Tanár, rendőr, könyvelő, bolti eladó, ügyfélszolgálati munkatárs – az élet bármely területén találkozhatunk transz emberrel. Lehet, hogy hamburgert készít nekünk a gyorsétteremben, vagy tőle kapunk információt a mobilszolgáltatónknál. Van, akinek a hozzáállása akkor sem változik, ha kiderül, hogy egy transz sütötte a zserbót, és akad, aki emiatt undorral utasítja el a süteményt. Múlt hétvégén érvénytelen lett a nemi átalakítással kapcsolatos felvilágosításról is szóló népszavazás, pedig nem- és névváltoztatásra 2020 óta nincs is lehetőség Magyarországon.
Egy 2019-es felmérés szerint a teljes népesség 37 százaléka nem szeretné, ha kollégája transznemű lenne, csak 16 százaléka ért egyet azzal, hogy a transznemű emberek megváltoztathassák a dokumentumaikban szereplő nemet. A 69 százalékos nemzetközi aránnyal szemben itthon 55 százalék engedélyezné, hogy műtétek segítségével a testük és az identitásuk azonossá váljon. Más országokban elérhető kutatások szerint a populáció 1-2 százaléka transznemű, ez alapján hazánkban is 100-200 ezerre becsülhető a számuk. Ami tény: a transzneműség nem választás kérdése. Mint ahogy az sem, hogy jobb- vagy balkezes, kék- vagy barna szemű valaki. A propaganda, a meggyőzés ereje sem tud befolyásolni. Ez nem úri huncutság, vagy divat, vállaltan transznak lenni sok kihívást jelent. Még ennél is erősebb érv: kutatások szerint ez már a magzati korban eldől, genetikai eltérésről, a kromoszómák szokásostól eltérő rendeződéséről van szó.
A Transvanilla Egyesület sokat tesz azért, hogy ezt minél többen megértsék. Nemrég a MADE BY A TRANS kezdeményezéssel egy online, és a később fizikai formában is igényelhető címkét vezettek be. Ezekkel lehet megjelölni azokat a produktumokat, amelyek nem jöhettek volna létre egy transz ember közreműködése nélkül. A munkáltatók számára pedig kiadványt készítettek, amelyben arra hívják fel a figyelmet, hogy a transz közösség is dolgozik, részt vesz a munka világában, hasznos része a társadalomnak. 1996 óta az Európai Unió törvényileg védi őket a közvetlen és közvetett diszkriminációtól a foglalkoztatás, a szakképzés, az előmenetel és a munkaviszonyok területén. Ez a védelem egyre több transz embert bátorított arra, hogy előbújjon a munkahelyén.
Így tett a 28 éves Gémes Brúnó is. „Teljesen egészséges lánynak születettem, nem volt annak jele, hogy valójában fiú vagyok. Anyukám mesélte, hogy amikor beszélni kezdtem, tiltakoztam a szoknya ellen. Állítólag azt mondtam, nadrágot akarok, olyat, mint a fiúk, mert én is az vagyok.”
Azt mondták, majd kinövöm
Brúnót semmiben nem korlátozták a szülei, a lányos játékok felé sem terelgették. „Azért nem engedtek teljesen szabadjára, azt mondták, biztos kinövöm. Anya is fiús volt, meg eleven, de aztán megváltozott.”
Sokáig nem tudta, hogy ő transznemű, 16 éves koráig nem is ismerte ezt a fogalmat. Arra azért emlékszik, hogy egy tévéműsorban bemutattak egy fiút, aki szerette volna megváltoztatni a nemét, az orvosok ezt elutasították, a környezete pedig kitaszította. „Ezt akkor nagyon félelmetesnek tartottam.”
Lassan tisztázódott benne, hogy ő is transz. Először az interneten próbált magyarázatot találni érzéseire, ekkor ismerkedett meg a Transvanillával. „Ott végre találkoztam olyan emberekkel, mint amilyen én is vagyok. Volt egy lány a gimimből, aki előttem már járt ide, ő is segített. Elmondta, hogy melyik pszichológusnál, pszichiáternél volt a beavatkozás előtt.”
Minden beavatkozás előtt szakvéleményt kell kérni. A lányoknál nőgyógyász, fiúknál urológus állásfoglalása szükséges. A névmódosítási kérelmet Brúnó esetében még az Emberi Erőforrások Minisztériuma kezelte, onnan küldték ki az engedélyt az anyakönyvvezetőnek.
„Ma már ilyen folyamat nincs, 2020 óta nemet egyáltalán nem, nevet pedig csak a születési nemnek megfelelően szabad megváltoztatni.”
Brúnó kamaszkora végén, 17 évesen állt a szülei elé, akiket nem ért hideg zuhanyként a bejelentés, vagy ahogy ő fogalmazott, az előbújás. „Amikor viszont elkezdődött a névmódosítás, és elmondtam azt is, milyen orvosi beavatkozások, hormonkezelések várnak rám, voltak kisebb mélypontok. Féltek, és féltettek.”
Brúnó a tesztoszteron hatására 2017-ben, 24 évesen kezdett mutálni, aztán beállt a hangja. „Elkezdett szőrösödni az arcom, az alakom is férfiasabbá vált. A zsírszövetek is átalakultak, pontosabban eltűntek. Az emlőszövetek elsorvadtak, de szükségem volt azért egy eltávolító műtétre.”
Mivel azt mondta, intim kérdésekről is beszélhetünk, elmesélte, hogy a teljes férfivá válás nem könnyű folyamat.
„A hímvessző kialakítása nagyon komplikált és bonyolult folyamat. Szeretném majd megcsináltatni, hiszen úgy élhetnék teljes életet, de nem tudom erre mikor kerülhet sor. A péniszt saját hús- és bőrszövetből képezik, és várhatóan nem lesz tökéletes. Nehéz kialakítani a húgycsövet is. Rengeteg a buktató, sok komplikáció léphet fel.”
Mesélt arról is, hogy volt egy hosszú, öt évig tartó párkapcsolata. De több probléma mellett a gyermekvállalás kérdése miatt szakítottak. Ma már férfiként él, férfi okmányai vannak, és nincsenek összesúgások miatta. Azt mondta, ha a nem- és névváltoztatásra nem lett volna lehetősége, akkor egy köztes állapotban lenne. Férfi ruhákban jár, rövid a haja, ez így volt akkor is, amikor még női hanggal, nőies testalkattal élt. Akkor nagyon sok bántás érte az utcán, gyakran hallotta, hogy hangosan arról tanakodnak a háta mögött, hogy fiú-e vagy lány.
„Ez mindig nagyon kellemetlen volt, néha emiatt bezárkóztam a lakásba, még vásárolni sem jártam.”
A munkahelyén nem árult zsákbamacskát, beszélt a másságáról.
„Nem kötelező, de én elmondtam. Nagyon elfogadó kollégáim és főnökeim vannak. Részt veszek a Transvanilla kampányában, erről posztoltam a közösségi oldalamon is.”
Elérzékenyülve mesélte, hogy a főnöke ezt a rendszeres munkahelyi értékelésnél ki is emelte, és azt mondta Brúnónak, büszke arra, hogy ismerheti őt.
„Nem úgy működik, hogy lányként fekszem, fiúként kelek”
Matus Nikolasz kilenc éve egy vidéki televíziónál dolgozik.
„Viszonylag későn ébredtem rá, hogy transz vagyok. Még húszévesen is azt gondoltam, hogy leszbikusként élek. De ez már gyerekkoromban kezdődött, nem lehetett szoknyát adni rám, autókkal, motorokkal játszottam. Ami azért nem olyan különleges, de éreztem, hogy más vagyok, mint a többi gyerek. Harmincévesen bújtam elő, akkor találkoztam először a transzneműség fogalmával is.”
Miután elkezdte a hormonterápiát, akkortól érezte, hogy önazonos. „Korábban gyűlöltem tükörbe nézni. Egy évig gondolkodtam, mit tegyek, majd egyszer csak úgy éreztem, a saját boldogságom sokkal fontosabb annál, minthogy mások miként vélekednek rólam.”
Nem ment minden könnyen.
„Édesanyám békélt meg a legnehezebben ezzel. Nem volt neki könnyű, hogy a 30 éves lánya benyögi, hogy valójában fiú. Szerencsére a barátaim elfogadtak, és a munkahelyemen sem volt problémám. Befogadó a közösség. Talán annak is köszönhető, hogy a médiában dolgozom, ott sokkal nyitottabbak az emberek.”
Felmerülhet a kérdés, melyik mosdóba megy be. Nevetve azt mondta, hogy a férfiakéba, furcsa is lenne, ha „szőrös pasiként” a nőibe nyitna be.
Ő felvállalta másságát a kollégák előtt, de ismer olyanokat, akik ezt nem tehetik meg. Elterjedt gyakorlat, hogy csak a HR-osztályon ismerik a transz munkavállaló hivatalos nevét, a kollégák a választott név szerint szólítják.
Azt mondja, a közvetlen környezete ugyan elfogadó, de a mindennapokban rendszeresen akadnak nehézségek.
„Hozhatnám példának a vasárnapi választást. Odaadtam a személyi igazolványomat, a lakcímkártyámat, de azon a »halott«, vagyis a lánykori nevem szerepel. Úgy néztek rám, mint aki embert ölt. Minden adatomat pontosan és hosszasan egyeztették, látszott, hogy nem értik a helyzetet. Megalázó volt. Semmi probléma nem lett volna, ha nem tiltják be a névváltoztatást, és nem a Nikolett név szerepel az okmányaimon. Ez rengeteg kellemetlenséget okoz. Magyarázkodnom kell, olyan emberekkel kell beszélgetnem a nemi identitásomról, akiknek ehhez semmi köze.”
Párkapcsolata egyelőre nincs, „amíg én magam nem rakom tisztába, az önbizalmam nem áll helyre, addig nem szeretnék belemenni komolyabb kapcsolatba.”
Elmesélte ő is, hogyan történt a tranzíciója, vagyis a nemátalakítása.
„A kötelező pszichológiai és pszichiátriai vizsgálat után kezdődött meg a hormonterápia. Van a gél, amit adott bőrfelületre kell kenni, illetve az injekciós megoldás. Én a gélt választottam. Három hónap után jelentősen mélyült a hangom, utána szőrösödött a lábam, hasam, mellkasom. A tesztoszteron segített az izomfejlődésben is, nem nagyon edzettem, mégis éreztem, hogy erősebb lett a testalkatom.”
A hormonterápia után a következő fontos beavatkozás a mellkas kialakítása volt.
„A mellkasműtét előtt leszorítót használtam, hogy eltüntessem a melleimet. Hosszú távon az eléggé fájdalmas, nem is egészséges. A bordák össze is roppanhatnak, ha az ember túlhordja. A melltartó sem túl kényelmes, ez annál tízszer kényelmetlenebb. Mióta megtörtént a műtét, sokkal szabadabb vagyok. Lesz még egy méheltávolító beavatkozás is. 2011-ben diagnosztizáltak petefészekcisztával, úgyhogy már csak félig van bennem a rendszer, de szeretném, ha egyáltalán nem lenne. Utólag azon is gondolkodtam, lehet, hogy már az is egy jel volt, hogy valamin változtatnom kell.”
Azzal összefüggésben, hogy népszerűsítéssel, rábeszéléssel lehet-e valaki transznemű, egyértelműen nemmel válaszolt. „Ez már a születéskor meghatározott, és nem úgy működik, hogy lányként lefekszem, és másnap felkelek, hogy fiú akarok lenni. A legrosszabb éppen az információhiány. Ha én ezzel már 18 éves koromban találkoztam volna, sokkal korábban el tudtam volna indulni az önazonos utamon. Bő tíz év lemaradásom van emiatt. Nemátalakításra egyébként nincs is lehetőség az állami egészségügyi rendszerben. A mellkasműtétemre magánúton került sor, 1 millió forint volt. Szóval nem olyan jó buli ez.”
Azt mondja, messze még a teljes boldogság, csak azt kéri, fogadják el őket az emberek. „Sokfélék vagyunk, mindenki más és más, hadd élje mindenki szabadon az életét.”
