Az Európai Unió nyugati országaiban mennyire jellemző, hogy az egyház közvetlen tanácsot ad a választóknak?
Manapság elképzelhetetlen. Korábban nem így volt. A katolikus egyház, de a reformáció egyházai is, évszázadokig államegyház voltak. Az egyház tanítását az állam is terjesztette, és a vallási életet valamiképp polgáraitól meg is követelte, az állami törvények betartásán pedig az egyház is őrködött. Ezt nevezik a trón és oltár szövetségének. Az államnak és egyháznak ez a szövetsége a felvilágosodással kezdett felbomlani, és Nyugaton már rég befejeződött. Az emberek most már nem fogadják el az egyház utasítását politikai kérdésekben. A volt szocialista országokban ez a folyamat még nem ért véget, de azért nálunk is ritkaságszámba megy már, hogy a pap megmondja a híveknek, kire szavazzanak. A magyar katolikus püspökök nagyböjti körlevele egyebek közt a közelgő országgyűlési választáson, valamint az ezzel együtt tartandó népszavazáson való résztételre biztat, igaz, nem mondja meg, hogyan kell szavazni. Ám így is egyértelmű, hogy a népszavazáson való részvételre történő buzdítás a kormányzati pozíciót hivatott erősíteni. Sokan ki is akadtak ezen. A katolikus egyház ugyanis a második vatikáni zsinaton kimondta, hogy nem keveredik a világi hatalommal, és teológiailag, nem pedig evilági alapon értelmezi önmagát.
Vagyis – Jézus szavait idézve – „Adjátok meg a császárnak a császárét, az Istennek az Istenét!”
Pontosan. Ez pedig azt jelenti, hogy autonómiája van a világi dolgoknak, amelyekbe az egyház közvetlenül nem szól bele, és autonómiája van az egyháznak, melynek ügyeibe az állam nem avatkozik bele. Ugyanakkor az egyházaknak kötelességük megszólalni, ha az embereket és a közösségeket érintő alapvető elvekről, értékekről van szó.
Mik ezek az alapelvek?
Az ember méltósága és alapvető jogai, a szegényekkel, a kisebbségekkel, a hátrányos helyzetűekkel való szolidaritás, az együttélés alapvető szabályainak tiszteletben tartása…
Ha ezeket az állam megsérti, akkor az egyháznak figyelmeztetnie kellene a hatalmat?
Igen, ez önértelmezéséből és küldetéséből következik.
Nálunk kevés ilyen esetre emlékszem. Amit ön mond, az alapján például szólni kellett volna azokért, akiket a devizahitel megnyomorított.
Ez egy szakpolitikai kérdés, amiben az egyháznak nem kell hallatnia a szavát. Amikor azonban a bankok a hiányos tájékoztatással félrevezették a hitelt felvevőket, és emiatt az adósok nem tudtak fizetni, és vagyonuk elárverezésével ellehetetlenítették őket, akkor lett volna oka az egyházi tiltakozásnak.
Nem emelték fel az egyházak szavukat a menekültekért sem. Védhetetlen, hogy a szülőföldjüket kényszerűen elhagyó migránsokat a hatalom – hazug kommunikációval – gyűlöletessé teszi. Az egyházak e gyűlöletkampány ellen nem igen emeltek szót…
Amikor beindult az áradat, akkor szinte valamennyi magyarországi egyház létrehozta menekültügyi szolgálatát, és segítették a migránsokat. Ez a tevékenység megtorpant, amikor a politika kijelentette, hogy nem akar migránsokat az országban, és a kormánymédia csakis a migránsok rémtetteiről szólt. Számos egyházi vezető úgy érezhette, hogy vagy a politikai hatalom vagy a menekültek oldalára kell álljon. Sokan az előbbi mellett döntöttek. Erdő Péter ki is jelentette, hogy egyházi épületekbe nem fogadhatnak be menekülteket, mert akkor a törvény ellen cselekednének. Kis Rigó László, szegedi püspök, egykori kollégám a Hittudományi Akadémián, még továbbment, ő már azt mondta: ezek nem is menekültek, s csak hódítani, rabolni és iszlamizálni akarnak. Pedig Ferenc pápa továbbra is humanitárius segítséget kért a menekülteknek. A magyarországi katolikus és református egyház azonban jó részt még mindig a trón és az oltár szövetségének modelljét követik, ezért imponál nekik, ha a magát kereszténynek hirdető kormányfő azt mondja, hogy ő megvédi a keresztény Európát a menekültektől, a muszlimoktól.
Azt is szó nélkül eltűrték az egyházi vezetők, hogy a tranzit zónában őrzött migránsokat éheztessék. A kormánnyal kritikus viszonyban lévő Iványi Gábor, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség (MET) vezetője próbált ételt vinni nekik, amivel még inkább magára haragította a hatalmat. Iványit támadják is a kormány hatóságai és médiumai. S miközben köztudott, hogy a kormány 12 milliárddal tartozik a MET-nek, egyik egyház sem emel szót emiatt, és eltűrik, hogy a hatalom tönkre akarja tenni Iványiékat.
Ez valóban szomorú történet! Nem tudom, hogy a katolikus egyháznak van-e egységes álláspontja a MET-ről, de az a gyanúm, hogy amiképp a kormány, úgy ők sem egyházként tekintenek a MET-re. A katolikus egyházi vezetők úgy gondolhatják, hogy ha a MET segíti is szegényeket, nem egyházként működik, hanem Iványi Gábor valamiféle családi vállalkozásaként. Hiába nyer Iványi pert a bíróságon, az nem hat rájuk. Az is lehet, hogy ebben a magatartásban a hatalom iránti hűség mozgatja őket, de az sem kizárt, hogy zavarja őket, akárcsak a miniszterelnököt is, hogy Iványi Gábor egy jézusi tükröt tart eléjük, amelybe nagyon kellemetlen belenézni. Akadnak azért egyházi vezetők, akik differenciáltabban gondolkodnak. Beer Miklós, a váci egyházmegye nyugalmazott püspöke és Fabiny Tamás, evangélikus püspök több alkalommal is bírálta a hatalom túlkapásait. Bölcskei Gusztáv, református püspök is önkritikát gyakorolt, hogy egyháza nem adta át az állami támogatás egy részét a hátrányosan megkülönböztetett egyházaknak.
Az is nehezen kezelhető, hogy az egyházak nem emeltek szót, amikor a kormány támadást indított mindazok ellen, akik nem heteroszexuális identitásúak.
Néhány éve egy svájci faluban a plébános megáldott egy leszbikus párt. A plébánost felettese, a püspök emiatt el akarta helyezni a faluból. A hívek fellázadtak, ezért a püspök meghátrált. A plébános azóta is ott szolgál, a leszbikus pár ott él, a püspök közben elérte a nyugdíjkort, és visszavonult, az új püspök pedig nem ment szembe a hívek akaratával. Az egyházak véleményalkotását mindenütt, így Magyarországon is a társadalmi közgondolkodás formálja. Ha az egyházi vezetők hajlanak az illiberális demokráciára, a populizmusra, akkor az azért is van, mert a társadalom nagyobb része is hajlik erre. Vagyis olyan az egyház, amilyenek a hívek.
A katolikus egyház a Ferenc pápa elleni gyűlöletkeltés felett is szemet huny. Szó nélkül eltűrik, hogy a kormányhoz közel álló, önmagát keresztényként definiáló média megmondó emberei a pápát keresztényellenesnek, a hivatalára alkalmatlan, demens vénembernek, sőt, gazembernek minősítik, mivel Ferenc kiáll a menekültekért. S amiképp az ország békíthetetlenül megosztott pártpolitikailag, úgy a katolikus hívők tábora is az, ha Ferenc szóba kerül.
Külföldön is vannak katolikusok, aki elutasítják Ferenc nézeteit, de ők a kisebbség. Nálunk a katolikus egyházban inkább még a konzervatívok vannak többségben. Orbán Viktor épp azt ismerte fel mesterien, hogy a magyarok jelentős része a szíve mélyén, vezérre váró ultrakonzervatív, s ő „prófétaként, szentként” az élükre állt. Orbán a tömeg szája íze szerint beszél és cselekszik. Ha egy relatív többség utálja a szegényeket, a menekülteket, a melegeket, a miniszterelnök meglovagolja ezt a hullámot, sőt felkorbácsolja a kedélyeket, hogy még inkább erősítse hatalmi bázisát. A katolikus egyház jó néhány vezetője maga is konzervatív, illiberális, és szívesen mutatkozik a hatalom oldalán. Ha pedig választani kell a gyűlöletpropagandára építő Orbán és az irgalmasságot előtérbe helyező Ferenc között, akkor az előzővel tartanak.
