A béke kiérlelése azonban sokáig, Korea példája alapján akár évtizedekig eltarthat. Ebben az esetben azt is figyelembe kell venni, hogy nem azonos súlyú szereplőkről van szó. Elvégre Oroszország egy nukleáris, katonai nagyhatalom. Ezért a békekötéshez további világpolitikai tényezők bevonása szükséges. Ukrajna bármilyen jellegű státuszának garantálása csak az összes nagyhatalmi résztvevő egyidejű jóváhagyása esetén lehetséges.”
Miklós Gábor úgy véli, a tárgyalóasztalnál ott kell ülnie az Egyesült Államoknak, Kínának, az Európai Unió vezetőinek. Sajnos, az EU lesz a leggyengébb pozícióban, mert alapvetően gazdasági és nem biztonságpolitikai-katonai integráció, a szerkezete sem teszi lehetővé, hogy a kérdésbe komolyan beleszóljon. Ezért nemzetállami szinten bizonyára bekapcsolódik a két európai atomhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország, valamint Németország és geostratégiai pozíciója miatt talán Lengyelország is. „Pillanatnyilag a Don-medence két szakadár területe stabilan tartja magát. Az oroszok az északi területeken visszaszorulóban vannak, délen viszont haladnak Odessza és Transznisztria felé – összegzi az aktuális helyzetet az oktató. – Ha itt megáll a háború, szinte biztos, hogy a Donbasz régió két közigazgatási tartománya, Donyeck és Luhanszk térsége átmeneti köztársasággá válik, amely később majd esetleg népszavazáson keresztül kéri csatlakozását Oroszországhoz. Immár de jure kerülhet oda a Krím is. És ha az oroszok hidat tudnak teremteni Mariupol és Herszon között, ezt a területet is követelhetik, felajánlva cserébe Harkiv térségének kiürítését.”
Ukrajna semlegessége a tárgyalások egyik alapeleme lesz a szakértő szerint. A kérdés az, hogy az erre vonatkozó garanciákat ki tartatja be Oroszországgal és mondjuk az Egyesült Államokkal. Nincs hozzá nemzetközi szerv. És már nem vagyunk a hidegháború korszakában, amikor e két hatalom katonai egyensúlya még biztosította az effajta megállapodásokat. „Ha belegondolunk, az USA és Oroszország már korábban megegyezhetett volna minderről. És akkor talán nem is kezdődik el a háború – jegyzi meg Miklós Gábor. – A NATO európai szárnya számára sosem volt kívánatos Ukrajna csatlakozása, Angela Merkel 2008-ban jelezte is kockázatait Obamának, de az európai álláspont nem talált meghallgatásra.”
Nehéz lesz hát magukat a kölcsönös garanciákat is megtalálni. Annál is inkább, mert az Egyesült Államok igyekszik kihasználni a konfliktust gazdasági érdekei érvényesítésére. Lehetőséget kapott, hogy leválassza Németországot Oroszországról, elérje az Északi Áramlat 2 gázvezeték megnyitásának felfüggesztését, és palagázzal beszállhasson az európai energiapiacra. A kieső nyersanyag pótlásért Európa az orosz gázár kétszeresét fizetheti, ezért nem meglepő, hogy az orosz gáz- és olajszállítások bojkottjának kérdésében az unió nem tudott még közös döntést hozni.
Messze ható hullámverések
A majdani – remélhetően mielőbbi – orosz-ukrán békének jelentős következményei lehetnek más régiókban is. Ha például az oroszok meg tudják szerezni a Fekete-tenger partvidékét Transznisztriáig, a román politika reális célul tűzheti ki a Moldovával történő egyesülést, Nagy-Románia helyreállítását. Ami kedvezőtlenül hatna az erdélyi magyarság helyzetére, hiszen az ország román lakosságának 3 milliós növekedésével gyakorlatilag képtelen lenne elég százalékot szerezni parlamenti képviseletéhez. „Kárpátalján is történhetnek fontos változások – teszi hozzá Miklós Gábor. – Ne feledjük, hogy ez a terület négy NATO-tagállamot köt össze határai mentén: Lengyelországot, Szlovákiát, hazánkat és Romániát. Kiváló stratégiai, geopolitikai pont, ráadásul jól védhető. Nem kizárt, hogy egy zavaros, nehezen rendezhető helyzetben a NATO érdekeltté válna státuszának megváltoztatásában. A semleges Ukrajna része maradna, de teljesen autonóm országrészként. Emlékezhetünk, hogy Ukrajna függetlenségének kikiáltása után, 1991 decemberében volt már népszavazás Kárpátalja autonómiájáról, hivatalosan »különleges önkormányzati területté« válásáról. A résztvevők csaknem 80 százaléka mellette voksolt, de az ukrán állam nem ismerte el a referendum érvényességét. Mindezzel természetesen nem politikai célt fogalmazok meg – különösen egy Ukrajnát sújtó háborús helyzetben –, csupán egy további jelzés arról, hogy mikor erőszakos úton megrendül egy állam stabilitása, területi integritása, a békefolyamat nem mindig érheti el az eredeti állapot helyreállítását. A kompromisszumok messze ható, több szintű átalakulásokat eredményezhetnek.”
