GEREVICH ANDRÁS
Csak háborút ne!
Csak háborút ne! – riad fel álmából az isten,
ahogy ropog a gerince a tankok alatt,
mert embernek képzelik, hogy megfojthassák,
és mint fa korhadt kérge, válik le testéről a bőr,
bomlásnak indul rémálmai szemétdombján.
Papok áldanak fegyvert és rakétát,
hullaégetőkbe gyűjtenek mindenkit, aki él,
galambokat esznek, ahogy kirepültek a testből,
hálókkal összefogták, kitekerték a nyakukat,
most a szív helyén az üres, penészes odúba
egerek költöznek, az izmokba férgek,
mint atomrobbanás után a sugárzás,
a háború beszívódik minden sejtbe:
fojtogat, éget, ahogy a koponyába fészkel,
és onnan hagy még kicsit élni tovább,
hogy lásd a játszóterét és vidámparkját.
Csak újabb háborút ne! – riad fel az isten,
mielőtt kéjjel megfojtják saját hívei,
szavait kedvükre átírják és kiforgatják,
a templomokban mélyre szívják a tömjént,
míg egymást áhítattal szentté avatják.
ACSAI ROLAND
Gyermekláncfű
Csigának szarva, mint a duplázott napóra,
ahogy halad tovább csíkot húzva a porba.
Nyitvatermő idő, növekszik benne múltunk,
zárvatermő magány, előle elfutottunk.
Évutó, évelő: bezárva múltidőbe,
de magja még repül, forogva száll előle.
Mi van felül vajon, mi? Virág, talán gyökér,
ha lánca már a fűnek a gyermeki tenyér?
Szürke
Sirály repült az égen, ma reggel láttam őt,
alig vált el a mennytől, a szürke szín előtt.
Aztán kávé, tea, kezdődhetett a nap,
a lányunk óvodában, eső tovább szakadt.
Apámnak íriszére, mert műtötték szemét,
akár a régi évek, a kék ma visszatért.
Az égre szürke hályog, a földre semmi hó,
csak ónos cseppek esnek, telünk forrasztható.
Nibelungizálva
Johanna újra taknyos, ezért itthon marad,
alexandrinba írva nem hétköznapiak
a mindennapi dolgok, mint az orrfolyás,
hisz nibelungizálva az is szebb, nem vitás,
belé, ha írom a csütörtökünket is,
talán el már napunk soha el nem veszik,
hogy felhős volt az égbolt, de mégsem annyira,
s hogy lányunk, mit vegyen fel volt vele kis vita,
napunk, hogy megmaradjon, arra e vers vigyáz,
megírtam hát november tizennyolcadikát.
JANÁKY MARIANNA
maszk nélkül
24-es, és az ablaknál, mondta a nővér.
nehezen találtalak meg. megálltam az ágynál,
akár a levegő. lélegzeted szaggatottan követte
az infúzió ritmusát. leizzadva ébredtél.
cserélnék pizsamát. ott van, mutattál
kacskán egy szekrény felé. csont sovány
csuklódra karkötőt tett a zsibbadás.
ne csengess, segítek. pisilj nyugodtan!
nem hagytad, hogy én, béna
kezeddel te intézted…, utána
becsuktad a szemed, elfáradtál.
aludj csak, holnap jövök, munka után.
a parkoló felé azt gondoltam, a szakadó
hóban, nem akarom, hogy isten
veregesse meg a vállad,
inkább majd én nyáron a balatonnál
tollasozás után.
MURÁNYI ZITA
végítélet
amikor az ég ránk önti
könyörületét isten a jég
az ablaknak csapódó diónyi
sörét a villám törzsében
a törés kettéhasítani az esték
csöndjét fehér fényt villantanak
a lombok mintha gyertyát gyújtanák
meg a platáncsoportot
az alkony vörös vízében
keresnek portot viharvert felhőcsónakok
reggel száz ág fogódzkodik össze
hogy zöld ölelésben arany cérnával
hímezze meg a hiányos lombszőnyeget
a nap sugaras arcában fölragyog
a végítélet
valahogy...
majdcsak kihúzod ezt a telet
fejed fölé fehér lombot terítenek
a gömbölyödő fellegek
a magasság helyén ez a hóval takart
decemberi föld
a mélység délibábja
az égen jársz
térdig érő föltámadásban.
LENCSÉS KÁROLY
Ez nem semmi haver
Lezárt fonott ládika.
Rézből fogantyúja.
Mindig is az íróasztal tetején állt, szem előtt, nem mondjuk a fiókban.
Mellette a sólámpa régen kiégett.
A gyulladás arcüregemben állandó.
A takony a képemet, a ládikát meg elöntik a szellemek.
Lássuk csak: használt borotva, hogy a zsúfolt tegnapit
meztelen maira cseréld. Számítógépzsinór, köldök, hogy a mád
újrabútoljon egy kiadós áramszünet után.
Apád csillagai még a szovjet időkből, miket a váll-lapján viselt.
Ez nem semmi haver!
Két kulcs, melyektől a rejtélyt várod, mert a többi nem izgalmas,
hacsak az nem, mit zár a két kulcs, mert a ládikát nem, s ha zár akkor nyit is…
Vagy csak zár? Szerelmet, átkot, kívánságot,
netán a végtelent, amiket ide rejtettél egyszer részegen?...
MÁRTON ÁGNES
Saját talaj
Hógolyót árulok. Saját eső
plittyed az ujjaim közt.
Még ez a fáradt víz is táplálhat valakit odalenn.
Mélyre ásom magam, csorba körömmel küzdök minden centiért.
Mint aki a kutyájának váj sírhelyet, és próbaképp belebújik –
a japán tinédzserek kuckóznak be így, remeteként, a hikikomorik,
zárt ajtók mögött, de az ablakon pici réssel. Kényelmetlen a gödör,
tovább, tovább. Nem vályog ez, a szemcsék egyenként
morzsolhatók, mint a búrkifli tölteléke, köztük a pórusokon át
jön oxigén, és ki is látok. Egyre több a fejemben a hold,
egyre kevesebb a fény. De mosolygok, mint a vak kutya,
amikor rájön, hogy a kedvenc folyópartjára viszik, ahol
nem támad senki, futkározhat, ő szabja meg a határt. Vagy néha
szundítok, mint macskakölyök a celladobozban,
amelybe önként ugrott bele. Néha segítséget hívok –
szöszös a hang. Mint aki egy dunyha belsejéből kiabál.
Kitúrom a környéket a rendből, elcsúfítom a pázsitot,
meglazítom a gyökereket. A gazdák szerint vakond garázdálkodik,
napelemes riasztót vetnek be, savanyúságok levét, fokhagymát,
gyalogbodzát, nagy sárfüvet, kerti labodát.
Okozok-e maradandó kárt? Vagy épp
rám volt szükség ott, mélyen, tavasz jön,
feltámad minden, ahogy feltámadok?
Fölöttem tünetmentes és gyógyult bokrok.
ÁFRA JÁNOS
Téli kiáltás
Gyöngy Dánielnek
Miután meglestük a hajszolt madarak
libegését deres fák gyorsan törő ágain,
a bolyongó őzek leplezetlen nyomait,
a lépésre behorpadt völgyi tavat
és a szinte kimerült uszonycsapkodást,
amit maga alá rejt a szürke jég,
közel hajoltunk az elterült farkashoz,
hogy meleget leheljen arcunkba
utolsó erejével.
Tűzhely, fal, tető, kerítés, köd,
ahogy a dombbal szemben vonagló,
halovány falu hirtelen vörösre vált.
Torony gomolygása, deszkák
árulása, túl a legelők zörgő drótjain,
ahol most nem számít a jószág.
Fagyott kövek forrongó gördületében
csodáljuk tovább a minden irányba
törő, foszló, szakadó történetet,
amiben élni már nem lehet, de kell,
bámulva az isteni fehérséget
kicserélt szemekkel,
egy vég nélkül vezető úton
hazától hazáig.
SZÁLDOBÁGYI CSABA
Valami nem stimmel
egy komolyabb posztban nem is olyan nehéz
leuralni az összes közös véleményt
de valamilyen billentyűzet komplikáció léphetett fel
a vád mögött hogy kiszivárgott vagy
csak hanyatt esett a csúszópénzen az ügyész (hangyász)
még vizsgál (orrát mélyen a homokba fúrja)
legalábbis átfogó vizslát ígér és a jó kutya
tenyésztő mint csonton a váz
jelentősen elvonatkoztatva de csak belehibáz
Permutáció
mint telefon az elhagyott lakásban
amit egyszer csak megtalálsz
néhány
alig érthető hívás törmeléke közt
(abban a másodpercben)
szétloccsan egy bérház
a homlokodon
karod még emeled az ujjaid
számolják (a ciklusinvariánsokat)
a nap is megérkezik valahol
és a leszakadt redőny mátrixa
az égő világ nyomát rajzolja rád
elveszni látszik a szavak rendje
(fonémák légüres térben)
az egyetlen logikus következtetés
hogy a gondolkodáson túl is létezel
tehát/vagy
mint elhagyott telefon a lakásban
reménytelen csörömpölsz
Szent Márk tér, kalandok
a szent márk téri galambok
nem készítenek légifelvételt
az egész város egy depó
sok csónak és könnyű motor
ha lenne térkép meg tudná mutatni
amiről a zúzógyomor –
aztán visszatér
beragadt futóművekkel lejtős
légifolyosókon igazodási pontok
miegymás
nélkül
készülődik a zuhanásra
elnyíródó szélben
tolja maga előtt a levegőt és
kilebegtet
KEMÉNY GABRIELLA
A világ leggonoszabb mondatai
I.
Alig várom majd a verseket,
arról, hogy hogyan csapódott
le benned, hogyan szakítottam veled,
mert te vagy a legnagyobb művész,
akit ismerek.
II.
Annyit sírsz,
hogy már nem tudlak
komolyan venni.
III.
Taszít,
ha a kedvemben próbálsz járni,
mintha elvesztetted volna
a személyiséged.
IV.
Áruld el,
hogyan vett rá téged,
hogy megdughasson,
mert én is meg akarlak.
V.
Amúgy általában más nőkre gondoltam.
Bocs, hogy ez most így kibukott.
VI.
Te vagy az oka,
hogy megcsaltalak.
VII.
Nem hasonlítalak össze titeket,
teljesen más karakterek vagytok:
ő egy buja, pogány istennő,
te meg olyan kis cuki vagy.
VIII.
Gondolhatod,
mennyire ki lehettem borulva,
ha megütöttelek téged,
akit a legjobban szeretek.
A világ legszebb mondatai
I.
Amit veled tettem, arra nincs mentség.
Nagyon sajnálom.
II.
Nincs kedved felszállni
a következő vonatra,
és csak úgy utazni – bárhová?
III.
Bocs, hogy ezt mind rád zúdítottam,
veled valahogy olyan könnyű beszélni.
IV.
Nekem te nem tudsz olyat mondani,
ami miatt kevésbé ragaszkodnék hozzád.
V.
Mióta ismerlek,
jobban ragaszkodom a valósághoz,
nem menekülök már minden pillanatban.
VI.
Mégis hová sietnék,
amikor ennek a városnak
te vagy a lényege?
VII.
Olyan jó veled,
hogy mióta együtt vagyunk,
rá se néztem a telefonomra.
Kemény Gabriella verseit, továbbiak mellett a költő Más világok című, április 11-én, a Libertine Könyvkiadó gondozásában megjelenő kötetében is olvashatják.
