Aki meditált már valaha, ismerheti azt a semmihez sem fogható élményt, hogy a fizikai körülményekkel leszámolva bárhol ott lehet: a világ egy más pontján, a múltban, az elképzelt jövőben. Ha jól csinálja, az összes érzékszervével bevonódhat a szituációba.
Hasonló élményt tartogatnak az íróként tavaly debütált Zajácz D. Zoltán Balaton-krimijei, minden, a ’80-as években már tudatánál lévő magyar olvasó számára.
Ott vagyunk a csepeli lakótelep tízemeletesei alatt húzódó átjáró nyirkos huzatában, érezzük a napégette sátorponyva illatát, halljuk hozzá a balatoni kemping jellemző hangjait, az orrunkban bizsereg a frissen főtt irodai feketekávé illata. Mindezek mellett számtalan apró, de a hitelességet biztosító részlet tart bennünket a korszakban: eredeti utcanevek, vendéglátóhelyek, valóban megtörtént események (ha elővennénk egy ’81-es naptárat, láthatnánk, hogy még a napok is stimmelnek).
És a több tucat statiszta, a budai ügyvédtől a Teleki téri verőemberen át a pesterzsébeti bérszámfejtőig, akik nem pusztán lakóhelyet, foglalkozást és nevet kaptak az írótól, de komplett kis (élet)történetet is, amelyek tovább színesítik az amúgy is izgalmasan futó alapcselekményt.
Mert nem szociográfiát vettünk a kezünkbe, hanem egy minden ízében klasszikus krimit, amelyben mégiscsak az a fő szál, hogy valaki gyilkolt, mások meg el akarják kapni. Két keletnémet lány eltűnik a Balatonról Budapest felé tartva, pár hónappal később két fiatal nő friss holttestét találják meg a solymári erdőben… És a Budapesti Rendőr-főkapitányság legtehetségesebb nyomozói munkához látnak az akkor rendelkezésre álló eszközökkel: a lábukkal, amit lejárnak, amíg minden lehetséges tanúhoz eljutnak, illetve az emberismeretükkel és megérzéseikkel, amelyeknek a modern nyomozási technikák megjelenése előtt még nagyobb szerep jutott. És a profilozással, amely ugyan még nem volt ismert és használt módszer Magyarországon, de az egyik szereplő (a főnyomozó tájékozott pszichiáter kedvese) révén a nyomozás elakadásakor – ahogy az első kötetben, a Véres Balatonban is – bevetik.
A Haragos Balaton, akárcsak a trilógia első része, letehetetlen. A rövid fejezetek és bennük a nyomozásban hol jelentőséggel bíró, hol „csak” mélyen emberi történetek váltakozása jó ritmust ad a könyvnek, amely klasszikussága ellenére, sok klisével leszámol. Főhőse nem egy szétcsúszott magándetektív, újságíró vagy illegálisan tevékenykedő rendőr, hanem kiegyensúlyozott fiatal nyomozó, akinek a munkatársai is egytől egyig szimpatikus figurák: a szocializmust némi keserűséggel szemlélő, de szabálykövető rendőrök. Akik egy percre sem adják fel, hogy megtalálják a lányok gyilkosát, sőt még egy korábbi megoldatlan ügyet is újra elővesznek.
A könyv nem tocsog a vértől, nem dokumentál különleges kínzásokat, és bár megjelenik benne némi misztikum, végtelenül valódi, akár egy ténylegesen megtörtént esetet is feldolgozhatna. Maga az írásmód az, ami a streamingszolgáltatóknak köszönhetően már naponta megjelenő, és egyre szélsőségesebb eszközökkel figyelmet követelő krimisorozatok köze emeli izgalom tekintetében. A többi dologban pedig simán lekörözi őket. Mert minden elemében és a szó legjobb értelmében – a miénk.
(General Press, 2022. 310 o.)
