Megérteni az okát elsőre talán még nehezebb – főként, ha megismerjük, hogy mik Vlagyimir Putyin tényleges céljai –, de kétségkívül van benne rendszer, még ha ijesztő is: legalább egy évtizede ábrándoznak egy új, a Nyugat alávetettségét hozó világrendről, és Orbán Viktor a maga részéről a tétjeit is arra tette föl, hogy ő lesz majd, aki okosba’ megoldja, hogy jóban legyen a világ új uraival.
A kataklizmát, a Kelet és Nyugat nagy összecsapását későbbre várta – de hogy várta, a híveivel együtt, a kelet győzelmére számítva, azt nehéz lenne tagadni.
Mit akar Putyin?
Röviden: nagyjából mindent, ami valaha a Szovjetunióé volt, és még annál is többet. Hogy honnan tudjuk ezt? Tavaly decemberben, amikor az orosz hadsereg egy része már felsorakozott Ukrajna határainál, az orosz kormány írásban az USA és a NATO vezetői elé terjesztette a követeléseit (ez volt az az időszak, amikor az EU-tagállamok vezetői sorra szóvá tették, hogy Oroszország és Amerika a fejük felett egyezkedik a sorsukról, Orbán Viktor, „Európa erős embere” viszont nem szólt hozzá a témához). Az orosz fél szerint jogilag rögzíteni kell, hogy „a NATO felhagy a keleti bővítéssel; megszünteti a katonai együttműködést a posztszovjet országokkal; kivonja az amerikai atomfegyvereket Európából, és visszavonja fegyveres erőit a szervezet 1997-es határaiig” (Magyarország szempontjából ez úgyszólván teljes leszerelést jelentene: az 1999-es NATO-csatlakozás előtt a magyar haderő meglehetősen legatyásodott állapotban volt). „Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tagállamai tartózkodnak minden katonai tevékenységtől Ukrajna, valamint Kelet-Európa, a Dél-Kaukázus és Közép-Ázsia más államainak területén” (értelemszerűen Magyarországon is). A követelések között szerepelt az is, hogy az amerikai hadihajók kivonulnak az európai tengerekről, az amerikai katonai repülők pedig nem lépnek be többé Európa légterébe.
Magyarul: Oroszország (Putyin) azt akarja, hogy az USA (vagyis de jure a NATO) ne nyújtson többé katonai védelmet Európa számára, miközben Oroszország egy centiméternyit sem vonul vissza az általa megszállt területekről sem Grúziában, sem a Kímben, sem Kelet-Ukrajnában – sőt, Szíriában sem.
Ez volt az az alkuajánlat, amelyre Joe Biden gondolkodás nélkül nemet mondott, amit aztán az orosz elnök úgy interpretált – és ezt az érvet hozta elő Ukrajna megszállásakor, meg ezt ismételgeti számtalan putyinista szerte a világon, közéjük számítva a magyar „közmédia” úgynevezett szakértőit és Orbán közvetlen ideológiai holdudvarát Bayer Zsoltig bezárólag –, hogy a Nyugat úgymond érzéketlen volt Oroszország biztonsági igényei iránt. Ezt azért fontos nagyon egyértelműen tisztázni, mert a szóban forgó „biztonsági igények” nem egyszerűen Ukrajnára, és még csak nem is kizárólag a posztszovjet térségre, hanem egész Európára vonatkoznak: Oroszország írásba adta, hogy ő akar lenni az egyetlen katonai szuperhatalom Európa területén – erre gondoljon a kedves olvasó, amikor az „Oroszország biztonsági igényei” szókapcsolatot hallja.
Mit mondott Orbán?
A fentiek fényében érdemes újraolvasni és újraértelmezni a magyar miniszterelnöknek azokat a mondatait, amelyekkel az utóbbi években a kelet-nyugati viszonyrendszert leírta.
„A nyugati civilizáció vezető ereje szertefoszlik, jön fel a kelet, az ipari forradalom óta nem bolydult fel így a világ rendje.”
„Oroszország el fogja foglalni Ukrajnát, ami egy nem létező ország, Kína felemelkedik, az Egyesült Államok mindeközben meggyengül, ahogy az EU is, ezért igazodni kell az új világrendhez.”
„Abban, hogy a XXI. század Ázsia százada lesz, nincs semmi meglepő, ahogy az is természetes, hogy ez megviseli Európát és az USA-t egyaránt.”
„Korábban evidencia volt, hogy a technológia, a gazdasági fejlődés kérdésében, a sikeres politikai rendszerek kikísérletezése ügyében a Nyugat okkal úgy érezte, hogy a legnagyobb teljesítményre képes a világon, de ez a helyzet most megváltozott, és a Kelet folyamatosan erősödik. A következő tíz évet is ebben az erőviszony-változásban éljük le.”
„Ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország. És azt hiszem, hogy a mi politikai közösségünk évekkel ezelőtt jól érezte meg, jól tapintott rá, talán föl is dolgozta intellektuálisan ezt a kihívást, és ha visszagondolunk arra, hogy mit csináltunk az elmúlt négy évben, és mit fogunk tenni a következő négy évben, akkor valójában ez értelmezhető innen is. Vagyis megkeressük, megpróbáljuk megtalálni az Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva, tőlük magunkat függetlenítve azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világversenyfutásban (…) A liberális demokrácia államszervezési elvére épülő társadalmak a következő évtizedekben nem tudják fenntartani a világ-versenyképességüket, sokkal inkább egy visszaszorulást szenvednek el.”
„2030 környékén, amikor mindenfajta nagy átrendeződések lesznek a világban, amiről most már nincs időm beszélni, de Amerikától az Európai Unióig sok minden történni fog, arra a 2030 környéki időpontra, ami minden nemzetet megpróbál majd, és komoly, ennél a mostani pandémiánál sokkal nagyobb stresszteszt alá helyez majd, arra a 2030-ra a mi nemzetünknek, a mi nemzeti közösségünknek, ideértve annak a gazdaságát olyan állapotban kell lenni, hogy azokat a kihívásokat ott és akkor majd bírjuk, sőt gyarapodásra tudjuk fölhasználni. Ez van előttünk.”
„A magyar taktikai gondolkodás lényege az, hogy az oroszok és Magyarország között legyen egy kellően széles és mély terület. Ma ezt a területet Ukrajnának hívják.” (Korábban: „Oroszország és Magyarország között mindig kell lenni valaminek, hívhatják Ukrajnának is.)”
„Amikor Ukrajnáról beszélünk, persze Oroszországra gondolunk, ez már csak a magyar külpolitika hagyományai közé tartozik.”
(És a ráadás: Orbán Viktor amerikai diplomaták előtt arról beszélt, hogy azt szeretné, ha Magyarország olyan semleges lenne, mint Ausztria – írta meg a Wall Street Journal 2019. januárjában. A magyar miniszterelnök erre így reagált: a nemzetközi és a magyar sajtóban álhírek jelentek meg Magyarországgal kapcsolatban.)
És mit tett?
A magyar politika fő állítása a keleti diktatúrákhoz történő törleszkedés kapcsán, hogy ezek úgymond értékmentes, érdekvezérelt kapcsolatok. Érdemes egy konkrét példán megvilágítani, hogy ez mennyire (nem) igaz. Orbán szeriont azért nem lehet a legkeményebb szankciónak tekintett gázvásárlási stopot bevezetni, mert „olcsó orosz gáz nélkül nincs rezsicsökkentés”. Csakhogy az orosz gáz nem olcsó, nagyjából két hónapos késéssel követi a tőzsdei árat, vagyis most nagyjából háromszor annyit fizet érte az ország, mint amennyiért a lakosság kapja. Vagyis a „rezsicsökkentést” nem az „olcsó” orosz gáz, hanem az állami költségvetés (az adófizetők) nagyvonalúsága biztosítja,
Orbán mégis gátolja, hogy a Putyinnak leginkább fájó gazdasági ellenintézkedés megszülethessen. Ezzel szemben Norvégiával – Európa Oroszország után a második legnagyobb gáztartalékával rendelkező országával – 2014 óta hadakozik az Orbán-kormány ideológiai alapon, leginkább azért, nehogy kormányfüggetlen civil szervezetek is részesülhessenek a Norvég Alap támogatásaiból. A magyar-norvég kapcsolatok ennek folytán sosem látott mélységbe zuhantak, miközben Norvégiában ezekben a hetekben egymásnak adják a kilincset az EU és a tagállamok vezetői, hogy alternatív gázbeszerzési lehetőségekhez jussanak. Az tehát, hogy Orbán Putyin mellett a háború közebén is kitart, Norvégiával pedig békeidőben is összevész, nagyon is érték-alapú – éppen ez benne az ijesztő.
Magyarországnak ugyanis egyáltalán nem lenne fontos Oroszországgal barátkoznia. Nemhogy az Európai Unió – amellyel Orbán-kormány szintén folyamatosan háborút vív –, de
Ukrajna is fontosabb gazdasági partnerünk Oroszországnál. 2010-ben a magyar export 3,6 százaléka ment Oroszországba, 2020-ra ez az érték 1,6 százalékra esett vissza – ennyit a keleti nyitás sikeréről. (Ukrajnában a magyar kivitel 2 százaléka irányul.
Az importban még tisztábban látszik, hogy rossz lovon ülünk: az Oroszországból származó import a teljes behozatalunk 8 százalékáról 2 (!) százalékra esett vissza 2010 és 2020 között – és ebben az olajon és a gázon túl már benne volt a minősíthetetlen színvonalú 3-as metró jogsértő beszerzése is - , ellenben az ukrán részesedés 1-ről 1,3 százalékra nőtt. Megintcsak az látszik, hogy nem (magyar gazdasági) érdekekről, hanem értékekről van szó: Orbán Viktornak valamiért fontosabb az orosz kapcsolat. Akár az EU ellenében is, amelybe az exportunk több mint 70 százaléka irányul.
Az utóbbi években Orbán számtalan olyan lépést tett, amely nehezen magyarázható mással, mint hogy valamilyen jövőbeni geostratégiai fejleményre készülve megpróbálja Putyin Oroszországához láncolni Magyarországot.
Ilyen volt az egyetlen jelentős hazai vasútijármű-gyár és a Ganz turbinagyárának orosz kézre játszása (az előbbit különösen fájdalmassá teszi, hogy az elmúlt 30 év legnagyobb, egymilliárd eurós vasútijármű-megrendelése is az oroszoké lett, az utóbbival pedig a Roszatom kezébe került az egyik legpatinásabb magyar gépgyártó), a megmagyarázhatatlan légvédelmirakéta-beszerzés (olyan katonai eszközöket vásároltunk, amelyek éppen az orosz rakéták ellen nem hatékonyak), beengedtük az orosz kémbankot – és a többi kelet-európai ország távozása ellenére továbbra is benne maradunk –, a magyar hírszerzés és elhárítás gyakorlatilag felszámolta az orosz relációt, lett nem olcsó, de hosszú távú orosz gázszerződésünk, bizonytalan jövőjű, de már 300 milliárd forintot felemésztett orosz atomerőművünk, orosz nyelvű híradónk és a látszat szerint Moszkvából szerkesztett, belorusz-szinten oroszpárti „közmédiánk” is – mindennek csak akkor van értelme, ha a kormány Oroszországra a jelen politikai realitástól és a tényleges kockázatoktól függetlenül a közelinél is közelebbi barátként tekint.
Ez nem egy érdekkapcsolat – vagy legalábbis a magyar érdek sehol sem látszik benne –, hanem nagyon is értékvezérelt. Orbán a civilek vegzálásától a kisebbségek elleni háborúskodáson át a hatalmi logikájú egyházpolitikáig számtalan területen a Putyin-rendszert tekinti mintának, és azért nem tud most hátat fordítani Putyinnak, mert ahhoz a saját rezsimjének putyinista elemeivel is szembe kéne fordulnia. De helyesebb, ha azt mondjuk: nem tud, és nem is akar: Orbán abban bízik, hogy Putyin nyer, és annál a tűznél amit az Ukrajna elleni háborúval gyújtott, ő is megsütheti a maga pecsenyéjét.
